Várszegi Eszter összes bejegyzése

1993-ban születtem, Zircen. Eredetileg indián hegymászónak készültem, de azt mondták, hogy tériszonnyal az nem olyan jó. Meg aztán az indián részével is akadtak gondok. Szóval maradt az eredeti elgondolás: bölcsész vagyok, de előfordul, hogy informatikus, a közeljövőben grafikustanonc lennék leginkább. Dunántúli vagyok, de mostanában pesti. Budai. Van egy nagymamám, és hozzá egy családom. Közben írok, mert rájöttem, hogy muszáj, így az embernek könnyebben elnézik, ha állandóan ugyanazt az indiános sztorit hajtogatja.

Az indiánok bakancsban fürdenek

Nani egyszer úgy döntött, hogy elvisz minket nyaralni. De nála minden másképp működött, mint ahogy kellett volna. A busz, azt mondják, minden bokornál megállt, és azt hiszem, ezúttal szó szerint. De tele volt ismerősökkel, legalábbis úgy hiszem, hogy azok lehettek, Nani ugyanis előszeretettel tárgyalt ki minket nekik.  Mint a piacon a krumplik fölött szokás, úgy röpködtek fölöttünk is a kérdések. Minden ismerőstől ugyanaz a sablon hangzik el: „Hát ezek melyiknek a lányai? Nem a kis Janiéi? Mekkora már a legkisebb is!” Akkoriban nem igazán foglalkoztatott, hogy krumpli módra tárgyalnak ki engem és a húgomat, meg hogy úgy emlegetnek, hogy „ezek”. Én is így emlegetek mindenkit, amiért anyám később majd meg is szól, hogy mégis hogy beszélek másokról. De akkor az ilyesmi apró részlet még nem igazán tűnt föl nekem, sokkal inkább az, hogy rólunk beszélnek. Próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy minket vizslatnak. Inkább maradtunk ott, az ülések mellett, amelyek mintha azon küzdöttek volna, hogy egy helyben maradjanak, vagy legalábbis a padlóhoz csavarozva, ahogy kell. Amikor már nem tudtam többet enni a műanyag ízű pufiból, amit Nani a helyi ábécében vett, és rájöttem, hogy a gyomrom nem fogja bírni a még kétszer ennyi ikaruszos utat, muszáj volt kitalálnom valamit, amivel leköthetem a figyelmem. Nani rég elveszett a busz belsejében, épp az ötödik nénivel tárgyalta ki, hogy pont úgy nézünk ki, mint az apánk, meg a kis Janira is hasonlítunk valamennyire. Én éppen az ablakon néztem kifelé, de ez mit sem segített, mert a fák suhanása csak rosszabbította a rázkódást. Az ülés mellől nem láttam ki rendesen, csak a lombokat láttam, azokból is csak egy zöld moszat szerű pacát a sebesség és az ablakok remegése miatt.  Akkor elkezdtem kielemezni az ikaruszt. A legfurcsább dolognak az ablak melletti kapaszkodót tartottam. Semmi értelme. Ha az ember ül, akkor minek kapaszkodjék? Habár jogos, ilyen rázkódás közepette az embernek kedve volt ülés közben is kapaszkodni, nehogy kiessen az ülésből.  De akkor valahogy nem tudtam értelmezni azt a kapaszkodót, ami leginkább egy felmosórongy nyelére hasonlított. Végtére is, ettől olyan otthonossá vált az ikarusz. Amikor már minden szöget ismertem a buszon, végre elértünk az utolsó bokorig is, és megálltunk. Akkor Nani előkerült a busz hátuljából, a nénik közül, összeszedett minket, még megjegyzett valamit az egyiknek, aki végignézte, hogyan esszük a pufit az ülés mellett, és engem, ahogy sápadt arccal bámulok kifelé a lombokra. Majd megkerestük Marcsát, Nani húgát. Ő az első ülésnél hátrébb nem volt hajlandó leülni. Útközben sem cirkált a buszban, mint Nani, tehát ott volt, ahol induláskor hagytuk. Magunkra szedtük a napi ellátmányt, pokrócot, törölközőt, majd fölpakolva elindultunk megkeresni a fürdőt. Mert ez volt nekünk beígérve, ez volt a Naninál töltött egy heti nyaralás fénypontja. Mindenkinél egy-egy pufival megrakott csíkos szatyor, az alján lapuló fürdőruhákkal együtt. Marcsa, aki már jól ismerte a járást, azt mondta, hogy csak azon az erdőn kell átvágni neh, és akkor máris a fürdőhöz érünk. Marcsa értette a dolgát, neki csípőprotézise volt, ismerte messziről az efféle bűvös gyógyhelyeket. Csak ezen a széles úton kellene átjutnunk, mondta. Tanakodtak Nanival, hogy mitévők legyünk. Végül arra a döntésre jutottak, hogy mindent megkockáztatva átvágunk csak úgy, keresztül a széles úton, amikor alábbhagy a forgalom. Körülnéztünk, majd amikor Marcsa megállapította, hogy egy autót sincs a láthatáron, átmerészkedtünk. Marcsa és Nani nagyon elégedettek voltak. Meg sem álltunk, amíg be nem értünk a fák közé. Nem értettem, hogy miért nem a zebrán megyünk, ami öt méterrel arrébb volt, de úgy gondoltam, jobb, ha ebbe nem szólok bele. Az erdőn túl már megláttuk a nagy épületet, és a csúszdát, ami jelezte, hogy jó helyen járunk. Nézd már, a bejárat nem is elől van, csodálkozott Nani. Marcsa elmagyarázta, hogy mi az a fotocellás ajtó, és hogy ez itt ni, ez nem ablak, ez a bejárat, majd valóban, ott be is jutottunk. Megtévesztett az üveg, mondta Nani, de közben lenyűgözte a fotócellás ajtó.

