Kisgyerekként a világot jelentette számomra az a terrakotta színű, csővázas kanapé, amelyen szemtelenül fiatal anyámmal farkasosdit játszottunk.
Alig volt idősebb nálam. Gyönyörűnek láttam. Barna, hullámos haja
rakoncátlan tincsekkel keretezte mindig mosolygós, kedves arcát.
Senki nem tudott úgy kacagni, mint ő. Tündér volt!
Önfeledten, vásott kölykökként viháncoltunk. Ő volt a farkas, én a bárány, sohasem fordítva.
El kellett kapnia! Már nem emlékszem a szabályokra, csak arra a borzongató, édes izgalomra, ahogy a karjába ölel, „megvagy” felkiáltással, farkashoz méltatlanul gyengéden és puhán, ahogyan csak ő tudott. Visítottam az örömtől, és nevettünk és nevettünk, legurulva az ágyról, kigurulva a világból, felszabadultan és boldogan…
Aztán évek teltek el. Mindenféle évek! Jók és rosszak!
Anyám lassan megöregedett, megváltozott. Nem előnyére, én sem!
Özvegy életének utolsó idejét nálunk töltötte. Ez sem javított a
kapcsolatunkon. Még viszonylag fiatal volt. Sokszor vertem a fejem
a falba rossz döntésem miatt, de már nem volt visszaút.
Soha nem gondoltam, hogy ki lehet szeretni egy anyából.
Ki lehet… mindenkiből, csak jól meg kell keményíteni hozzá a szívet…
A kórházi ágyon hideg csövek hálózták be törékeny testét.
Amikor magához tért, nem ismert meg. Magában dúdolgatott,
és mosolygott, mint egy kislány. Úgy tűnt, átlátszó kezével keres valamit. Még mindig szép, barna haja – a homloka bal oldalán,
ahol az aneurizmával műtötték – ki volt borotválva. Kis kerek folt!
Óvatosan tapogatta, mintha le akarná venni. Tehetetlenül, befelé
nyeltem a könnyeimet.
– Anya! – mondtam halkan – anya, játsszunk! Halvány fény gyúlt a szemében.
– Anya, most én leszek a farkas! Tudod, már régóta én vagyok!
Úgy tetszett, bátorítóan int a kezével.
– Megvagy! – öleltem mohón, kiéhezve, kétségbeesve, farkashoz
méltóan, a jól ismert, de régen elfelejtett testet, az anyámét, örökre
eggyé válva a pillanattal, amelyben, végre, visszakaptam őt.