Tisztában vagyok azzal, hogy egy irodalmi mű, legyen az prózai vagy lírai, legalapvetőbb követelménye az, hogy legalább szóljon valamiről, legyen mondanivalója, s a cselekmény fonala egy történet gombolyagjába csavarodjon. Vagy fordítva? Ordítva hívta fel figyelmemet egykoron tanárom, e példa nem helyes! Néha a történet annyira összekuszálódik, hogy maga az író sem tudja kibogozni azt. Pedig elvben az ő kezében futnak össze a szálak. Ismétlem, elvben, mert a gyakorlat ritkán valósítja meg a papírra, vagy a szürke tekervényekre alkotott terveket. Tervezni emberi dolog, balgaságunk egyik bizonyítéka, hiszen, ha hinni lehet a próféciának: ember tervez, de Isten végez. Velünk, mert már elege lett teremtménye ámokfutásából. Bennem az is felmerül, hogyan értelmezzem e kijelentést. Ne is tervezzük jövőnket, mert azt úgyis egy láthatatlan feljebbvaló dönti el? Ám a gyakorlat azt mutatja, hogy többnyire alábbvalók döntenek sorsokról, sorsunkról, rólunk, nélkülünk. Vagy inkább egy remény, vagy kívánalom kivetítése, hogy amit mi eltervezünk, azt majd a Teremtő megvalósítja, véghezviszi? De miért tenne ilyet, pont a mi korunkban, amikor nemcsak elfordulunk tőle, de ki is gúnyoljuk, sőt üldözzük? Ki tessékeljük az iskolákból, a hivatalokból, a mindennapjainkból, de lassan a templomokból is. Azért még van egy mentsvára, egy menedéke, mégpedig az irodalom. Az irodalom mindent és mindenkit befogad, talán csak engem nem. Miért is? Szóval a cselekmény fontosságát elménkbe égetik tanáraink a nagy firkász-képzőben. Így lettem én is képződmény, s szeretnék alkotni maradandót, amíg nem lesz belőlem végződmény.
Mindegy; én fellázadok ez ellen a kispolgári, archaikus csökevény ellen, és alapvetőkkel fogom bombázni a hivatalos iroda-lom állásait. A magamét nem tudom, hiszen nagyon régen voltam állásban, ez nem jellemző a lumpen-értelmiségre. Akkor sem irodában. Ott amúgy is általában ülni szoktak. De én nem ülhetek tétlen, mert az élet tét, tét nélkül mit sem érne. Csak véget, és akkor felvetül a kérdés mi végett? Miért kell lenni, ha senki sem akar, ha már én sem? Én semleges vagyok, azaz mégsem, de igyekszem annak tűnni, hogy senki ne gondolja rólam, jó prédája vagyok nyilaiknak. Ha forr a vérem, végül lángot kap a lélek, s kirobban a zendülés. Csináljunk forradalmat, de ízibe! Lázadjunk minden és mindenki ellen! Zászlómon az új kompromisszum jelszava: Tiszta irodát! Kidobjuk az iroda lomot. (Ha nem mi, majd megteszik mások.) De ez már sok! – szól közbe a hatalom.
Vagy ő dob ki engem, mielőtt egyáltalán befogadott volna? Mert hát a magyar befogadó nemzet. Mindent és mindenkit befogad, csak önmagát rekeszti ki. A pírézeknek meg eszük ágában sincs Magyarhonba utazni. Jó nekik Pírézia, hiszen légies határai nem terhelik festékkel a térkép papírosát. Helyettük Allah fiai jönnek, kérve-kéretlenül, sáskahadként lepve el betegeskedő öreg kontinensünket. Menekültek menedék nélkül, mert a hódítónak nem menedék kell, hanem földünk, javaink, legféltettebb kincseink. A történelem újra ismétli önmagát, de könyörgöm ki kérte, rá, tanultunk már a korábbi leckékből, elég a kioktatásból! A kollektív emlékezetünkben még élő a fájdalom, mikor másfél évszázadig hallgattatta el őseink jajkiáltását a müezzin érces hangja. Allah megvár!
Papírral utazni a papíroson, az író vízuma mégis a szó. Amit, ha nem rónak papírra, sorsa az emlékezés ingoványától függ. Egyiket elnyeli a lápfene, a másikat a ráragadt mocsok torzítja el, hogy ki hallja, értelmét nem leli, s annak magyarázza mi fülétől agyáig megtett útján alakul. Másokat tervszerűen torzítanak el „jólelkek”, értelmükre fűzőt terhelve, vagy ideológia-kalapácsokkal faragva belőlük minek-lesz torzókat.
Hinni merészelem, miért ne tenném, hogy minden egészségesen és józanul gondolkodó ember velem tart, hogy ránk ne szakadjon az irdatlan káosz, amit nagyképűen emberi világmindenségnek neveztünk el; vagy ennek hiánya, amit sokan átélhetünk – az egyetemes világnincstelenség. Kincsünk a nincsünk, ami senkinek sem kell. Még nekünk se, hiába áruljuk koszos ponyvákra vetve az irdatlan bolha piacon.
Mintha az alapvető sivárságnak bérelt helye lenne életünk koszos batárján. Addig köszörültem a csorbát, míg a kardomon él lett. Mert az élet nem minden esetben jelent pozitívumot. Egyetlen pozitív tulajdonságom az, hogy élek, de vannak néhányan, akik ezt is felróják nekem. Mert a kritikátlan kritika napjaink jellemzője. Nagyhatalmú emberek szennyezik egymás becsületét, miközben akár tiszteletre méltóak is lehetnének. De ez már nem dívat. Elsüllyedt egy régi világgal, a boldog békebeli kor legendájával együtt. Vagy külön-külön, de biztosan. Csak emlékük áll történelemkönyvek lapjain piszkosan. És már senki nincs születve, hogy tisztába tegye őket.
Mióta a kormány, a mindenkori (?) és a mindenholi (?) azon fáradozik, hogy megjavítsa az életszínvonalunkat, amaz egyre inkább romlik, süllyed, mint Titanic a filmvásznakon, s nem éli túl, csak Saúl fia. Nagyanyám befőttjei soha nem romlottak meg, évek múltán is élvezhető maradt a gyümölcsök íze, ha a szájízünk nem is. A kormány még nem tudja, hogy amikor ki akarjuk javítani a hibáinkat, akkor hibázunk a leginkább. Mert azt már a legbűvöltebb függő is tudja, ha rossz a cucc, a hiba a közvetítő vonalban van. Ördögi kör ez, ahol a farkába harap a kígyó, s ha felismered, menten levedli bőrét, s szárnyra kapó angyalként röpül tova, csak orrnyitogató nyoma marad a fejed tetején. Pedig a hibák sem öncélúak, saját struktúrájuk van, kortünetük egyedi, de bármikor szabadon megismételhető. Az ismétlés a tudás anyja, vagy atyja, esetleg gender. Ki tudja ezt már megmondani napjaink kifordított, elferdített világában, amit régen pusztításnak és rombolásnak hívtak, ma úgy mondják reform, vagy szabadelvűség. De mikor jön el végre az idő, amikor végre kiforr a liberalizmust, és baráti körben borozgathatunk végre, újjá építve elveszett világunk és elveszett önmagunk, mégha virtuálisan, vagy szavakban is?