Marcsa már ismerte a járást, és mindjárt megérdeklődte a pénztárnál, igen szakértően, szóról szóra így: hun van itt a véce. Majd miután a pénztáros harmadszorra megértette Marcsa különös kérdését, irányt mutatott. Először is át kell öltözni, magyarázta nekünk Marcsa, és indult volna a pufis szatyrokkal, hogy felvegye a fürdőruháját, amikor az útjába álltak: Elnézést asszonyom, de vannak öltözőink is… De Marcsát ez nem érdekelte, nem hagyja magát becsapni. Majd jól lehúzzák pénzzel, gondolta, minek fizessen ezért is, neki a véce teljesen jó. Akkor megindult befelé, keveregve a klórszagú folyosókon, maga után húzta a pufikat és minket, Nani pedig követte, mert ő még soha nem járt ilyen helyen. Tudja is ő, hogy a véce alkalmasabb-e az átöltözésre vagy sem.  A nő, aki pedig sehogy sem értette, miért akar valaki a vécében öltözni, Marcsa előtt hátrált, és próbálta meggyőzni, hogy az öltöző kényelmesebb hely. De Marcsa bődületes hangja zengett a folyosókon, hogy angyalom, csak azt mondja meg nekem, hogy hun van itt a véce. Én akkor már végképp nem értettem, mi történik, és azt is elfelejtettem, hogy tulajdonképpen fürödni jöttünk, ez a hely sehogy sem hasonlított fürdőre, és arra gondoltam, talán Nani is így lehetett ezzel, és kényelmetlenül érintette, hogy nem látnak szívesen. Akkor Marcsa eltűnt az egyik ajtó mögött. Feltehetőleg megtalálta a klozetet, majd Nani betessékelt engem és a húgomat is egy szűk helyre, és kezünkbe nyomta az egyik pufis táskát. Előkerestük az aljáról a fürdőruhánkat, a májkrém szagú szalvétagombócok alól, és a törölközőt, aminek olyan szaga volt, mint Nani ágyneműinek. Nagy nehezen kikászálódtunk a sötét szutykos helyről, és a csíkos szatyrokkal Marcsa és Nani nyomait kezdtük keresni. Felettébb gyorsasággal öltözhettek át. Elindultunk a zsivaj irányába, biztos arra vannak a medencék is. Akkor jutott csak megint eszembe, hogy voltaképpen fürödni jöttünk. Meg az is, hogy Nani a lelkünkre kötötte, hogy addig nem mehetünk a vízbe, amíg ő bele nem megy. Történik valami, mondja, aztán mit mondok apátoknak. Nani soha nem tudott úszni, ezért magától értetődő volt számára, hogy más sem. Marcsa már az egyik áztatóban volt, Nani is ott lehetett valahol. Az áztató medencénél egy nő állt. Felháborodottan kiabált az úszómesternek: Azok az indiánok ruhástul fürdenek, az indiánok ruhástul fürdenek! Indiaiak, asszonyom?, kérdezett vissza a férfi. Azok, vagyis dehogy, indiánok, azok ni! Ruhástul, bakancsban fürdenek! A medencében nem voltak indiaiak, talán indiánok sem, ahogy én láttam. Marcsa nem értette az egészet, rajta nem volt bakancs, csak a gumiharisnyája, és a színes pokróc, mert miért hagyná kint azt, ellopja a városi csürhe. Nani nem értette az egészet, annak idején rengeteget jártak a Balatonra fürödni, és ott nem volt soha semmi gond. Most megijesztette a sok forgó micsoda, meg a bolond nő, aki az indiánokról óbégatott. Mi soha nem voltunk Nanival a Balatonon, apáékkal jártunk mindig, de arról nekem is egészen más élményeim vannak, mint erről a fürdőről. A kiabáló nőt lenyugtatták. Nincsenek a medencében indiánok, asszonyom. Marcsát pedig nagy nehezen megfosztották a pokrócától, és Nani máskor nem hozta szóba, hogy fürödni visz minket a nyaralás alatt.

 

 

(Illusztráció: Des Brophy)

Magyar ember evés közben

 

Magyar ember evés közben nem beszél, mondták, amikor épp valami fontosat akartam mondani. De ők bezzeg tovább beszéltek, nekik szabadott, rájuk valamiért hiába szólt az ember, mindig mondtak rá valamit, ha egyáltalán meghallották, amit mondok nekik. Később aztán, amikor nagyobb lettem, rájöttem, hogy csak úgy tesznek, mintha nem hallanák, tudom, mert én is ezt csinálom néha, mert ilyenkor a másik ember elhiszi, hogy tényleg nem terjed el odáig a hang, valahol félúton elenyészik. Szóval ez csak egy trükk volt a többi közül, amire csak később derítettem fényt, de addig is készségesen elhittem, hogy nem értik, amit mondok, hogy már pedig ti miért beszéltek mégis. Talán ők nem magyarok, gondoltam, és így nem vonatkozik rájuk a szabály, amit nekem szigorúan be kell tartanom. Volt, amikor azt képzeltem, hogy valójában spanyol vagyok, és egészen onnan vándoroltam ide a magyarok közé. Az osztálytársam erre azt mondta, hogy ő pedig akkor azt képzeli, hogy francia, de ezt nem hittem el neki, mert én mondtam előbb, hogy spanyol, és akkor ő már biztos, hogy csal, mert még egy ilyet nem találhat ki úgy az ember, hogy igaz legyen. Nemsokára kiderült, hogy nem is beszél franciául, és föl is adta a teóriáját. Én sem tudtam spanyolul, de ezt nem mondtam meg neki. Csak, hogy spanyol vagyok. Mert a magyarokban semmi érdekes nincs, és még evés közben sem beszélhetnek. Ebben mondjuk nem voltam teljesen biztos. De azért töredelmesen betartottam a szabályt, úgysem értettem, mit beszélnek körülöttem, eszembe sem jutott, hogy figyeljek, vagy közbeszóljak. Mint a betűkre, azokra sem voltam túlzottan kíváncsi, de mégsem emlékszem, milyen volt úgy nézni egy betűt, mondjuk az a-t, hogy nem tudom, hogy az az a. Valahogy a beszéddel is így voltam, hallottam a szavakat, de mintha nem is magyar lenne, inkább a tányérom szélén néztem a színes pöttyöket, amikbe betűk voltak rajzolva, habár ez nekem teljesen mindegy volt. Valamikor az iskola előtt érdekelni kezdtek a betűk, de leginkább csak az, hogy hogyan lehet írni. Így megtanították leírni a nevemet, amit állítólag visszafelé másoltam le, de engem már nem igazán érdekelt, merthogy elolvasni már nem tudtam őket. Csak mondták, hogy ez pont fordítva. Hát legyen.

Miért nem eszel?, kérdezték. Csak, mondtam.

Olyan válasz nincs, hogy csak. Elszégyelltem magam, vagy inkább mérges lettem, mert fogalmam sem volt, akkor mit mondhatnék még. Csak, ennyi mondanivalóm volt.

