Lengyel János összes bejegyzése

Lengyel János, történész, író, újságíró, humoralista, 1973. június 20-án született a kárpátaljai Beregszász városában, ami akkor a Szovjetunióhoz tartozott, ma Ukrajna része. 1990-ben érettségizett a magyar tannyelvű 4. számú Beregszászi Kossuth Lajos Középiskolában. 2011-ben végzett az ELTE BTK történelem szakán. A Kárpátalja.ma és a Kárpátinfo című lapok budapesti tudósítója. Az Együtt, a Búvópatak, az Újnautilusz, az Agria, a Magyar Múzsa, a Partium és a Kárpátaljai Hírmondó állandó szerzője. Publikációi jelentek meg: a Magyar Napló, a Bárka, az Aracs, a Havi Szemle, az Újhegyvidék, a Tárogató, a Kláris, az Irodalom Visszavág, a Zempléni Múzsa, a Szózat, a Nyelvünk és Kultúránk, az Árkád, A Hetedik, a Litera.hu, a Várad című folyóiratokban. Tagságok: Magyar Írószövetség, Magyar Újságírók Közössége, Kárpát-medencei Újságírók Egyesülete, Unitárius Alkotók Társasága. (Mitracsek Úr Baráti Köre) Díjak • 2006-ban elnyerte az Együtt Prózai Nívó-díját. • 2007. Együtt nívó-díj tanulmány-esszé kategória. • 2012. A Nemzeti Újságírásért díj bronz-keresztje. Legutóbb megjelent kötete: Feltámadás Beregszászon. Mitracsek úr visszatér. Intermix Kiadó. Ungvár-Budapest, 2019

Adventi novella

 

Néhány perccel 10 óra előtt szálltam le a sárga kombinóról a Corvin-negyed megállójánál. Tél volt, december eleje, adventi vasárnap, de sajnos a hó sehol, pedig az advent, s főként a karácsony akkor az igazi, ha a tájat puha, fehér fátyol takarja. Azért jöttem egyedül, mert Hildának Budapestre érkezett a lánya, aki ritkán jár templomba, megjegyzem, én sem túl gyakran, most is főként az Osztováta karácsonyi koncertje miatt. Az aluljárón keresztül jutottam el a Hőgyessy Ferenc utca sarkához. Néhány pillanatra megálltam, hogy újra megcsodáljam az Iparművészeti Múzeum kivételesen pazar épületét. A látvány szépségéből némileg levon az épület előtt álló fából készült, fedett gyalogút. Ez a tétovázás azt eredményezte, hogy elkéstem, hiába szaporáztam meg lépteimet. A nehéz kapun át jutottam be a tágas udvarra, ahol majdnem beleütköztem egy középkorú, olasz férfiba. Nem tudom, miért gondoltam olasznak, mert bár régies, de magyar öltözetet viselt, talán, mert a néhány méterrel odébb álló másik férfi Giorgonak szólította. Rajta is történelmi időket idéző öltözék volt, határozottan tudtam, hogy germán, az akcentusából ítélve, sváb, de inkább szász. Így visszagondolva érdekes, hogy meg sem lepődtem a két férfi különös ruházatán, történészi ismereteim alapján úgy ítéltem, a XVI. század végén, illetve a XVII. század elején viseltek ily gúnyát komoly, egyházi emberek Magyari-országon. Nem szeretek elkésni sehonnét, főként nem templomból, ezért kapóra jött számomra, hogy mögöttem sietett egy idősebb hölgy is. Gálánsan magam elé engedtem, így a belépéskor főként rá szegeződtek a kíváncsi tekintetek, miközben én gyorsan beosontam a hátsó padsorok egyikébe. Már javában tartott az istentisztelet. De mégsem tudtam teljesen észrevétlen maradni, ugyanis Donáth Zsuzsa, az Osztováta egyik énekese felismert, és széles mosollyal az arcán felém biccentett. Adventi novella bővebben…

Előadás a színházban – második rész.

Lenin: Elv… barátaim! Azért gyűltünk itt össze, hogy megvitassuk a világ problémáit, és érdemi javaslatokat dolgozzunk ki a hivatalban lévő kollégák számára. Nos, a világhelyzet koránt sem megnyugtató. Kérem, fejtsék ki észrevételeiket, tegyék meg javaslataikat!

Mátyás: Fő az igazság.

Lenin: Nem baj, amíg nem végzünk, úgysem eszünk.

Mária Terézia: Lemaradtam, megint szülési szabadságon voltam. Tehát, mi is a gond?

A migránsok, Soros, Merkel, a klímaváltozás, kereskedelmi háború az USA-val, a V-4-ek, Orbán, Ukrajna, a klimax stb. – kiabálják egyszerre a jelenlévők, attól függően, hogy ki mit tart igazán fontosnak. Közben belép a terembe egy titkár, és bejelenti: újabb csúcstalálkozóra került sor a Csomolungmán, ám a résztvevőket elsodorta egy lavina, miközben visszafelé tartottak. A társaság a hírre elhallgat, és mindenki a gondolataiba mélyed. 

Johanna töri meg a csendet, aki még az előző gondolathoz szól hozzá: Srácok! Hallottátok, hogy az amcsik Afganisztán, Irak és Szíria után most Irán ellen készülnek? De rég voltam már egy jó kiadós csatában!

Gandhi: Ejnye, húgom! Szomorú, hogy mindig vérontáson jár az eszed. A békés módszerek mindig célszerűbbek, lásd az én példámat!

Rákóczi (gúnyosan): Valóban? Hogy is volt azzal a merénylettel? Békés módszer? Vajon Indira Gandhi, Rabin, Allende, Gyingyics, Lumumba vagy Olof Palme ma is egyetértenének ezzel?

Lenin gyorsan reagál: Ne zsidózzunk, kérem, kerüljük az antiszemitizmus minden formáját!

Attila (kissé tanácstalanul): Akkor most nem is foglalkozunk a Soros-tervvel?

Nem érkezik válasz a kérdésére. 

