Az alkotó idő hangsúlyozott félidejében („fél életművem már a polcon”) néz szembe a családjával, gyerekkorával, serdülő éveivel Vida Gábor. A nagyszabású mű, az Egy dadogás története érdekes műfajtörténeti kérdéseket is felvet (viszonya az erdélyi önéletíró-hagyományhoz, a szociográfiához, egyáltalán bármilyen fikciós elbeszélő műfajhoz), de mi megragadtunk az elbeszélés (így, pőrén, egyszerűen) felvetette társadalmi és lélektani kérdéseknél. Ha úgy tetszik, faktumoknál. Maga a mű nem nevezhető “Erdély-regénynek”,  hiszen alig esik szó Erdély urbánus és nemesi hagyományairól, a “kontinenst”, Transsylvaniát benépesítő többi nemzetiségről.
Pedig az elbeszélőnek szerencséje van: gyerekkorában két eltérő paraszti kultúra maradványait is megismerhette, az alföldi és a székely paraszti világot. A székelyekről azt képzeljük – Orbán Balázs óta –, hogy ilyenek lehettek az őseink valamilyen népmesei múltban, ilyen felszabadultak, ilyen nyitottak, mikor „zokogó óriások” módjára (69.) járták az erdőket; de aztán leszoktak erről, összeszorították az ajkukat és viselkedtek: ittak és öngyilkosok lettek, őrült beszámolókat irkáltak a felfedezéseikről stb. Pedig ilyen népmesei múlt nincs, a traumák, a történelem, a rögeszmék és a táj együtt alakítják az emberi pszichét. A táj persze minden érzelmes népi emlékezés elengedhetetlen kelléke (gyergyói havasok ringatták a bölcsőm, Tisza vizét ittam kiskoromban, tralala…), de hogy a természeti világ hogyan alakítja át a tudatalattit, hogy veszejt el minket, vagy hogy vezethet az önismerethez, milyen viselkedésmintákat implikál, hogy működhet, mint a saját animánk, azt az elbeszélő fedi fel, egy rögeszmés múltkutató és természetjáró. Persze nemcsak a tájak különbözősége formálta a paraszti tudatalattit.
A XIV. századi nagy pestisjárvány megállt Magyarország határainál, nem tizedelte meg a népességet, úgyhogy elég későn kezdődött meg az archaikus paraszti közösségek felbomlása. Sok hagyományosan zárt közösség érte meg Magyarországon a felvilágosodást. A XVI-XVIII. század háborúit is átvészelő paraszti társadalmakat végül nem a kapitalizmus, hanem a haladás nevében ténykedő szocializmus teszi tönkre. Persze ezek a földművelő közösségek akkor már nemhogy nem „idilliek”, de „ősiek” sem voltak: mindegyikük próbált a maga módján alkalmazkodni a modernitáshoz és a kapitalizmusához. Alkohollal, prostitúcióval, vallási mozgalmakkal, a „megmaradás” görcsös vágyával, amerikázással, székely rendtartással, az „iparkodás”, a függetlenség és az autonómia kultuszával. A kapitalizmusra adott válaszok régiónként nagyon különbözők voltak, de a kelet-európai haladás egyforma tehertételnek érezte az összeset, rendkívüli erőfeszítéseket tett a felszámolásukra így végezte szinte minden paraszti sarj, elsőgenerációs értelmiségi a szocialista „embergyárakban”, külvárosi családi házakban, lakótelepeken.
A magyar polgárosodás és baloldal persze nem ősidők óta ellenszenvezett a paraszti autonómia-törekvésekkel, a 48-49-es radikálisok még nem látták a népet elmaradott bajkeverőknek. Egyes hagyományoktól pedig mindvégig idegen volt az effajta intolerancia. Hinné-e valaki, hogy az Üvöltő szelekben is gazdag parasztcsaládok viaskodásáról olvasunk? Hogy Mr. Earnshaw, Mr. Linton „gazdák” (Joseph, a béres még így szólítja őket), hogy Mr. Heathcliff cigány? Jobb lenne többet tudnunk a magyar polgárosodás kiegyezés utáni megbicsaklásáról, hogy jobban megérthessük a magyar parasztság XX.. századi történetét. Magának a sértődöttségnek és a ressentiment-nak is megvan a hosszú előtörténete, félreálltam, letöröltem, vallja az öreg Arany, a magyar XIX. század egyik legkáprázatosabb karriert befutott költője. Ha majd túl sokan lesznek, akik a „haladást” az előítéletességgel és a pusztulással azonosítják, akkor az nemcsak Kelet-Európa jövőjét befolyásolhatja.