Az ember hamar megtanulja, hogy ezek között a magyarok között, akik valahogy mégiscsak beszélnek evés közben, hogy jobb, ha inkább csak hallgat. Sok más dolog van, amivel elfoglalhatja magát, például végignézheti az ingásórát, a virágok a sarokban annyira nem érdekesek, de mondjuk az asztalterítő sok lehetőséget rejt. Sokszor megfeledkeztem magamról, és talán túlságosan is koncentráltam valamire, mondjuk az asztalterítő pöttyeire, ilyenkor rám szóltak, hogy de csúnyán nézek. És hogy meséljek inkább valamit. Mégis mit. Inkább nem. Akkor a bátyám kikísért a konyhába, és a polcra mutatott. Egy macskát láttam egy barna dobozon. Fehér macska volt, és a szájából kilógott a vörös nyelve. Látod?, kérdezte a bátyám. Ez a cica vitte el a nyelvedet. Csak egy percig láttam, mert utána visszaültünk az asztalhoz, ahol a vendégek is voltak. Na, akkor most már mondhatsz valamit, mondták. Hát ne félj, nem harap a Kálmán bátyja. És tényleg nem harapott. De később meg voltam győződve, hogy ő és a macska a dobozon egy követ fújnak, és hogy a nyelvem valahogy időközben a macskához került, talán irigy volt az emberekre, amiért ők tudnak beszélni, ezért elvitte pont az én nyelvemet. Később sokat rémítgettek azzal a macskával, ha nem akartam beszélni. Na, mi van, megnézzük megint a macskát? Nem akartam megnézni, tudtam, hogy néz ki, és azt képzeltem, hogy tényleg az én nyelvem lóg a szájából. Soha nem láttam egyébként fehér macskát élőben, nem voltam benne teljesen biztos, hogy létezik az olyan. De abban az időben sokat üldözött az az egy a kakaós dobozról, és éjszakánként féltem elaludni, mert mi van, ha pont akkor jön elvinni a nyelvemet, alvás közben nem figyel ilyesmire az ember, hogy magánál tartsa a nyelvét. Korábban nem féltem a sötétben, még akkor sem, amikor az órákkal és baglyokkal teli szobában kellett aludnunk János bátyánál. Nem tudnám megmondani pontosan, hogyan kezdődött ez nálam, de egyszer csak elkezdtem félni. Elképzeltem például, hogy ott, ahol nem látok semmit a sötéttől, ott áll egy ember. De csak hogy áll. Hogy milyen ember, azt már nem képzeltem el, elég volt a tény, hogy az ott egy valaki, már az rémisztő volt, hogy mit kereshet itt. Amikor az iskolából elvittek minket a gróf kriptájába, azt mondták, megnézhetjük a múmiát, ahogy ott fekszik kitéve valami üvegbe. Én akkor nem akartam megnézni, azt mondtam, el tudom képzelni, hogy hogy néz ki egy ilyen. Sőt, utána hetekig úgy aludtam, hogy az ágyam alá képzeltem a gróf múmiáját, persze nem direkt, de a frász kerülgetett tőle, és hiába panaszkodtam, hogy nem tudok aludni tőle, annyit mondtak csak, hogy hagyjam már abba, ne képzeljek ilyeneket, és akkor majd el tudok aludni. A dolgok persze nem így működnek, továbbra is halálra voltam rémülve, és arra gondoltam, hogy talán jobb lett volna mégis megnézni a grófot, akkor nem kellett volna elképzelnem az egészet, és nem kellett volna hetekig az ágyam alatt aludnia. A bátyám soha nem félt a sötétben. Amikor megkérdeztem, hogyan csinálja, annyit mondott, hogy ő csak azt képzeli oda a szobába, amit nappal amúgy is látna. A szoba éjszaka is ugyanaz, mint nappal, csak nincs benne fény. Logikus elméletnek tűnt, de én akkor sem hittem el. Pont ez az, hogy éjszaka nincs benne fény, nem látom, hogy tényleg ugyanaz van-e benne, mint nappal. És hogy a fehér macska lehet, hogy pont akkor ül ott az ágyam végében, amikor nem látom. Nem volt még mindig világos egyébként, hogy mihez kezdene a nyelvemmel. János bátyáék kutyája svájci volt, azt mondták, ő csak német nyelven ért, magyarul ne is próbáljak beszélni vele. Németül nem tudtam sok mindent mondani, de igazából magyarul se lett volna sok mondanivalóm a kutyának, úgyhogy inkább hagytam az egészet. Ez a macskás esetig eszembe se jutott, de akkor arra gondoltam, mi van, ha a macska is csak németül tud, és magyar nyelvet is akar magának, így jön a képbe az enyém. Én viszont nem tudtam pontosan, milyen nyelven is beszélek, mert néha azt képzeltem, hogy spanyolul, de az is lehet, hogy németül, csak nem veszem észre. Szóval az én nyelvemmel pont nem járna jól ez a macska. Azt mondták, vannak ilyen emberek, akik több nyelven beszélnek úgy, hogy mindegy nekik, hogy az egyiken vagy a másikon, észre sem veszik. Ilyen volt a Wéber is, aki állítólag, ha káromkodott, svábul beszélt, hogy más ne értse, de úgyis mindenki tudta, hogy ha svábul beszél, akkor csakis káromkodhat, szóval egyre ment a dolog. Wéberről azt mondták nekem, hogy sváb, de én inkább magyarnak gondoltam, mert általában megértettem, amit mondani szokott. De amióta elmondták, hogy sváb, nem igen szeretek hozzá szólni, mert akkor ezek szerint nem érti, amit mondok neki. Hiába mondták, hogy ne aggódjak, mert csak az anyjával szokott svábul beszélni, zavaros volt az egész, és gyanús volt, hogy a sváb valahogy mégiscsak ugyanaz, mint a német, csak a svábok nem Svájcból jöttek, mint János bátya felesége, hanem a svábok, azok valahogy pont fordítva, itt voltak, és eleve külföldiként voltak magyarok. Kálmán bátya magyar volt, azt hiszem, és a felesége is, Emma néni, akinek olyan nagy fülcimpája volt, amilyet még életemben nem láttam. Hatalmas fülbevalókat hordott, és nem értettem, miért volt jó neki, hogy ilyenekkel nyújtja a füleit. Ezt mindegy egyes alkalommal kielemeztem, amikor vendégségbe jöttek hozzánk, mert mondjuk szülinapom volt. Nem igazán hittem el, hogy a szülinapom miatt jönnek, mert egész végig hozzám se szóltak, kivéve, amikor megmutatták nekem a macskát, hogy bizony az vitte el a nyelvemet. Akkor egy ideig elnevetgéltek rajtam. Meg, hogy ne féljek, mert nem harap a Kálmán bátya. Egész addig nem gondoltam rá, hogy megharaphat, de attól kezdve még inkább elment a kedvem attól, hogy bármit is mondjak neki, mert attól tartottam, hogy tényleg megteszi a végén. Kálmán bátya, akit csak így emlegettek nekem, hogy bátya, amit nem értettem pontosan, miért, valakinek a bátyja, de nekem biztosan nem. Nani mama testvére volt, Nani mama mindig is ott lakott, ahol lakott, apa is ott nőtt föl, sőt Nani mama is ott nőtt föl. Sokszor voltam ott nála, és olyankor anya nem örült, mert azt mondta, utána hetekig úgy beszélek, mint Nani mama, meg mindenki ott a faluban. Nem tudtam, mire gondol, attól féltem, hogy véletlenül sváb lett belőlem időközben, de az nem lehetett, mert Nani mama nem sváb volt, efelől nem volt kétségem. Azt mondják, tótok vagyunk, és hogy van is egy tót nevünk, de még a dédnagyapám elcserélte, mert ő inkább magyar akart lenni helyette. Úgyhogy azóta én is magyar vagyok, hiába gondolkoztam azon, hogy talán tótnak lenni mégiscsak érdekesebb lehet, mint magyarnak, és mi lenne, ha én meg visszacserélném azt a tót nevet, bárkinél is van éppen. Nem olyan, mint a spanyol, az igaz, de be kellett látnom, hogy a tótságra több esélyem van. Svábságra azonban semmi eshetőség nem volt, Nani mama sem volt az, így hát anya nem erre gondolhatott. Azt mondják, borzaváriul beszélt Nani mama, és rám is ez ragadt. Tudod-e, kérdezte apám, hogy Borzaváron nem fecske van a drótokon. Borzaváron föcske van. És bólogattam, hogy igen, ilyet már hallottam. Kokasok voltak az udvarban, és téját főzött nekünk Nani mama. De hát hogy is nevezhettem volna máshogy ezeket a dolgokat, amikor ott ez volt a nevük. Egyszer próbáltam meg Nani mamának elmagyarázni, hogy mi az a bowling, mert ott voltak a Mártonék, bowlingozni, de nem értette meg, mi az, mert ott Borzaváron azt nem így hívták, ha hívták valahogy egyáltalán. Én pedig honnan tudtam volna, hogy mi az borzaváriul, ráadásul Nani mama mindig mindent úgy hívott, ahogy az ő idejében nevezték őket, úgy kellett emlegetni neki a dolgokat, ahogyan ő emlékezett rájuk. Én a Nani mama emlékeinek idejében még nem éltem, úgyhogy így hirtelen nem tudtam mit mondani neki arról, hogy mi az a bowling. Aztán ahogy mentek az évek, és egyre több olyan dolog volt, amit Nani mama idejében sehogy sem hívtak, mert még nem is voltak sehol, egyre nehezebb dolgom lett Nani mamával. Nem értette, miért jön zene a telefonból akkor is, amikor nem telefonál amúgy senki, pláne azt nem, hogy honnan tudjuk, hogy ő telefonált, amikor még csak nem is beszéltünk vele. Szóval Nani mama nem hívta ezeket a dolgokat sehogy, és megértettem, hogy vele nem kell ilyesmikről beszélni, mert egyszerűen nem lehet, hogyan, és kész. Beszéltünk helyette minden másról, és egy hét után úgy mentem haza, hogy anya azt mondta, hogy már megint hogy beszélek. De továbbra sem tudtam, mire céloz, és megijedtem, hogy tényleg nem tudhatja biztosan az ember, hogy most éppen milyen nyelven beszél. Apa megnyugtatott, hogy Borzaváron is magyarul beszélnek, de egy kicsit másképp, mert az borzavári, és a Nani mama is úgy beszél. És akkor megint gyanús volt, hogy a borzavári az teljesen olyan, mint a magyar, de azért tetszett is, hogy egy kicsit mégse, mert akkor az azt jelenti, hogy egy kicsit mégse vagyok magyar. Svájcból jöttek a rokonaink, mégis azt mondták, hogy ők magyarok, és hogy arra sincs esély, hogy én a svájciaktól származzak. Egyszer hallottam, hogy olyanok vagyunk, mint az indiánok, és ezt el is képzeltem, hiszen szoktunk beszélni az állatokkal, kutyával, macskával például, meg apa is szokott mondani olyanokat, hogy piros az ég alja, jön az eső, és akkor azt képzeltem, hogy ez olyan dolog, amit az indiánok is tudhatnak, és akkor emiatt tényleg olyanok vagyunk, mint ők. A baj az volt, hogy nem tudtam pontosan, milyen nyelven is beszélnek az indiánok, úgyhogy az egyszerűség kedvéért némának képzeltem őket. Hallottam, hogy tévedésből kerültek Amerikába, mert eredetileg nekik Indiában kellett volna élniük, de miután már ott voltak, amikor megtalálták őket, és indiánoknak neveztél el őket, úgy gondolták, ne variáljunk, maradjon ez így. Biztos furcsa lehet nekik, gondoltam, hogy ők nem is onnan vannak, ahol élnek, és amíg nem találták meg őket, egész addig tévedésben éltek. Zavaros volt nekem még ez az egész, ezért úgy gondoltam, inkább maradok a spanyoloknál, vagy még a borzavárival is beérem, annak mégiscsak több értelme van valamivel. Végül is egyre megy, a borzaváriakat sem tudom pontosan, hogyan beszélnek, leginkább azt tudtam, hogy nyáron én is úgy beszélek, és ezt máshol nem szeretik. Egyedül a meséket szerették, amit Nani mamánál megtanultattak velem a régi könyvekből. Nem szóltam Nani mamának, hogy ezeknek a történeteknek semmi értelme nincsen, mert egy mukkot sem értek abból, ami a szöveg, pedig azt mondták, magyarul van. A bátyám kereste ki mindig a könyvet, ő hozta oda nekem, nézzük meg megint ezt a mesét, mondta. Kinyitotta a kis füzetet, és nem hittem a szememnek. Már megint egy macska. Vagyis a macska, a fehér macska. Ráadásul fura állatokat tartott a házánál, amiket kisökrének neveztek, nem tudtam, hogy mik ezek, de állítólag elvesztek, és a macska mindenhol utánuk kajtatott. A történet végén kiderült, hogy végig egy tök alatt voltak, és nem tudtak elrejtőzni jobban a macska elől. Nem nyugtatott meg ez a történet, és próbáltam nem az ágyam alá képzelni a fura kis tehénformájú kisökréket, és arra gondoltam, hogy bármit is akar tőlem az a macska, az én nyelvemmel egészen biztosan nem járna jól.