Sztálin: Én undorodom a mészárlástól.

Lincoln: Azért végeztetted mással.

Néró: Joszif, a te G-szigeteiden még Robinson sem unatkozott volna.

Lincoln (felemeli a Brezsnyev hűlt helye előtt maradt csengőt, és erélyesen megrázza): Hölgyeim és Uraim, ne személyeskedjünk! Komoly problémák megoldását kell elősegítenünk. Ne kövessük el hivatalban lévő kollégáink hibáját, hogy az érdemi munka helyett egymással marakodunk!

Váratlanul lövés dörren a háta mögött, és Lincoln előre bukik. Egy álszakállt viselő statiszta rohan ki a terem oldalsó ajtaján. Ez sem Kennedy volt – gondolja bosszúsan. Közben Lincoln magához tér, és egy segítő éppen rendbe teszi az ábrázatát. 

Gandhinak a vér látványától kicsit felkavarodott a gyomra: Muszáj ezt minden ülésen végignéznem? Mondja már meg valaki annak a fafejűnek, hogy Kennedy nem ebbe a klubba jár!

Lenin (mintha mi sem történt volna): Ne feledkezzünk meg az Iszlám Államról, ami csak látszólag halott, no, meg a három országot érintő kurdkérdésről!

Néró (felkacagva): Tényleg szexuális problémáid vannak, Vilikém?

Lenin (bosszúsan): Vlagyimir! Hányszor kell még bizonygatnom, hogy nem én vagyok Vili?!

Rákóczi: Csigavér, vagy mi ír…! Ne feledd, ezek a hülye rómaiak még most is azt hiszik, minden út Rómába vezet, ahol a harangok közlekednek. Igaz, hogy egy ideje az Afrikából érkező hajókat már nem engedik kikötni Itáliában. Valami Salvini mondta, hogy nem kérnek több feketét, már így sem tudnak éjszaka aludni a tam-tam dobok miatt.

Rettegett Iván: Dá, dá. Via a pia!

Luther: Te Matthias, úgy hallottam, a közel-keleti ramazúriba Hungária is belekeveredett.

Mátyás király: Semmi komoly, Viktor tanult András hibájából, most csak kisebb csapatok mennek feltartani a békét, amit a szövetségesek bombái teremtettek meg.

Sztálin: Ezt a konfliktust majd Vlagyimir és Donald elintézi.

Johanna, kuncogva: Szerintem ez kacsa.

Néró (a hasát fogva): Vajon melyik? 

Hitler: A zsidók is… Nem tudja befejezni, mert lehurrogják. 

Attila: Mindig velük hozakodsz elő. Hagyd már békén őket! Miattad nem lehet érdemben megvitatni a Soros-tervet anélkül, hogy az emberre ne aggatnának valami negatív jelzőt. Hát tudtam én, hogy ez a Szálasi majd felhasználja a sávjaimat? Most meg engem fasisztáznak a baloldalon közlekedők. Pont engem, aki ádázul ütöttem a fascio alatt masírozó római légiókat.

Hitler (indulatosan, rikácsolva): Most nem a te sérelmeidet tárgyaljuk, ne térjünk el a tárgytól! Forgok a síromban, amikor a tévében a válogatott játszik meg a Merkel nyilatkozik. Különben is, úgy kell neked, miért loptad el a sávokat Árpádtól?

Napóleon (kajánul): Dolfikám, ne idegeskedjen. Ön tudja a legjobban, hogy fő a nyugalom; mármint az örök nyugalom. Én sem repesek az örömtől, amikor a mostani mieinket látom játszani, de addig nincs gond, amíg nyernek.

VIII. Henrik: Hozzá kell szólnom e magasröptű eszmecseréhez, mert engem komoly aggodalommal tölt el az Albionban kialakult helyzet.

Kun Béla: Te beszélsz?! Nézd meg, mit művelnek Magyarországon a kisdobosok! Hej, ha ezt Kádár elvtárs tudná! Nyolc év alatt három K. O. Még egy saját jelöltre sem futja. Ki hallott már olyat, hogy egy kommunista tapsol a Karácsonynak? De csak várjatok, mondom nektek, leszünk mi még hatalmon. Ha nem megy a vörös csillaggal, nem megy a vörös szegfűvel, majd megy a vörös iszappal.

Johanna (miközben körülnéz): Apropó, hol van a Jani bá’?

Kun Béla: Rangadót játszik a Vasas a Fradival, oda ment az öreg.

Néró: Sose szerettem a focit.

VIII. Henrik: Így aztán gőzöd sincs róla, te babérkoszorús pojáca. Különben a Vasas már régen nem játszik rangadót a Fradival, kiesett az NB II-be, de azért van új stadionja.

Néró: Attól függetlenül, hogy a focihoz nem értek, elfoglaltuk Britanniát, igaz?!

Rettegett Iván: A Vasashoz visszatérve, nem olyan nagy ügy, nálunk a VB-re olyan modern stadionokat építettek, amiket később szintén másod-, sőt, harmadosztályú csapatok használnak.

Attila: De akkor most van Soros-terv vagy nincs?

Kun Béla: Hogyan lenne már, nem nézel ATV-t? Akkor legalább a Klub Rádiót hallgasd!

Julius Caesar: Nézzük meg, honnét is jönnek ezek a migránsok! Na, ugye, osztom nagy gondolkodónk véleményét, miszerint el kell pusztítani Karthágót. 

Napóleon: Már megtörtént, pont ez a gond, nincs erős állam, ezért sétálhatnak át olyan könnyen az Európába tartó hordák. Hogy is volt az a bizonyos arab tavasz?

Mindenki Lincolnra néz, aki éppen egy kis darab agyvelőt tuszkol vissza a koponyájába. 

Lincoln: Rám ne nézzetek, ez még a barackvirágzás idején történt! Nem a republikánusok műve.

Lenin (a helyzetet kihasználva): Ha már itt tartunk, meg kellene választanunk a soros elnököt. Természetesen magamat javaslom.