Vida Gábor meglepő fénytörésben mutatja be a paraszti kultúrákat, de elbeszélésének legerősebb fejezetei talán egy nagy közös nemzedéki élményt, a kisjenői éveket részletezik. Milyen táj is a szocialista (lakó)telep? Távolról idilli, közelről elviselhetetlen. Anyák uralta, jellegtelen, gyökértelen, apátlan vidék – nem azért, mert az apák háborúban szolgálnak, hanem mert a nőknél rosszabbul viselik a „rendszer” megalázó infantilizmusát. Kevesen találják fel magukat a telek, a kefélés, a bütykölés, a fusizás szörnyű szabadságában. Az elvett földekért, üzletekért, műhelyekért nem is tűnik méltó árnak az esedékes Trabant-kiutalás. Az apukák nem harctéren futkosnak, hanem részegen vagy depressziósan dülöngélnek a biciklijükkel. Nincsenek.
Pedig a paraszt-, polgár- és munkásivadékokkal teli „telepek” megvalósítanak valami bárgyú egyenlőséget. Az én apai nagyapámnak üzlete volt a város belvárosában, apám, ez a szégyenlős, zárkózott, saját magáról és családjáról sosem beszélő ember mégis ott találta magát az „összkomfortban” egy konok feleség és egy rettenthetetlen, nála mindent jobban tudó, hajdani parasztgazda mellett. Visszahúzódott, elsápadt, belebetegedett. Az emberek rengeteget olvastak (mi mást tehettek volna?), miközben az irodalom is cserben hagyta őket. Hiszen a „hivatalos irodalom” csak üres szövegelés, nem a valóság, semmi köze hozzánk – Arany János, igen, ő még a miénk volt. Identitását titkoló apám sem igen olvasott mást a klasszikus irodalom mellett, csak krimiket, azokat viszont – legyen bár a detektív szocialista őrnagy, viktoriánus úriember, amerikai nyomozó – csillapíthatatlan, őrült szenvedéllyel. Egész életét a rejtélyek felderítésének, megfejtésének szentelte, miközben ő maga mániákusan titkolózó volt.
A lakótelepeken persze nem a részegen vagy depressziósan dülöngélő, mániákus rejtvényfejtő apák történetei öröklődtek tovább, hanem a csalódásaikat továbbadó nagyapáké.
Tanuld azt a latint (németet, angolt), fiacskám, fogd rendesen azt a villát – mi lesz belőled így, az úristenit! Labanc vidékeken létezett olyan hagyomány is, mely az autonóm polgárosodásban és alkalmazkodásban látta a zálogát annak, hogy hamarosan ők, a parasztok népesíthetik be az Osztrák-Magyar Monarchia szimbolikus tereit. Ennek a bizalomnak vetettek véget az ötvenes évek.
De nem foghat a macska egyszerre kint s bent egeret.  A személyes kudarc, a mindkét világnak való megfelelés kudarca könnyen megjósolható. Az írás a szülők-nagyszülők szemében csak „kedves időtöltés”, mint a horgolás vagy a makramé Pedig a paraszti világból származó elvárások sem feltétlenül szellemtelenek. Az én nagyapám Kossuth Lajos mellett Schliemannt tartotta a század legderekabb emberének: a maga ura, független, gazdag kereskedő, aki rákoppint a professzorok orrára, és ott találja meg Tróját ahol kell. Aztán persze őt is utoléri a szerelem, vagyis egy igazi Heléna…, munka után a pihenés…, undsoweiter. De ha én saját kezemmel kaparom ki Trója falait, ha megtalálom Priamosz, Hektór kincseit, az nem elég. Majd ha Attila üzenetére is rábukkanok, ha visszaállítom az “enyéim” becsületét, akkor megérdemlem, hogy kőtöttek rám, hogy taníttattak.
Ilyen mitikus elvárásokat nem lehet egy életen át cipelni. De meg lehet érteni. Mert miközben tanulásra bíztattak minket a könyveket szinte vallásosan tisztelő szüleink, nagyszüleink, ők maguk nem író-olvasó találkozókon, hanem a sportközvetítések alatt élték át a legönfeledtebb pillanataikat. Mert a szabályok a sportban teljesen világosak. Mert ott mindenkinek esélye van. Mert csak egy “bajnok” lehet képes az „övéi” ennyire ünnepélyes, már-már eposzi képviseletére.  
Alkohol, sportrajongás, vallási fanatizmus. Vida Gábornál senki sem szálazza szét érzékenyebben a lelki pótcselekvések, „rajongások” egymással összefüggő rendszerét. De van egy negyedik nagy, nemzedékeken átívelő szenvedély is: az erdő, a természetjárás. A természetjárás gyógyít, távolságot teremt önmagunk és a gondjaink között, szembenézésre kényszerít. A maga szertefutó ösvényeivel az erdő a mesélés régi metaforája. Minden út befelé visz, elveszni annyi, mint hazatalálni. A múlt csak az erdőben, a vallomások színhelyén válik bizonyossá és átélhetővé.