Azután egy ideig nem találkoztam a fehér macskával, abba is belenyugodtam, hogy lehet, hogy mégis magyar vagyok, de amolyan borzavári magyar, és az mégis más. Minden rendben ment, egészen addig, amíg egyszer evés közben meg nem akadt a lekváros krumpli a torkomon. Akkoriban valahogy nem volt furcsa, hogy a krumplit lekvárral esszük, ez is olyan dolog volt, amire csak később döbbentem rá. De mi így ettünk, mondjuk vacsorára, vagyis akkor éppen vacsorára ettem, amikor a dolog történt. Mondj valamit, mondta az orvos. Éjszaka volt, Veszprémig kellett menni az ügyeletért. Evés közben kezdtem el köhögni, azt mondták, félrenyeltem. De nem volt a torkomban semmi, talán a nyelvem, gondoltam. Az orvos csak nézett, és hogy akkor úgy volt-e, hogy evés közben lett bajom. Apa válaszolt, és erre az orvos bólintott, és mondta, hogy mondjak egy át. Furcsa volt ez az orvos, fehér tányér volt a fején, mint valami parabolaantenna, és egy pillanatra az jutott eszembe, hogy egy kicsit olyan, mint az a macska, de csak ezért, mert ő is indokolatlanul fehér volt, az orvosokat nem képzeltem ennyire fehérnek, hogy még a tányér is fehér a fejük tetején. Hány éves vagy, kérdezte, mire apát néztem, hogy válaszoljon, de ő is csak engem nézett. Félrenyelt evés közben, ugye?, kérdezte megint apát. Örültem, hogy megint elterelődik rólam a szó, és megint megnézhettem a tányért az orvos fején. Igen, evés közben. És rögtön ide küldtek minket, mondta apa, és még azt is, hogy szerinte már csak a torkom fáj. Dugd ki a nyelved, mondta az orvos, és nem értettem, hogy miért. Az előbb már mondtam át. A torkomról volt szó, hogy jön ide a nyelvem. Hány éves vagy, akkor mondjad szépen! Nekem szólt a kérdés, kétségtelen, és nem értettem, hogy apa miért nem válaszolt még, mert hát ő is tudja, hogy mennyi. Hát most mit mondjak, ez miért olyan fontos, ki akarna megszólalni csak ezért. Meg ki tudja, mit akar, a végén majd megint előjönnek azzal, hogy ő is megharap, mint a Kálmán bátya. Hát, ha nem beszélsz, akkor itt kell, hogy maradj reggelig, kapsz egy ágyat, és aput hazaküldjük. Még fenyeget, gondoltam, de még tartottam magam, ennek az embernek én nem szólalok meg, pláne így, hogy evés közben félrenyelésem volt. Akkor itt maradsz?, kérdezte apa. Megijedtem. Ilyen könnyen feladta, a fenébe is, ő komolyan veszi ezt a fehér macskát. Na, csak annyit mondj meg, mondta a macska, hogy hány éves vagy, aztán utána mehetsz haza. A fele sem volt vicc ennek, tényleg azt akarja, hogy itt aludjak. Kockázatos volt, és résen kellett lenni, végtére is egyedül maradtam vele szemben. Már nem is köhögtem, az egész nem fontos, inkább csak haza akartam menni. Várt és nézett. Aztán lassan hátrafordult, hogy mondjon valamit apának, és akkor éreztem, hogy itt az idő, akkor kimondtam: öt.