Bejelentését hangos moraj követi. Kun Béla, Sztálin és Rettegett Iván tapsol. Attila kirántja kardját a hüvelyéből, Mária Terézia annyira ellenkezik, hogy fejéről leesik a hatalmas paróka. Most az eddig hallgató Szulejmán rázza meg a csengőt és szól.

Szulejmán: Mindezt végig hallgatva, és látva a marakodásotokat, magam is osztom a nagy európai gondolkodó, Mogherini nézeteit, miszerint Európa mély válságban van, és ebből csak az iszlám migráció mentheti ki. Éppen ezért magamat javaslom elnöknek!

Pofátlan, bestye kontyosa, adok én neked elnökséget – Szinte egyszerre csap le Attila és Mátyás kardja a török turbánjára, aki székét felborítva hanyatt vágódik. Nyomban érkezik két teremszolga, akik kivonszolják, és elindulnak vele Szigetvárra, ahol részt vesz az emlékműve avatásán. Ezúttal Attila rázza a csengőt, és kardjával többször az asztalra csap. Lenin elindul az elnöki szék felé, mivel úgy ítéli meg, hogy az iménti eset forradalom volt. 

Attila: Megállj, kopasz! Téged leszavaztak – kardjával fenyegetőleg Lenin felé mutat. 

Johanna: Etele, ne bántsd az öreget! Tudod, hogy mennyit cipelte a gerendát. Kifáradt szegény. Szerintem ráférne egy wellness, ahol a testét jól bekennék finom balzsamokkal.

Napóleon: Johannácskát ajánlom elnöknek.

Lenin (méltatlankodva): Ugyan miért? Én több könyvet írtam!

Napóleon: Csakhogy Johannácskának jobb lábai vannak.

Caesar: A kocka el van vetve.

Mátyás: Anyád, meg a frissen mosott tunikája! Különben is, te csak jártattad a szádat, a kockát a mi Ernőnk valósította meg.

Mária Terézia (méltatlankodva): Nincs benne semmi nőies. Férfiruhában jár, kardot visel, káromkodik, iszik és köpköd, mint egy baka. Felháborító, hogy manapság mennyire elnyomják a nőies nőket.

Kolumbusz: Akkor hát szavazzunk!

Közben újra nyílik az ajtó, az egyik teremszolga lép be, nyomában egy kopasz, kontyos férfi, bő kék inget és buggyos, sárga nadrágot visel. A beavatott olvasó felismerheti benne Yul Brynnert, Tarasz Bulba alteregóját. 

Küldött érkezett Kijevből – szólal meg a teremszolga. A bugyogós férfi, kucsmáját kezében szorongatva, beljebb lép. 

Napóleon: Már megint itt akadékoskodnak. Többször megmondtuk, hogy várjanak türelemmel, most fontosabb dolgunk van!

A teremőrök határozottan kitessékelik a kéretlen vendéget. Közben felébred az egész találkozót átalvó Ferenc József, majd tört magyarsággal megszólal: Minden nagyon szep, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elegedve.

Meghallja ezt a teremből távozó kozák, s ezt a választ tolmácsolja kijevi urainak. A társaság Johannát választja meg elnöknek, majd mindnyájan átmennek a szomszédban lévő Ördögkatlan nevű bárba, ahol a tulaj már várja őket. 

*

– Hát ez meg micsoda? – ugrott fel Mitracsek, aki eddig inkognitóban a hátsó sorban húzta meg magát. – Ráadásul ebből is kihagyott, pedig ott lenne a helyem.

 

 

A borítóterv Lengyel János és Kis Judit munkája

Előadás a színházban – Részlet Lengyel János Feltámadás Beregszászon című könyvéből. Első rész.

Előadás a színházban

 

Ne fecséreld az időt, ez az élet építőköve!

Részlet az Elfújta a szél című filmből 

Az előző fejezetben, többek között, szóltam az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházról, ami a hatalom nyomására napjainkban a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház nevet viseli. Kiváló társulata, kis túlzással, már bejárta a világot, és számos szakmai díjat és elismerést hozott haza a Vérke partjára. Kezdetben többet léptek fel a városon kívül, mert annak polgárai közül csak kevesen látogatták az előadásokat. Szerencsére napjainkra megváltozott a helyzet. A város a kárpátaljai magyarság kultúrközpontja lett, a főiskola kitermelt egy új, művelt generációt, de az idősebbek is felfedezték a színház örömeit. Becsülni, szeretni kezdték a társulatot. Ma már büszkék rá, büszkék vagyunk rájuk! Kárpátalja olyan remek színészeket adott az egyetemes magyar színházi világnak, mint Szűcs Nelli, Tarpai Viktória, Trill Zsolt, Kristán Attila, Vass Magdolna, Béres Ildikó vagy Varga József, és a felsorolás koránt sem teljes. Ebben az összeállításban már ritkán szoktak fellépni, mivel különböző társulatokban öltik magukra az adott szerepeket, de ezúttal ez mégis bekövetkezett. Egyfelvonásos szatírát adtak elő, amit maga a Mester rendezett színpadra. A darab ugyan egyfelvonásos, de sokszereplős. Korábban még egyik társulat sem vitte színre az író egyetlen darabját sem, már csak azért sem, mert a repertoár mindössze három szatirikus műből áll. Ám most abban a megtiszteltetésben lehetett része, hogy a világhíres társulat műsorára tűzte a Túlvilági konferencia című szerzeményét. (Na, persze, csak szeretnéd. Álmodozz csak, írócska, amíg teheted! Közeleg az idő, amikor a karriered tragikomédiáját játsszák el cigány hegedűsök, miközben te részegen gajdolod bele a világba léted fájdalmát – szólalt meg Mitracsek a hátsó sorban meglapulva.) 

