Nani évek óta abban a rozsdás vasfazékban melegítette a vizet a mosogatáshoz. Egészen addig fel sem tűnt, amíg Nicolas velem nem jött egy pörköltes ebédre. A hazafelé úton kérdezett rá: nincs bevezetve a víz a konyhába? Elgondolkoztam. Hát, tényleg nincs. És miért? Csak úgy. Azt mondaná Nani, jól van ez így, és senki nem hánytorgatja. Különben is, a ház elejében van egy fölszerelt konyha, vízzel, gázzal, de képtelen odaköltözni. Be van kövesedve a hátsó konyhába. Mindig is így volt, még mikor nagyapám élt, akkor is. Még akkor sem volt hajlandó átköltöztetni a konyhát, amikor nagyapám csak járókerettel tudott közlekedni. Ha egyáltalán rávette magát, hogy kimenjen a gádorig. Két esetben vállalkozott ilyenre: vasárnap délután, de csak ha süt a nap, és amikor Nani ebédet készített neki. Nani a hátsó konyhában főzött, távol az öngyulladós tűzhelytől, és a foteltől, amiből a nagyapám a tévét nézte. Délre készült mindig az ebéd, és nagyapám minden nap hátracsoszogott érte a hátsó konyhába a gádoron keresztül. Ez volt az összeköttetés kettejük között, a gádor, amelyen nagyapám minden nap átharcolta magát a járókerettel Nanihoz, a hátsó konyhába. Amikor ott voltunk, Nani fél tizenkettőkor követségbe küldött minket az első szobába. Mondjuk meg nagyapának, hogy indulhat, fél óra múlva ebéd. Nagyapám elindul, előbb kikel a fotelból, persze nem egyszerű, régi rugós tákolmány, hátrafelé lejt, komoly erő kell a kiemelkedéshez. Segíteni nem lehet, annak morgás a vége. Vissza kell menni a hátsó konyhába, szólni Naninak, hogy nagyapa elindult. Akkor sütöm a húsokat. Addig készítsd a fröccsöt. Meg a légycsapót. Nagyapám pontos, fél óra múlva érkezik a hátsó konyha szúnyoghálójához. Valaki nyissa ki, megyek, kitárom, utolsó akadály a magas küszöb a konyha bejáratában, nagyapám erőt gyűjt. Bejönnek a legyek, mondja Nani, csak úgy mellékesen. Nagyapám az asztalhoz ül, végigméri az aszalt, beleiszik a fröccsbe, közben Nani kiteszi elé a kenyeret és a húst. Nagyapám a légycsapóért nyúl, közben a húsra mered. Ezek a mocskok, morogja, és célba veszi a legyet a húson. A légy gyorsabb, a műanyag csak a húsra csap le. Nani nem szól, hogy mocskos lesz a hús, elvégre nagyapám engedte be a legyet. Elől bezzeg nincsenek legyek, de Nani inkább itt főzte az ebédet. Jó volt ez így, egyikük sem mondta, hogy baj lenne a rendszerrel, hiszen a konyha mindig is ott volt hátul, víz és gáz nélkül.

A hátsó konyha együtt élt Nanival: csak akkor volt meleg, ha Nani begyújtotta a sütőt, különben nyáron is mínuszfokok voltak. Nani járt-kelt, ki a kertbe, el a kúthoz, táplálni a konyhát, sürögni benne, és hozzá énekelt. Közben ülünk, és a pörköltet várjuk, hogy kész legyen. Születésnapom volt, Nani pár nappal előtte hív. Akkor pénteken kijöttök. – mondta. Tőle a kérdések is kijelentő módban hangzottak el, jogosan, hiszen ez nem olyan dolog, amibe beleszólása van az embernek. Hát aztán mit ennétek, pörköltet főzök, mondta, meg egy kis sült húst. Nem ellenkeztem, mert ilyenkor ez volt a szokás. Ez volt az első eset, hogy Nani kifejezetten engem hívott ebédre, és csak miattam főzte a nokedlit és a húst. Büszkén tettem le a telefonkagylót. Onnantól tudtam, hogy Naninak már nem vagyok gyerek, a külön ebéd a felnőttek kiváltsága volt. Az időpont péntek dél, vár minket.

Amikor indulunk, szólunk Naninak, hogy elkezdheti kisütni a húst. Fél tizenkettőkor indultunk a szomszéd városból Nanihoz, úgy, mint ahogy nagyapám az első szobából szokott. Délre érkeztünk, Nani bolygott a konyhával, csörömpölt, szólt a zene, mindig ugyanaz, a Jó ebédhez szól a nóta. Leültetett minket, közben forr a víz, kiviszi a tyúkoknak a tegnapi maradékot, hát ez a bolond macska, mit keres megint itt, dünnyög, aztán dúdolva visszajön, a szúnyogháló nyílik és csapódik, ő maga egy percre sem áll le. A hátsó konyha szürke, a nap csak délután süt be, félhomály van, Nani otthonkájának kékje az egyetlen szín odabent. Ha kimegy az udvarra, elmegy a rádióadás, és amikor visszajön a vasfazékkal, akkor megy tovább a zene is. Mindig bejönnek a legyek, morogja, de én már aztán kidobtam a légycsapókat.

(Illusztráció: Gary Bunt)