A macska visszanézett, mindketten rám néztek, én pedig igyekeztem úgy tenni, mintha semmi különös nem történt volna, de ők azért hallották a választ, és ez a lényeg. Nagyot sóhajtottak, apa és az orvos, és most nem mondták, hogy ilyen válasz nincs, mert ilyenkor nem lehet ilyenekkel előhozakodni, amikor az embernek evés közben félrenyelése van.

 

 

(Borítókép: szerzői illusztráció)

Konyha és konyha között

Nani évek óta abban a rozsdás vasfazékban melegítette a vizet a mosogatáshoz. Egészen addig fel sem tűnt, amíg Nicolas velem nem jött egy pörköltes ebédre. A hazafelé úton kérdezett rá: nincs bevezetve a víz a konyhába? Elgondolkoztam. Hát, tényleg nincs. És miért? Csak úgy. Azt mondaná Nani, jól van ez így, és senki nem hánytorgatja. Különben is, a ház elejében van egy fölszerelt konyha, vízzel, gázzal, de képtelen odaköltözni. Be van kövesedve a hátsó konyhába. Mindig is így volt, még mikor nagyapám élt, akkor is. Még akkor sem volt hajlandó átköltöztetni a konyhát, amikor nagyapám csak járókerettel tudott közlekedni. Ha egyáltalán rávette magát, hogy kimenjen a gádorig. Két esetben vállalkozott ilyenre: vasárnap délután, de csak ha süt a nap, és amikor Nani ebédet készített neki. Nani a hátsó konyhában főzött, távol az öngyulladós tűzhelytől, és a foteltől, amiből a nagyapám a tévét nézte. Délre készült mindig az ebéd, és nagyapám minden nap hátracsoszogott érte a hátsó konyhába a gádoron keresztül. Ez volt az összeköttetés kettejük között, a gádor, amelyen nagyapám minden nap átharcolta magát a járókerettel Nanihoz, a hátsó konyhába. Amikor ott voltunk, Nani fél tizenkettőkor követségbe küldött minket az első szobába. Mondjuk meg nagyapának, hogy indulhat, fél óra múlva ebéd. Nagyapám elindul, előbb kikel a fotelból, persze nem egyszerű, régi rugós tákolmány, hátrafelé lejt, komoly erő kell a kiemelkedéshez. Segíteni nem lehet, annak morgás a vége. Vissza kell menni a hátsó konyhába, szólni Naninak, hogy nagyapa elindult. Akkor sütöm a húsokat. Addig készítsd a fröccsöt. Meg a légycsapót. Nagyapám pontos, fél óra múlva érkezik a hátsó konyha szúnyoghálójához. Valaki nyissa ki, megyek, kitárom, utolsó akadály a magas küszöb a konyha bejáratában, nagyapám erőt gyűjt. Bejönnek a legyek, mondja Nani, csak úgy mellékesen. Nagyapám az asztalhoz ül, végigméri az aszalt, beleiszik a fröccsbe, közben Nani kiteszi elé a kenyeret és a húst. Nagyapám a légycsapóért nyúl, közben a húsra mered. Ezek a mocskok, morogja, és célba veszi a legyet a húson. A légy gyorsabb, a műanyag csak a húsra csap le. Nani nem szól, hogy mocskos lesz a hús, elvégre nagyapám engedte be a legyet. Elől bezzeg nincsenek legyek, de Nani inkább itt főzte az ebédet. Jó volt ez így, egyikük sem mondta, hogy baj lenne a rendszerrel, hiszen a konyha mindig is ott volt hátul, víz és gáz nélkül.