Talán a Mitracsekkel való hadakozás okozta rivaldafény okozta, de a jegyek hamar elkeltek, teltház előtt tartották meg az ősbemutatót. A közönség soraiban ott volt a környék színe-java, a város vezetősége a polgármesterrel az élen, továbbá az értelmiség illusztris képviselői. A szerző édesanyja testvéreivel érkezett. Eljött néhány barátja is. Ez nem éppen rockkoncert, de hát az író darabját mutatták be. Ott volt Csabi Grétivel, RVZ Ildivel, Bernadett, Deki, Satya, Büdi és Andi, Retyek és Jutka, Alka és Kriszta, és még sokan mások, még Angéla is időben odaért Ausztriából, meg Anikó a közeli Luxorból, csinos munkatársnőjével, Fischer viszont jelezte, ő nem költ színházjegyre.

Maga az író viszont nem volt jelen ezen a fontos eseményen, hiába indult el időben, az ukrán határon csak nyolcórás várakoztatás után engedték át. Már csak a közönség tapsára ért a színházba. De sebaj, ő úgyis ismeri a saját művét, viszont az olvasó nem. Ezért következzen hát a Túlvilági konferencia! 

Hatalmas ablaktalan terem, jókora, a mondai Arthur királyt és lovagjait idéző kerek asztallal a közepén, körötte párnázott székek. Bíborszínű bársony, ahogy azt megkívánja a jó ízlés. Az egyik falat teljesen beborítja egy világtérkép, amin folyton égő piros lámpák jelzik a konfliktusövezeteket. Európa fölött vészjóslóan villog a vörös veszély, Magyari-országnál is folyamatosan világít a lámpa. Még üres a helyiség, de máris érkeznek a hamarosan kezdődő konferencia résztvevői. Elsőként Bonaparte Napóleon lép be a terembe, kabátjába rejtve jobb kezét, aranyóráját szorítja. Megtudta, hogy számos kommunista vezető lesz jelen a megbeszélésen, félő, hogy a nép nevében még lefoglalják a becses darabot önmaguk számára. Nem elég, hogy szerencsétlen korzikaitól kétszer is elorozták a császári koronát, amire nagyon fájt a foga? Még a győri csatát követően került hozzá az óra, amikor az elhagyott magyar tábort szemlélte meg. 

Másodikként barna zubbonyos, alacsony férfi érkezik, bohókás bajuszka búvik meg az orra alatt, Herr Schicklgruber, a hírhedt szobafestő, művésznevén Hitler. Éppen Moszkvából érkezett idő előtt, még elérte a berlini gépet, amin a német labdarúgó-válogatott utazott haza. Ugyanis a focisták megbetegedtek, délben elkapták a koreát. Nosztalgiával telt pillantást vet a világatlaszra, de amikor Volgográd városára téved a tekintete, bosszúsan legyint. Majd a németek hős osztrák oroszlánja utoléri a korzikai francia tigrist, és beszédbe elegyednek.

Napóleon: Hogy szolgál az egészsége, tisztelt kolléga? Úgy értesültem, hogy kisebb gondok vannak odahaza. Kései utódának kezéből kicsúszott a gyeplő. Már megint a vörösökkel kell közösködnie a hatalmon maradásért. Mit szól ehhez, nem zavarja? No, meg Moszkva, megint egy csúfos vereség. Ejnye, nem megy ez maguknak.

Hitler bosszúsan veszi tudomásul a francia pimaszkodását: Sajnos, igen, elvesztettük a koreai háborút. Ahhoz viszont gratulálok, hogy az önöké az egyetlen világbajnok afrikai csapat. Ráadásul, még az argentinokat is a gyepre fektették, ez bizony olyan eredmény, amit messzi földön is emlegetni fognak.

Erre Napóleon arcára fagy a mosoly, de hamar túlteszi magát a káplár szúrásán: Ön szerint hová vezet ez a válság, megbuktatják a kormányt a bajorok?

Hitler (hátra teszi remegő kezét, és a távolba révedve mondja, nagy sóhajtozások közepette): Hiába mondogatom, hogy mer kell ezt csinálni? Ezek a bajorok mindig is hajlamosak voltak a rebellióra, meg az álmodozásra, mint a Lajos. Aggódom, de remélem, az európai vezető szerepünket sikerül megtartanunk. De ön sem lehet elégedett, hiszen hamarosan majd a müezzin hangja jelzi Párizsban a pontos időt. No, meg azt se felejtse el, hogy most is hozzánk járnak pénzért kuncsorogni a büszke gallok, miközben a nyeszlett kappan Európa vezető kakasának pózában tetszeleg.

Napóleon: Sajnos ez igaz. Nem is értem. Egykor én német királyokat és hercegeket neveztem ki vagy menesztettem, ha úgy kívánta úri kedvem. A calais-i csatát bizony elvesztettük, de Párizsért még folyik a harc.

Hitler (kajánul mosolyogva): Talán nem kellett volna annak idején Egyiptomban vitézkednie, most itt a böjtje. No, meg Algéria meg Líbia. Megfordult a menetirány, igaz? – odainti az egyik teremszolgát, aki egy műanyag szatyrot ad át. Hitler kivesz belőle egy sárga mellényt, és rezzenéstelen arccal átnyújtja a konyakos császárnak, aki érti a gesztust. 

Napóleon (megvetően reagál): Úgy emlékszem, ön is Egyiptomba indult, de velem ellentétben soha nem jutott el oda.

Hitler: Igen. De akkor más idők jártak. Akkor még voltak úriemberek, a britek felszórták előttünk az utat homokkal, hogy ne láthassuk, merre vezet. Azt ajánlom, fejezzük be az értelmetlen marakodást, most fontosabb dolgunk van.

A beszélgetés itt megszakad. Újabb hírességek, illetve hírhedtségek érkeznek a terembe: Mária Terézia, a kövér, parókás vas-szűz, Szulejmán, aki egy mohácsi forgatásról érkezett Tomori halálában, Mátyás, az igazságügyi szakértő és hun-cut Attila, az Etele tér keresztapja. Mind a négyen a nagy shownokot, Vlagyimir Iljics Lenin(grádo)t hallgatják, aki proletár-rokokó öltözetben érkezik. Bal vállán még látható a híres gerenda nyoma.

