Reggel? Reggel. Ébresztő. Óra – motyogta K. S., de közben semmiféle életjelet nem adott magáról. Megyek. Rohanok. Az óra. Na – de sehogy sem sikerült neki, nagy nehezen tápászkodott ki a párnák alól.  Kávé, mosdás, ruha. Ruha. Egy pillanatra elgondolkozott, de aztán előkészítette a szürke öltönyét. Kávé. Kifelé menet kis híján belerúgott a macskába. A kávé főtt, közben behozta a postát: számla, számla, újság, reklám. Az újság szalagcímét elolvasta, majd az asztalra rakta. A többi közé. Közben a kávé odaégett. Táska, és indulás. Ja, a papírok. Kifelé menet ismét megbotlott a macskában.

Odakint rossz idő volt, a nap nem látszott a felhők mögött. K. S. nem nézelődött ilyenkor a városban, csak rohant, mert szokása szerint késésben volt. Néha benézett egy pékség ablakán, és elképzelte, hogy egyszer majd ő is kényelmesen megreggelizik egy ilyen helyen.

Az irodában nem kapott levegőt, és rettentően bosszantotta a lámpa szaggatott búgása, és az, hogy a szomszéd asztalnál a nő a körmével kopogtatta a billentyűzetet, miközben K. S. próbálta átrágni magát az előtte tornyosuló iratok betűin. Alighogy végzett az egyikkel, már puffant az asztalon a következő adag.

Ebédidő pontban délkor. Pizzát rendelt magának, de késve hozták ki, így alig maradt ideje megenni, és leette az ingét. Hiába dörzsölte, a folt nem tűnt el, csupán azt érte el, hogy a narancsszínű lenyomat szürkévé vált és beleolvadt az ing színébe.

Délután ötkor felállt, és nehézkesen vonszolta magát haza. Hazaérve meglepetten vette észre, hogy a kávéját nem itta meg reggel, csupán ott hagyta levéve a gázról. Beleszagolt, és hidegen lehajtotta. Majd bosszúsan levette az ingét és elvitte kimosni. Mindegy. Ennek már úgy is mindegy. Enni adott a macskának, de az rá se hederített, csak ült, bent az útban, hogy K.S.-nek minden alkalommal át kelljen lépnie rajta. Semmi hasznát nem vette, csak bosszantotta. Néha elmosolyodott magában, amikor ránézett a macskára, mert néha úgy tűnt, mintha a faliórát bámulná egész nap.

K.S. esténként a tévé előtt aludt el. Mellette a kisasztalon könyvek, amelyeket terve szerint egyszer majd elolvas. De jobbára csak ült a fotelban és aludt. Éjszaka háborús vagy kalandfilm zajára ébredt meg, és eltántorgott az ágyáig.

Reggel. Már most? Na. Reggeli. Kávé – szedte össze újra a listát. Még időben vagyok, mondta, de fél óra múlva ismét rohant, miután visszasietett a szobába a kulcsért. Napközben újra lámpabúgás és körömkopogás. A felső emeleten pedig munkások kezdtek neki az irodák átalakításához, és órákon át csak az ütemes kopogás hallatszott. K.S. alig tudta kivárni az öt órát, már pattant is fel a székéből. Hazaérve ismét feldühítette a macska, akit egész álló nap csak kerülget. És feldühítette az falióra is, amit a macska bámult. Régi darab volt, az egész lakásban hallani lehetett a hangját. Eleinte nem is igen tudott aludni tőle, de mostanra már megszokta. Ellenben most, hogy a macska olyan kitartóan ül előtte, újra zavarni kezdte. Nem hallotta tőle a tévét, így kétszer olyan hangosra kellett állítania. Mikor kiment a házból, a fülében még ott csengett a jellegzetes kattogás, mintha valahogy utána szökött volna. Az öltönyében tartott zsebórája hangja is bosszantani kezdte. Másnap ki is tette a zsebéből, a faliórából pedig ki is vette az elemet. Elege lett, hogy folyton azt hallgassa. Későn ért haza, mert elhúzódott a munka, fennakadások adódtak az átalakítások miatt. Öltönyöstül dőlt be az ágyba, gondolta, csak egy pár percre, és majd utána rendbe szedi magát…

Reggel volt, de semmi sem mozdult. K.S. az ágyán aludt, mellette az öltöny. Esze ágában sem volt felkelni. A macska most idegesen nézett hol az órára, hol pedig az alvó K.S.-re. Mindjárt idő van. De az ébresztő nem szólalt meg, és csak múlott az idő.

A szürke öltöny hirtelen megrázkódott, mintha idegességében tenné. Aztán, mintha megelégelné a várakozást, gazdája nélkül tápászkodott fel az ágyról. Kihúzta magát, kisimította a gyűrődéseit, esetlenül megkereste a tegnap elhajított zsebórát, és testetlen ruhaujjával nagy nehezen visszatömködte a zsebébe. Majd elindult a munkába. Kifelé menet átlépett a macskán, aki ismét nyugodtan ült az óra előtt. És az öltöny kilépett az ajtón, végigsétált az utcán, egész az irodáig. Leült, és tette a dolgát. Senki nem találta különösnek, még meg is dicsérték, hogy milyen elegáns.

K.S. eközben lassan ébredt fel. Nem tudta, milyen nap van, vagy hogy mit kéne tennie. Kicsoszogott a konyhába, körülnézett, majd meglátta a macskát.

– Mit bámulod már? – förmedt rá K.S., és most ő is ránézett a faliórára: teljesen megkergült, elem nélkül is jártak a mutatói, de csak ahogyan épp kedve szottyant, hol előre, hol hátra.