A hátsó konyha együtt élt Nanival: csak akkor volt meleg, ha Nani begyújtotta a sütőt, különben nyáron is mínuszfokok voltak. Nani járt-kelt, ki a kertbe, el a kúthoz, táplálni a konyhát, sürögni benne, és hozzá énekelt. Közben ülünk, és a pörköltet várjuk, hogy kész legyen. Születésnapom volt, Nani pár nappal előtte hív. Akkor pénteken kijöttök. – mondta. Tőle a kérdések is kijelentő módban hangzottak el, jogosan, hiszen ez nem olyan dolog, amibe beleszólása van az embernek. Hát aztán mit ennétek, pörköltet főzök, mondta, meg egy kis sült húst. Nem ellenkeztem, mert ilyenkor ez volt a szokás. Ez volt az első eset, hogy Nani kifejezetten engem hívott ebédre, és csak miattam főzte a nokedlit és a húst. Büszkén tettem le a telefonkagylót. Onnantól tudtam, hogy Naninak már nem vagyok gyerek, a külön ebéd a felnőttek kiváltsága volt. Az időpont péntek dél, vár minket.

Amikor indulunk, szólunk Naninak, hogy elkezdheti kisütni a húst. Fél tizenkettőkor indultunk a szomszéd városból Nanihoz, úgy, mint ahogy nagyapám az első szobából szokott. Délre érkeztünk, Nani bolygott a konyhával, csörömpölt, szólt a zene, mindig ugyanaz, a Jó ebédhez szól a nóta. Leültetett minket, közben forr a víz, kiviszi a tyúkoknak a tegnapi maradékot, hát ez a bolond macska, mit keres megint itt, dünnyög, aztán dúdolva visszajön, a szúnyogháló nyílik és csapódik, ő maga egy percre sem áll le. A hátsó konyha szürke, a nap csak délután süt be, félhomály van, Nani otthonkájának kékje az egyetlen szín odabent. Ha kimegy az udvarra, elmegy a rádióadás, és amikor visszajön a vasfazékkal, akkor megy tovább a zene is. Mindig bejönnek a legyek, morogja, de én már aztán kidobtam a légycsapókat.

 

 

 

(Illusztráció: Gary Bunt)

Indiánok – Nani –

Ott ültem, és nem hittem el, hogy megint megtörténik. Akkor Nicolas beszél magyarul?, kérdezte Kálmán, és megint elmondta a baseli repteret is, hogy az francia területen volt. Elmesélte, hogy a munkalapokat mind németül kellett kitöltenie, még ha nem is beszélt németül. Így meg kellett tanulnia. Kicsit beszél magyarul. Ha kicsit, már az is jó, mondta, mert most ilyen kedvében volt, hogy ezt gondolja. Amikor mogorvább a hangulata, elmondja, milyen nehéz megtanulni a németet, ha mindenki csak magyarul beszél vele.
Linda tüsszentett, mire Kálmán rámondta, hogy zundhájt, ezzel is bizonyítva, hogy ő megtanult annak idején németül. Sört készítenek, mondta valaki az asztal túloldaláról. Most a város kitalálta, hogy újból nekiáll sört főzni, mint ahogy több száz évvel ezelőtt tették. Milyen sört, kérdezte szakértően Kálmán. Barnát, világosat, meg búzát. A búza, az jó, mondta Kálmán, mintegy jelezve, hogy ő tudja, miről van szó. Sőt, mi több, folytatta: Kint, ott úgy adták, hogy szeleteltek citromot, és a pohár szélére tűzték. Kálmán mindig arról beszélt, hogy milyen volt kint, mintha csak a tavaly nyáron lett volna, hogy citromos búzasört ivott. Vagy hogy megcsinálták a fogait. Mert ifjabb Jánosnak, aki mellette ült, most csinálták meg a fogait.
– Ki kellett fúrni az állkapcsomat – magyarázta Kálmánnak.
De ő ezt nem hitte el, nem fúrják ki az állkapcsot, kint neki sem fúrták ki. Igaz az drágább is volt. Meg porcelán is. Na meg, akkor már egy foga sem maradt, amikor megcsinálták neki, talán ezért állkapcsot fúrni sem kellett. De most is fáj néha, mondta, de nem értettem pontosan, mire gondolt, talán a kihullott fogaira, amiket kint cseréltek ki neki. De nem fúrtak, mondta, mire ifjabb János kontrázott, hogy de igen, az övét fúrták.

Nani születésnapja volt, és az asztal megint a szobában várt minket. Amikor megérkeztünk, mindenki a kis konyhában tülekedett. Aztán előkerült a pálinka, mert ez volt a szokás, ha már megérkezett valaki, igyon mindenki. Meg különben is, Nani születésnapja volt. Nani nem ivott, de kitöltötte mindenkinek az adagját, hogy igyanak az ő egészségére. Vagy csak úgy. Ne maradjon meg a pálinka. Aztán körbeálljuk Nanit, hogy felköszöntsük, körülötte fényképezőgép mindenkinél, na, még egyszer állj oda, adj puszit a Naninak, nem lett jó a kép, ki nem volt még, várj, hát rólad nem is készült kép, menj még egyszer. Majd ezután Nani a felhalmozott ajándékokkal megindul az asztal felé, és elmorog egy „mialúfasznak vesztek ennyi mindent”-et, amíg elteszik az útjából a lábasokat és pálinkás poharakat, hogy le tudjon pakolni. Aztán nekiesik a konyhakésekkel az ajándékoknak. De hát nekem úgyis megvan már minden, mondja Nani, azt csak úgy hiszed, hogy megvan minden, mondja rá ifjabb János. Előhúzza nagy nehezen a vastag zoknikat a csomagból, amit minden évben megkap, plusz idén jár mellé egy hozzáillő sál. Hát én ki nem állhatom, ha valami van a nyakamnál, mondja. Valaki megpróbálja menteni a helyzetet, és megjegyzi: de pedig ez jó meleg. Az, mondja Nani, majd jól megfulladok tőle. Elteszi a színes zokni-sál-sapka-melegharisnya halmot, és türelmetlenül beterel mindenkit a szobába, a nagy asztalhoz. Segítsek?, kérdezem, mire azt feleli, hogy még a rizsát kell kiszedni, majd kiviharzik a konyhaajtón. Mire körbenézek, megint a konyhában van, és a rizsát szedi ki épp. Segítsek?, kérdezem megint, amikor látom, hogy a félméteres fazékból borítja a rizsát. Fogd meg a jénait, ha gondolod, mondja. De egyébként menjetek enni. A leves már bent van.
Miután Kálmán és ifjabb János kitárgyalták a fogakat, ismét Nicolas felé fordultak. Amikor meglátták a karján a Rakéta órát, elmagyarázták neki, hogy ebben aztán lehet dolgozni, nem olyan, mint a svájci óra, hogy félre kell tenni a munkához. Ez lehet poros, szegelhet, fúrhat, faraghat, sőt még fát is vághat vele az ember, semmi baja sem lesz. Nicolas bólogatott, hogy majd észben tartja. Ekkor érkezett az asztalhoz Nani, miért nem szedtek, kérdezte, és letette az asztalra a rizsás jénait is. Ebéd közben többször is megkérdezték, hogy Nicolas tud-e magyarul, és miután nyugtázták, hogy igen, teljes magabiztossággal kérték tőle a savanyúságos tálat. De ehhez előbb valakinek oldalba kellett böknie, hogy rájöjjön, ha Miklósnak szólnak, akkor azt neki címezik. Ezért inkább nekem szóltak helyette. Nani harmadszor is rám szólt, hogy egyen még a Miklós, így hát megmondtam neki, hogy egyél még, majd megmondtam Naninak, hogy rendben van. Nani nem beszélt vele, a külföldiekkel kint sem beszélt sokat, mert ott volt Kálmán is és János is, ők tudnak németül, így neki nem kellett. És most sem kellett.
Megettük az ebédet, a süteményt is, az asztal kikerült a nappaliból, és épp a padlásra tuszkolták fel a székekkel együtt. A konyhában vártuk a többieket Nicolas-val és Nanival. Nani az ablakban nézte az asztalcipelő procedúrát, amíg el nem tűntek a szeme elől a padlás lépcsőfordulójában. Akkor végignézett a konyhaasztalon, és észrevette a könyvet, amin idegen szavak voltak.
– Hát ez kié? – kérdezte.
– Nicolas-é, – mondtam. –  Márai franciául.
Közelebb ment, méregette. Sándor Mária, olvasta fel a borítót méregetve.
– Szeretsz olvasni? – kérdezte.
– Igen.
– Sokat olvasol?
– Igen, sokat.
– Ezt mennyi idő alatt olvasod ki?
– Egy hét.
– Hát, nekem amíg élek, elég lenne. – és tovább méregette, majd tőlem kérdezte, de csak mint valami nagy titkot: És… olyan rendes, magyar betűkkel írnak benne?
– Persze – mondtam. – De a szöveget nem értjük. Nézd meg.
Kezébe vette. Forgatta egy ideig. Óvatosan kinyitotta, majd megnézte még egyszer a borítót.
– Jó hosszú. – állapította meg.