(Ha már Mitracsek és bandája az örök kárhozatból elővette Lenint és Sztálint, az író úgy gondolta, ebből ő is hasznot húz, s mielőtt e két gazember visszakerül a pokolba, még szerepet oszt rájuk a darabjában.)

Lenin (körbeforgó tekintettel, bal karját a hatás kedvéért felemelve): Elvtársak! Bocsánat, izé, emberek. Mi is az élet lényege? Harcolni az igazságért! No meg, tanulni, tanulni, tanulni!

Mátyás (meghökkenve, jogarával hátra tolja fején a koronát): Ez az én asztalom, kopasz, több száz éves tapasztalattal rendelkezem az igazságosság terén. Vigyázz, kivel beszélsz! Egyébként helyénvaló, amit mondasz.

Lenin (teljesen belelkesülve ordítja): Szembe kell szállni az elnyomó hatalommal! Le a zsarnoksággal! Éljen a liberális, akarom mondani, a szabad Európa!

Attila magától értetődően teszi hozzá: Rádió.

Mária Terézia és Mátyás király felkapják fejüket és rosszallóan tekintenek a magáról megfeledkezett Uljanovra. Szulejmán máris szóra nyitná a száját, de Mátyás erélyes mozdulattal fojtja azt belé.

Mátyás: Kuss legyen, török, nem egy kereskedelmi tévében vagy! Ez itt egy európai rendezvény, nem a német válogatott.

Lenin (közben): A zsarnokok elleni harcot csak akkor hagyjuk abba, ha már mi leszünk azok!

Egyenruhás, tömött bajszú férfiú lép oda a szónokhoz: Zsugás Vili, aki Sztálin művésznéven játszotta el szerepét a nagy történelmi pókerjátszmában. Csonka kezét zubbonyába rejti, ami Napóleon rosszallását váltja ki, a francia azt gondolja, így akarja őt gúnyolni. Éppen elég volt neki anno Kutuzov.

Sztálin: Uljanov elvtárs jól mondta. Mikor én kerültem hatalomra, megmutattam a népnek a helyes utat. Igyekeztem leszoktatni őket az olyan burzsoá csökevényekről, mint a kultúra, a szórakozás, a vidámság vagy az evés. Rámutattam, hogy a villanyáram használata vétkes energiapazarlás. A fűtés, az értékes szén- és a fakészletek elégetése szintén bűn! Továbbá: ingyen utaztattam és nyaraltattam a népet. Olyan csodálatos tájakat ismerhettek meg általam, mint a Csukcs-félsziget, a Léna és a Jenyiszej folyók környéke, a Jeges-tenger partvidéke vagy Kamcsatka. Megnyertem nekik a háborút. Megnyertem nekik a békét. Mégis én voltam a Rossz! Pedig minden építő jellegű kritikára nyitott voltam. Hát ezt érdemeltem?

Lenin (rezignáltan): Ezt…

Sztálin gyilkos tekintettel nézi Lenint: Lenin elvtárs, pont tőled nem vártam volna, hogy hátba szúrsz. Azt te sem tagadhatod, hogy az EU egyes vezetői számos módszert az én kézikönyvemből vesznek át. Végre ők is rájöttek, hogy a nép képtelen felismerni az igazi érdekeit, ezért nélküle kell meghozni a fontos döntéseket. Természetesen kizárólag a nép érdekében.

Benyomul a meghívottak újabb csoportja: II. Rákóczi Ferenc, a Rodostó-Tours igazgatója; Kolumbusz Kristóf, a világ pechjére Amerikát felfedező olasz, Ferenc József, az öreg huszár, Julius Caesar, jobbján nejével, Március Idusával, Brezsnyev elvtárs, a plecsnigyűjtők doyenje, Luther Márton, a reformista, Rettegett Iván, a szurokfőző, Kun Béla, akit utoljára akkor láttunk, amikor Bécs felé repült, a Szűz jegyében született Johanna, Mahatma Gandhi, az első bőrfejű, Abraham Lincoln, a híres céltábla. Miután elfoglalják helyüket a kerek asztalnál, a soros elnök, Brezsnyev kísérletet tesz a konferencia megnyitására.

Brezsnyev: Továriscsi! Továr-iscsi! Továr-iscsi…

Kolumbusz: Na. Mindjárt kibukik a nyuszi. Én gyorsabban felfedeztem Amerikát, bár Indiát kerestem volna, minthogy Leó elmondjon egy normális mondatot. Cserélje már ki valaki az öreg elemeit, mert sosem kezdjük el!

VIII. Henrik: Legalább a Playboy nyuszi lenne.

Luther (fejcsóválva, kezeit imára kulcsolva): Uram, könyörülj tévelygő szolgádon, hogy energiája kitartson az ülés végéig!

Caesar (türelmetlenül feláll és kijelenti): Az ülés megkezdődött, más szóval: a kocka el van vetve! Leül, de hirtelen gondolattól vezérelve újra felpattan, és mielőtt Lenin megszólalhatna: Jöttem, láttam, győztem!

Közben a háttérben két kellékes próbál elemet cserélni Brezsnyev elvtársban, de pechükre a kínai termék nem kompatibilis az öreg komcsival, pedig ezek is vörösök. 

Lenin (kissé bosszús, amiért kikerült a középpontból, a beálló pillanatnyi csendet kihasználva felkiált): Világ proletárjai, egyesüljetek!

Kolumbusz (fanyalogva): Ez már uncsi. A római fószer folyton a mezőgazdasággal jön elő, a kis kopasz meg ezzel a szexuális maszlaggal. Ez ma már nem divat, nem kívánatos. Javaslom, ahhoz, hogy másként lássák a világot, szívjanak el egy sodrás vad-gendert!

Brezsnyev: Továriscsi! Továr-iscsi… (az elemei teljesen lemerültek, de a két munkásnak sikerült rákötnie a hálózatra, ám a nagy feszültség miatt nyomban leütötte a biztosítékot.)

