Közeledett őfelsége látogatásának napja[1], így hát az Uraság[2] rendbeszedette és ragyogó pompába öltöztette házát. Igazán gyöngyörű tő krizantémokat gyűjtöttek és hoztak elébe. Vegyesen ültettek különböző színárnyalatúra halványult[3] virágokat, teljes pompájukban tündöklő sárgákat, és ahogy elnéztem őket a felszakadozó reggeli ködben, valóban olyannak tűntek, mint amik megszabadítanak az öregségtől.[4] És mégis… Mi lelt most engem? Ha ez a mostani sorsom nagy nyugtalanságommal[5] legalább egy kicsit is olyan lenne, mint másoké, derűsen viselkednék, és fiatalosabb lendülettel tölteném napjaimat ebben a mulandó világban. Annyira fáj, hogy bármilyen örvendetes, esetleg elbűvölő dolgot látok vagy hallok is, mindig felülkerekedik bennem gyakran eszembe jutó vágyam[6], eluralkodik rajtam a búskomorság és önkéntelenül szomorú leszek. De miért is rágódom ezen ennyit? Felejtsük el az egészet! Hiszen hiába is gondolkodom rajta, semmi értelme. Ráadásul bűneim is csak gyarapodnak[7] ezáltal – gondoltam, amikor pedig megvirradt, kifelé merengtem, és láttam, ahogy a vízimadarak játszadoznak a tavon, mintha semmi gondjuk nem lenne.

 

Vízimadarak
víz színén ringatóznak:
mások tán, mint én?
Hisz én is úgy lebegek[8],
búval töltöm napjaim.

 

Bár úgy tűnt, gondtalanul játszadoznak, bizonyára nekik is szenvedés az életük – ötlött eszembe a hasonlóság.

[Kankó ötödik éve (1008) tizedik hónap][9]

[1] Icsidzsó császár látogatása a régens, Fudzsivara no Micsinaga rezidenciájára, a Cucsimikado-palotába. Felesége, Sósi császárné (Micsinaga lánya) ugyanis nemrég szülte meg Acuhira herceget, a későbbi Goicsidzsó császárt, és ekkor a Cucsimikado-palotában tartózkodtak.

[2] Fudzsivara no Micsinaga.

[3] A fehér krizantémokat különösen szépnek tartották, amikor viráguk a zúzmarától halványlilára színeződik.

[4] Egy régi kínai monda szerint a krizantém a remeték kedvenc virága, és ha valaki a virágjukban összegyűlt harmatot megissza, elfelejti az öregséget. A krizantémot ezért Japánban is a meg nem öregedés és a hosszú élet virágának tekintik.

[5] 1001-ben meghalt Muraszaki férje, Fudzsivara no Nobutaka, és az udvari élethez, Sósi udvarának fényűző pompájához sem tudott igazán hozzászokni, ezért az udvari szolgálatának évei többnyire nyugtalanul, szomorúsággal teltek. Más értelmezések szerint az alább szereplő, szerzetesnőként a világi élettől való visszavonulás iránti vágyára utal az írónő.

[6] Buddhista szerzetesnőként a világi élettől való visszavonulás iránti vágyára utal.

[7] Az evilági dolgok miatti bánat a buddhizmus felfogása szerint bűnnek számított, és csökkentette a buddhista Paradicsomba jutás esélyét.

[8] A lebegés a nyugtalanság, lelki bizonytalanság metaforája a klasszikus japán költészetben. Ehhez hozzájárul a ’lebeg’ jelentésű ige és a ’szomorú’, ’búskomor’ jelentésű melléknév egyik alakjának („uki”) azonosalakúsága is.

[9] A korabeli Japánban a holdnaptár szerint számolták a hónapokat. A holdnaptár szerinti hónapmegnevezés a Gergely-naptárhoz képest nagyjából egy hónappal korábbi időpontot jelöl (az itt szereplő tizedik hónap tehát nagyjából novembernek felel meg).

 

A bélyegkép a fordító felvétele