 

(Illusztráció: Susan Melrath)

Indiánok – János –

Egyszer aludtunk a házában. A vendégszoba tele volt faliórákkal, nagy részük hangosan ketyegett, és óránként megkondult. Állítólag ő már megszokta, képes békésen aludni a kongás közepette. Én az ágyon feküdtem és az órákat néztem. Olyan volt mintha egy-egy ketyegő bagoly nézne rám a sötétben. A padlón egy kiterített vaddisznó bundája terült el. Az egyik óra megkondult. Próbáltam kitalálni, melyikből jön a hang, azonban a legtöbb óra ingája ugyanúgy hintázott, némi másodpercnyi eltéréssel. Kattogott az egész tér, a szoba tele volt magas ciccegő és lomha zajjal, attól függően, hogy melyik óra mekkora volt. Nem tudtam elaludni. Mellettem apám aludt, akinek semmi kifogása nem volt az órák hangja ellen. Beküldték utánam, mert azt gondolták, azért nem alszom, mert idegen helyen egyedül nem megy. Először még beszélgettünk.
– És ott, ahol a nagyi lakik, kérdeztem. – ott magyarul beszélnek?
– Igen.
– És – kérdeztem megint – ahol a Lindáék laknak, ott is magyarul beszélnek?
– Igen.
– De itt nem magyarul beszélnek, ugye?
– Nem, itt nem.
– De mi most magyarul beszélünk, ugye?
– Igen.
– És még kik beszélnek magyarul?
– Hát, aki Magyarországon él. Azért Magyar-ország. Magyarországon beszélnek magyarul.
Ezután elgondolkoztam. Még beszélni akartam, mert nem volt kedvem aludni, de pár perc múlva már szuszogást hallottam az ágy másik feléről. És a kattogást a falról. Az egyik óra ismét megkondult, olyan régi rezes hangon. Azt gondoltam, talán annak van olyan hangja, amelyik a sarokban áll, amelyik olyan szekrény formájú, és hatalmas ingája volt. De az inga egy helyben állt, nem értettem, honnan jöhet a hang. Már a negyedik kongásnál járt, amikor komolyan fontolóra vettem, hogy kimegyek. Ha nem alszom, minek maradjak. Az ajtó résnyire volt nyitva, és egy fénycsíkkal együtt a kint beszélők hangja is beszűrődött. Épp nevetni kezdtek, amikor a kongó óra elhallgatott. Nem akartam aludni, ez egészen biztos. Csak hallgattam a kattogást, ahogy az órahangok belemásznak a fülembe, és arra gondoltam, ha innét kimegyek, akkor is hallani fogom a kattkattkattot. Egyelőre tovább feküdtem, és néztem a baglyokat a falon. Aztán a vaddisznó bundáját a földön, és gondolatban megpróbáltam összerakni belőle egy valódi vaddisznót, de sehogy sem ment, nem értettem, hogy lehetett ez valódi vaddisznó. Közben a kattogást hallgattam, néha olyan volt, mintha egy ritmust játszanának, egy ideig követtem az ütemeket, aztán valamelyik óra elrontotta a tempót, és felborította az egész rendet. Aztán egy jó ideig nem kondult meg egy ingásóra sem, még az inganélküliek sem. Kint most csendesebben beszélgettek. Akkor döntöttem, most kimegyek a szobából. Kikúsztam a nehéz dunyha alól, hallottam, ahogy az ágyrugók megropognak, olyan régi fémes hangon. Elindultam az ajtó felé, és otthagytam a kattogást meg a vaddisznót a szobában. Kint mindenki az asztal körül ült. Valamivel alacsonyabb voltam az asztalnál, ezért egy kis időbe telt, amíg észrevették, hogy ott vagyok.
– Hát te, miért nem vagy a szobában? – kiáltott fel Emma néni. Csöndben álltam, és nem tudtam, mit mondhatnék kifogásként.
– Apa elaludt. – mondtam.
Utána soha nem láttam még egy olyan baglyos-kongós szobát. Kálmánnak volt egy hasonló szobája, ott is volt vaddisznó, és egy szekrényszerű óra a sarokban, de annak nem volt ingája. Megfigyeltem, amikor beküldtek a szobába, hogy játsszak. De ott nem lehetett játszani semmivel, csak a vaddisznót lehetett nézni. Nézni lehetett, másra az sem volt jó. Néha Kálmánnál olyan volt, mint amikor Jánosnál voltunk. A ház majdnem ugyanolyan volt, de itt nem volt kongás, és az emberek is magyarul beszéltek. Sokszor kellett végighallgatnom, ahogy beszélnek, de legtöbbször nem figyeltem. Nem lehetett játszani, ha kiküldtek az udvarra, akkor megnézhettem az oroszlánszáj alakú virágot, de ha mindig azt kell néznie az embernek, egy idő után unalmas lesz. Meg különben is, kifelé menet úgyis láthatom. Úgyhogy jobbára csak ültem közöttük, szemben Emma nénivel, és a terítő mintáját tanulmányoztam, ha már el kellett foglalnom magam valamivel. Vagy Emma néni szűzmáriás nyakláncát és a nagy fülbevalóját, amitől a fülei teljesen megnyúltak, nem értettem, minek hordja őket, ha ilyen nehéz. A hosszú idő alatt általában egyszer rám terelődött a figyelem. Emma néni megkérdezte, hogy mit kérek inni, vagy elsoroltatták velem a német szavakat, amiket megtanultam odakint. Sokszor ismételgettem őket magamban, talán, mert attól féltem, hogy elfelejtem, vagy egyszerűen szétszóródnak a fejemben. Jobb, ha így szépen egyben vannak, és büszke is voltam rá. Egészen addig, amíg az iskolában ki nem hívtak a térképhez a német órán. Akkor mutasd meg, hogy hol jártál Németországon belül. Eleinte még büszkén kerestem a nevet, de sehol sem találtam. Mondd a hely nevét akkor, bíztatott a tanár. Basel, mondtam, mire kinevettek, hogy az hogy lenne már Németország. Idegesen ültem vissza a helyemre. Pedig én egészen biztos voltam benne, hogy németül beszéltek. Lehet, hogy becsaptak.