Ám ezt a különleges önéletírást nem feltétlenül a lebilincselő cselekmény vagy a történeti távlatok teszik varázslatossá. Hanem test, lélek, politika egymásra-íródását kutató (amúgy általában a nőírókra jellemzőnek tartott) lélektani kíváncsiság. Rögeszmék, traumák, sebek, krízisek. A testbe írt történelem megannyi jeléről olvasunk ebben az elbeszélésben – és mindenekelőtt „egy dadogás” történetéről, egy kamaszfiú „zavarának” családtörténeti hátteréről. Ebben a világban mindenki jellemezhető valamilyen hiánnyal, fogyatékossággal – talán csak így jellemezhető. Vida Gábor gondosan megnevezi a regényben az „elődjeit”, Bodort, Tamásit, Móriczot, Aranyt, de megfeledkezik egy világképétől távoli íróról, Szabó Magdáról, akit ugyanilyen analizáló szenvedély hajtott, mikor a szifilisz, a morfium-függőség, a frigiditás és egy társadalmi osztály gyökértelenné válásának összefüggéseit fedte föl.
Ez a nagymamák-nagypapák testi-lelki bajait kutató kíváncsiság egészen sajátságos érzékenység fanyar, távolságtartó, játékos iróniával párosul. Távolságtartással, könyörtelenséggel, de egyben tisztelettel is: azért nem biztos, hogy egy nőíró ilyen távolságtartással kezelné a felmenői szexuális szokásait. A szerző fanyar iróniájával barátkozva meglepődünk, mikor megtudjuk, hogy gyerekfejjel nem értette és nem is szerette a Copperfield Davidet (92. old.) Mert az Ottlik által oly csodálattal övezett (és fordított!) regény nyelvi-szerkezeti megoldásai nemcsak az Iskola a határonban, hanem a Dadogásban is visszaköszönnek.
A gyermeki nézőpontból visszatükröztetett társadalomrajz nagy óvatosságot és arányérzéket kíván. Az emlékező, „felnőttek közé vetett” gyermeknek nyilván kellően érzékenynek és sebezhetőnek kell lennie, hiszen e nélkül a megfigyelései mit sem érnek, de nem lehet annyira széthullott és neurotikus, mint a Nincstelenek főhőse. Mert ha így van, akkor az őt körülvevő világból még harangozás közben (az Arany János-i mitikus élethelyzetben) sem lát semmit – vagyis a semmit látja, a nincs-et, ami lehet nagyon érdekes, de nehezen illeszthető bele egy társadalmi regénybe.
De a szilánkosra tört családi emlékek egy életút állomásai köré rendeződnek. És ez a fejlődéstörténeti vonulat nem engedi az elbeszélést valamelyik nagyszülő vagy éppenséggel az apa halálával lezárulni. Persze nagyon érdekes világokat ismerünk a rohadó paraszti kultúrától eltávolodva is: a műszaki technikumot, a rohadó román gyáripart, a hadsereget (és közben meglepődünk azon, hogy a társadalmi nihil és összeomlás Romániában nem a rendszerváltás után, hanem a rendszerváltás előtt következett be), mígnem eljutunk – hisz egy fejlődésregényben jutni kell valahova – a helyünkre, ahol aztán a dadogás is átértékelődhet. Ha csak dadogni tudsz, akkor írj! A Vida-féle önéletírás olvasható szabadulás-történetként is.
Felemelkedés, tapasztalatszerzés? Igen. De a gyerek- és kiskamaszkor, az otthon tájait elhagyva elmaradnak a „nagy karakterek”, a minden módon árnyalt, felejthetetlen jellemek (anya, apa, nagyanyák, nagyapák), a gyárban, a katonaságnál, az egyetemi előkészítő versenyen nemcsak arcok, nevek sincsenek! Embermasszát látunk, nem embereket. Nem ennyire sarkosan, de megjelenik a lassú elnévtelenedés, kiüresedés az íróvá-válással végződő, szintén önéletrajzi ihletésű Copperfield Davidben is. Pedig minden fontos és meghatározó azokon a helyeken történt volna, ahonnan menekülünk (Blunderstone, Yarmouth). Lehet, hogy ez az ellentmondás kódolva van minden fejlődés-történetben, sőt emberi életútban, ezért szabadulunk nehezen a szorongástól, a bűntudattól és az otthon álmától. Ez a feloldhatatlan ellentét a Vida-műben a meditáció és a reflexió kiindulópontja is.

Vida Gábor: Egy dadogás története
Magvető, Budapest, 2017.