Rettegett Iván: Maradjál már, Leonyid! Most miattad kialudtak a fények. És még ti beszéltetek haladásról?

A munkások gyorsan elhárítják az áramkimaradást, de Brezsnyev tekintetében feladják. Az öreget, integető pózban, karosszékestől beültetik az egyik sarokba. 

 

 

Folytatása következik.

A borítóterv Lengyel János és Kis Judit munkája.

MITRACSEK ÚR VISSZATÉR – RÉSZLET

Kritikai párbaj

Még nem volt olyan disznó, ki elájult, ha meglátta a moslékos vályút.                                                                      

(József Attila)

*

—Nos, vége a köntörfalazásnak írókám, ezek a rideg tények. Vágjunk bele a párbajba, ígérem, ezúttal nem fogsz megzavarni semmilyen kereszt ténnyel! Mielőtt még találkoznánk a tárgyaló teremben, szeretnélek a szavadon fogni, miszerint egy külön fejezetet szentelsz a kéziratban a kritikai párbajnak, ahol én a személyedet és a műveidet ért negatív kritikákat igyekszem felsorakoztatni, amire te az elismerésekkel válaszolhatsz. Tekintsd ezt amolyan erőfelmérésnek, előcsatározásnak. Legalább ráhangolódunk a tárgyalásra, mert ha jól tudom, eddig egyikünknek sem volt semmilyen peres ügye. — szólt Mitracsek úr.
—Jól tudod, kiskomám. Hát legyen, ahogy szeretnéd, ha már megígértem, állom a szavam. Bár be kell vallanom, hogy nem igazán készültem még fel az efféle csatározásokra. Se energiám, se kedvem a meddő vitákhoz, de ha már neked így tartja úri kedved, hát párbajozzunk! Pár bajom már amúgy is van, eggyel több, vagy kevesebb már nem igazán számít. Bár, még mindig nem értem, hogy mi a célod ezzel a perrel mit szeretnél elérni, hiszen máris elérted, feltámadtál, és ebben a könyvben tovább folytatódik a történeted.
—Kezdetben mondjuk, szeretnék főszereplője lenni egy komoly és ütős novellának, aminek elolvasása valódi katarzist okoz az emberek számára.
—Ennek nem látom semmilyen akadályát. Itt és most ígéretet teszek, hogy még az Ünnepi Könyvhét előtt kész lesz ez a novella.
—De ezzel már nem érem be. Kizárólagos szerződést akarok, ami annyit jelent, hogy minden általad elkövetett irományban szerepelni akarok, valamilyen formában.
—Ezt hogy gondoltad? Mondjuk, egy történelmi tanulmányban hol helyezzelek el? Netalán a lábjegyzetben? Vagy milyen verset írhatnék rólad? A limericknek vagy a netversnek biztosan nem örülnél, ódát pedig nem fogok zengeni, bárhogyis kívánja az egód.
—Na, látod ez vagy te, nem tudod megállni, hogy ne gúnyolódj velem. Már kezdtem azt hinni, hogy megegyezünk, és elkerülhető lesz a per, de úgy látom, korán örültem. A szakszervezetis fickónak is mondtam, hogy te biztosan nem fogsz törekedni a megegyezésre.
—Most már túlmész minden határon, eddig még poénra vettem a dolgot, de kezd fárasztani és főként bőszíteni ez az ügy.
—A végén megint dühbe gurulsz, és jól összeveszünk, aminek semmi értelmét nem látom — szólt Mitracsek úr.
—Talán, tényleg jobb lenne felnőtt emberek módjára megbeszélni a dolgokat, és szépen megegyezni egymás közt. Kihagyhatnánk az ügyvédeket meg a szakszervezetet. Nem tetszenek nekem ezek az alakok, azt érzem, hogy csak kihasználnak, és mindenki a saját céljára akarja felhasználni az ügyünket. —Pontosabban fogalmazva az ügyedet, mert ha rajtam múlna, nem lenne semmilyen ügy. Nyugodtan neki foghatnék az általad igényelt novella megírásához. De azt te is tudod, hogy az alkotáshoz nyugalom, béke és harmónia szükséges. Én ellenséges környezetben képtelen vagyok írni. Hiába vannak ötleteim, nem tudom őket történetekké formálni. Megérted ezt?

—Természetesen, igen. Te nem veszed észre, hogy amikor a kritikai párbajra készülünk, éppen most tudunk a legnormálisabban viselkedni egymással szemben. Igazán sajnálom, hogy ez idáig elhallgattam előled a szándékomat, de attól féltem, ha idő előtt megneszeled a dolgot, képes leszel örökre otthagyni bezárva abban a szűk, sötét koporsóban. Amit aztán már tényleg nem élnék túl. Milyen ironikus, nem?

—Az. Nagyon is az. De most már ne szaporítsuk tovább a szót, vágjunk bele abba a párbajba!

—Legyen hát! Emlékszel, még, amikor Károly barátoddal, úgy 1996-ban, levelet írtatok neves kárpátaljai szerzőknek? Elküldtétek nekik akkori zsengéiteket. Nos, nem sikerült megszereznem az ungvári író válaszát, de tisztán emlékszem, rólad azt írta, hogy poros érzelemvilággal rendelkezel, ami jellemzi verseidet. Elcsépelt toposzok, túlfűtött nemzetieskedés, bárdolatlan hazafiasság, nagyfokú naivitás, dilettantizmus, efféle jelzők hemzsegtek abban a levélben. Abból ugyan nem tudok idézni, de az író kései követőjének blogján találtam egy idevágó kritikai ömlenyt, amiben egyik versedet rakta boncasztalra.