 

 

(Illusztráció: mitología)

Rossz a kérdés

Anyám szerint az indiánoktól származunk. Persze, elsősorban a tótoktól, a család egy része. Meg az indiánoktól. Közülük is egy olyan törzsből, akik igen lapos szemekkel rendelkeznek. Egy másik elmélet szerint a sok alkoholtól kicsik a szemeink, de ez ellen általában mindenki tiltakozik. Szerintük sok alvás kell ehhez, főleg gyerekkorban. Nagyanyámék lepöködték egymás szemét, ha nem tudtak aludni. Nem egyszer fenyegetett meg engem is, de én amolyan szófogadó fajtából való vagyok, ha azt mondták, aludj, én aludtam, nem volt szükség szempöködésre, vagy addig legalábbis soha nem fajult a dolog. Így mondhatni, egész természetes lapos szemű ember lettem, indiánhoz méltó.
Talán a sok alvás tette, talán más, hogy a magunk féle indiánok nem beszélnek sokat. Ülnek és passognak a lapos szemeikkel. Nem tudjuk, honnan jött a törzsünk, talán a könyvben, amit a Laci elvesztett, le lenne írva, ahogy minden más is a jövőre vonatkozóan. A konyhában ültünk, és nagyanyám azt mesélte, hogy milyen volt még annak idején, amikor nem jártak autók, és a vonat is csak igen ritkán. Ferenc, aki a legidősebb volt a hét testvér közül, ő segített Idesnek eladni a gallyseprűket. Többnyire Győrbe vitték föl az árut, a seprűket, amikhez a bakonyi erdőben szedtek ágakat. Gyalog vágtak át a patakvölgy erdején, így volt a legrövidebb az út a vasútállomásig, ahonnan már egy levegővel Győrben tudtak lenni. Erről az esetről többször is mesélt nagyanyám, mindig másról jutott eszébe, de a történet mindig ugyanúgy hangzott:
Ides meg a Feri bátyja egyszer lekéste a vonatot. Akkor Ides a Ferire nézett, majd a hazafelé útra, és azt mondta:
– Gyere fiam, elmegyünk gyalog! – Azzal felgyalogoltak Győrbe, ami alig volt negyven kilométerre. Feri nem ellenkezett. Ha már egyszer elindultak, miért mennének vissza.
Azt is elmagyarázták, hogy én ezeknek az indiánoknak a leszármazottja vagyok, és hogy már a dédnagyanyám is olyan volt, mint az indiánok, nyáron tiszta fekete volt a keze és a nyaka, amikor kint volt a napszámban. Igaz, hogy én sosem dolgoztam napszámban, de a bőröm színe sosem érte el a halvány barnát sem, mégsem ellenkezhettem, tőlük származom, és kész.
Akkor utána előhozakodtak a kék szememmel. A nagyapámtól örököltem, ez pont olyan kék. Már attól, aki nem volt indián, ő azon kevesek egyike volt, aki magyar. Róla nem sokat tudok, mert nem mesélnek róla, tőle pedig már nem tudom megkérdezni, mert meghalt.
– Apa! – kérdeztem egyszer elalvás előtt –Te félsz a haláltól?
– Nem.
– De olyan félelmetes szó az, hogy… halál. – mondtam ki, szinte beleborzongva. – Szerinted nem?
– Nem. – Aztán egy kis szünet után folytatta. – Ez olyan, mint minden más szó. Aludjál.
– De apa! – próbálkoztam újra. – Én én vagyok, ügye?
– Igen.
– De te is azt mondod magadról, hogy én.
– Igen.
– Akkor hogy van?
– Aludjál inkább.
Aztán csönd volt. Tudtam, hogy ha még egyszer szólok, az már igazán több lesz a soknál. De valahol hibádzott az elmélet, úgy éreztem.
– De apa!
– Hm?
– Én nem tudom, milyen az, amikor nem én mondom, hogy én. – aztán megint csönd.
Aztán folytattam:
– Ügye van olyan, hogy mennyország? És ott is tudni fogom, hogy én vagyok én?
– Nem tudom. Kérdezd meg a hittan órán.
És akkor másnap meg is kérdeztem. A pap épp a bűnökről beszélt nekünk, és arról, hogy az, aki nem ír hittan házit, annak meg kell gyónnia azt. Én ekkor tettem fel a kezem, hogy megkérdezzem, amit:
– A mennyországban… ott is én fogom mondani, hogy én?
A pap döbbenten nézett rám, mint aki valami szörnyen logikátlan dolgot hall. Egy ideig mindenki őt nézte, és várt.
– Senki nem tudja, milyen lesz. Egyedül Jézus tudná megmondani, de ő most nincs velünk. – mondta a pap.
Udvariasan bólintottam, és visszakanyarodtunk a hittan házihoz, és hogy aki nem írja meg, az igen felelőtlen ember. Valószínűleg nem értette a kérdést. De persze, hogy nem érti, gondoltam. Mert neki én nem én vagyok. Rossz volt a kérdés, állapítottam meg.

 

 

(Illusztráció: Lance Headlee)