Lengyel szövegének legnagyobb hibája szerintem, hogy agyonkoptatott romantikus toposzokat vegyít a szimbolizmusból ismerős felfokozott, gyakran bizarrnak tűnő képrendszerbe, majd az egészet egy avantgárd gesztussal összezavarja, amiből végül hiányzik a költői alkotóerő: a szöveg így nem lesz több epigon próbálkozásnál.”
Itt megjegyzem, mivel a kritikus nem írta ki a teljes nevet, a tájékozatlan olvasó esetleg azt hihetné, hogy Lengyel Tamásról van szó. Ám, ha veszi a fáradtságot, és megkeresi az említett blogon az eredeti cikket, világossá válik, hogy ki az érintet szerző. Melyik író melyik verséről ír, de ez részemről csak egy merengő indulat volt. Várom hát, a reakciódat!

—Igen, jól emlékszem erre az esetre, öreg barátom, Zoltán hívta fel rá a figyelmemet, mert én nem is tudtam róla, hogy már több hete olvasható volt a világhálón. Éppen a szentendrei Pismány-hegyen játszottam remetét, ahol nem volt internetem, Zoltán bátyám meg azt gondolta, hogy az említett kritika annyira megviselt, hogy már a netre sem nézek fel. Nem mondom, hogy nem lepett meg, de ekkor már edzett voltam e téren.

Ugyanez a kritikus egy tanulmányában ezeket írta:

„Lengyel János eddigi irodalmi tevékenységével kapcsolatban elsősorban a szatirikus hangvételt, a vérbő, könyörtelen humort emelték ki. (…)
A vendégmunkási létet bemutató, általában csattanóra kiélezett rövid történetek magukban hordoznak egyfajta – a társadalomból való kivetettséggel társuló – szemtelenséget, amely közel hozza Lengyel János prózavilágát Tersánszky Kakuk Marci-történeteihez. (…)
Legértékesebb írásait alighanem a vendégmunkási létet körüljáró és értelmező esszéi, novellái jelentik. A nemzedéktársakat is megszólító interjúkötetének (Halott ember karácsonya, 2009) pedig egyértelműen kordokumentum-értéke van.”

—Ezt én is olvastam, de megértheted, hogy inkább a rád nézve negatív véleményeket gyűjtöttem össze, mint a második kötetedet boncolgató recenzió egyik részletét. Itt Kishazánk másik ifjú irodalomtörténésze mond véleményt rólad és a könyvről.
A cél: azon magasztos, minden szépség és fenség elérése, melyek a tiszta egyetemes egyszerűségben fogalmazhatóak meg. Röviden az élet erkölcstana, amihez nem kell más, csak egy (az) üzenet, ami jól megfogalmazva, minden fölösleges sallang nélkül jut el a befogadóhoz. Ehhez választja az író a formát is. A novella, kisepika sajátosságai megfelelően társíthatók a tudatos célokkal, leegyszerűsített mondatokban, vagy laza gondolatokban is megkonstruálhatók. Valamint mindezt meg is kell tálalni. El kell adni. Tehát az előírt recept: erkölcs, tiszta értékek + formai egyszerűség, érthetőség + tudatosság, észszerűség + humor (irónia).
Mindez persze elmélet. A novellának szánt szövegek nagy része valóban novella, bár akadnak zsurnalizmusba fúló írások, amelyek valamilyen felemás jegyeket hordoznak. Néhol nem világos, hogy újságcikknek szánt írásról van-e szó, vagy csak kidolgozatlanul maradt a mű? Általában mindig valamilyen nagyszerű gondolattal indít, ami a negyedik-ötödik mondat után nem tud tovább fejlődni, nem képes meghaladni a szavak formálta konvenciókat. Ugyanez a helyzet a humorral is. Az ironizáló hangvétel, vagy a csattanó szándékoltsága leplezetlenül marad. Leggyakrabban a forma, amely olykor elveszejti a tartalmat, ad lehetőséget egy humoros fordulatra, szóviccre. Feláldozása ez a gondolatnak, egyfajta értelmi átcsúszás – sikertelen irónia.”

—Hát igen, ez volt az első kritika, amit a műveimről írtak. Ezerszer elolvastam már, és kielemeztem minden egyes szavát. Nem tudom, ezt miért hoztad fel, mert én nem találok benne semmi negatívumot, sértőt. Sőt, talán még túl kesztyűs kézzel is bánik velem. Azt viszont sajnálom, hogy a fiatal irodalomtörténész nem tájékozódott felőlem alaposan, mielőtt életrajzi tekintetben fogalmazta volna meg véleményét. A kötet ugyan 2006-ban jelent meg, de többségükben olyan írásaimat tartalmazza, amik a múlt század 90-es éveiben születtek.
„A szövegeknek egy nagy része foglalkozik magával az írással, az írás, vagy a közlés folyamatával. Az író ember erkölcsi viszonyával az írás utóéletéhez. Többször is megjelenik a novellákban célként az egyszerűségre, közérthetőségre való törekvés. De vajon találkozik-e a szövegek teremtette Lengyel János az író Lengyel Jánossal? Hogyan működik ez: én így és így akarok írni, ezért leírom ezt és ezt. Vagyis ÉN írom magam, megteremtem a szövegszerű Énem. Így látunk mi bele az íróba, vagyis az írói akaratba. Megpróbálom összehasonlítani a célt és az eredményt, feltételezve, hogy vizsgálhatom ezt az egyén teremtette szövegvalóságon belül (és feltételezem persze, hogy az alkotó visszaolvassa önmagát).”

—Beláthatod, hogy ez egy gyenge próbálkozás volt a részedről. Már csak azért is meglep, mivel A valóság szagá- ban te is szerepelsz. Igaz, hogy néhány évvel korábban, az Együtt oldalain volt a premiered, de ez volt az első könyvem, amiben bemutatkozhattál. Akkori olvasói visszajelzések bizonyítják, nem is hatástalanul. Attól függetlenül, hogy csupán néhány novellában vagy jelen, szinte minden olvasó megemlíti a neved. Még az említett kritikus is, bár a neved elhallgatása mellett, külön kitér a ciklusodra:
Az “Árnyékszéki bölcseletek” magasztosult gondolatai naiv elbeszélőt feltételeznek. Az olykor vulgaritásig merészkedő írásokban erőltetett humorral próbálja oldani a feszültséget, az elidegeníteni kívánt gondolatokra terelni a figyelmünket. Céljai mindig világosak előttünk, ars poeticája adva van.”
—Rendben van. Hát akkor jöjjön az a bizonyos kritikai levél Nagy Zoltán Mihálytól, amire már Csordás László is hivatkozott a kárpátaljai magyar irodalom fiatalabb nemzedékét bemutató tanulmányában. Ez a vélemény már csak azért is érdekes, mivel az írója több könyvednek volt a szerkesztője.
Harmadszor: a legnagyobb jóindulat mellett sem lehet nem észlelni a pongyola fogalmazás néhány megnyilvánulását, itt-ott a szólelemények verejtékszagát. Az előbbiek valószínűleg azt jelzik, hogy időnként még mindig hajlamos vagy elcsábulni a fogalmazás könnyebb, felületes megoldásai felé, az utóbbiak láttán pedig gyanítható, hogy nem minden esetben „várod ki” egy-egy aforizma „kipattanását”, hanem egyfajta „sorozatgyártást” művelsz, amelynek során a végső szellemi terméket természetesség helyett néha kimódoltság, mesterkéltség jellemzi”.
—Kedves Mitracsek kolléga, elfelejted, hogy a kritika jellemzője, hogy minden oldalról megvizsgálja az adott művet, kiemeli a pozitívumokat, de könyörtelenül rámutat a hibákra is. Kovács Eleonórát kérdeztem évekkel ezelőtt, hogy néhány könyvismertető megírása után, miért hagyott fel ezzel a műfajjal. Azt válaszolta, többen kifogásolták, hogy nem elég kritikus, nem elég kemény, ő pedig nem akar senkit megbántani, ezért inkább többé nem ír kritikát. Amennyiben a kritikus részéről a keménykritika jobbító szándékú és nem öncélú, netalán rosszindulatból fakad, hasznos a szerző számára. Minden írónak szüksége van visszajelzésre, hogy valaki tükröt állítson elé: ez vagy te!

A könyvbemutatókban, többnyire, csak az adott mű jellemzőit, erényeit domborítják ki. Az általad felhozott levélből én is tudok idézni:
„Más kérdés, hogy az olvasmányosság, különösen egy aforizmás kötet esetében, ahol az életbölcsességek lakonikus tömörségű, szellemes megfogalmazása nyilván az egyik legfontosabb követelmény, önmagában kevés lenne a kötet egészének értékeléséhez. Nálam az olvasói érdeklődést a te minden kétséget kizáróan helytálló megállapításaid indukálták, az a sziporkázó szellemi tűzijáték, amely nagy formátumú személyiségre vall, ezért az a gyanúm, hogy könyvedet olvasva értékkel volt dolgom. Bizonyítékként aforizmák tucatjait idézhetném, amelyek a szótári értelmezésnek megfelelően tömör – sok esetben mindössze félsornyi­ …”
De meg kell említenem, hogy a kritikus, legyen az elismert idősebb pályatárs, kortárs, önjelölt műítész vagy akár csak a szimpla olvasó, sokszor félreértelmezi a szerző szándékait. Újító, kísérletező megnyilvánulásait hibának, hiányosságnak véli. Meglehet, az addigi bevett kánon, a korábban lefektetett szabályok szerint azok is, de minden újítás a régivel megy szembe.
„Mire gondolok? Például arra, hogy bár a legtöbb aforizma tényleg az, ami – egy árgus szemű elme rövid, szellemes megállapítása –, ugyanakkor vannak bőven olyanok is, amelyekhez úgynevezett kommentárt fűzöl, ráadásul gyakran nagyobb terjedelemben, mint maga az aforizma; márpedig a gondolati tartalom „szájba rágva” óhatatlanul kiiktatja, legalábbis szűkre szabja az olvasói felfedezés és az értelmezés esélyét (sajátosságát, szabadságát stb.)”
 —Befejeztem, várom a következő kritikát!
—Na, nem azért hallgattam el, mert már nincs mondanivalóm, de meggondoltam magam. Azt ajánlom, hogy most fejezzük be, vagyis inkább függesszük fel ezt a párbajt!
—Részemről nincs semmi akadálya.
—De ezzel még nincs vége.

Illusztráció: Sunset Surf by Abby Paffrath 

Mitracsek úr szakszervezeti tag lesz

Annyira nem volt otthon ezekben a dolgokban, hogy az interneten kellett rákeresnie a szóra, mi is az a szakszervezet. Hogyan és mi célból működik? Na, erre már én is kíváncsi vagyok. A kaputelefonban kellemes női hang tudakolta meg jövetele célját. Mitracsek röviden közölte, majd felhangzott a jól ismert zümmögő hang, belépett az udvarra. A második emeleten volt az iroda. Három helyiségből állt, egy zsidó, azaz izraelita vallású magyar család otthonát alakították át e célra. Amikor Mitracsek belépett éppen Ábellel találkozott szembe, akinek rengeteg okirat volt a hóna alatt. Odabiccentett hősünknek, aztán gyorsan elsietett a dolgára.
– Parancsoljon, fáradjon be! – fogadta a szakszervezet titkárnője, akivel az imént beszélt a kaputelefonon. (Elnézést, közben mobilon ideszóltak a jogvédők, helyesbítek, a hölgy irodavezető. A közlekedő edényeket felügyelő hatóságtól kapott iroda-vezetői engedélyt.)
– Szóval szeretne belépni a szervezetünkbe. Itt vannak formanyomtatványok, belépési űrlap, szándéknyilatkozat, miegymás, kérem, töltse ki ezeket három példányban, és aláírva adja be nekem! Ha kész, csak kopogjon, – azzal Mitracsek kezébe nyomta a paksamétát és eltűnt a belső irodában, aminek barna műbőrborítású ajtaja volt.
Mitracsek helyet keresett az előszoba másik részében lévő asztalnál. Ott éppen egy régies öltözetű férfi bajlódott papírjaival. A szája két oldalán lelógó bajuszt viselt, meg török kontyot. Legalábbis a magyar köztudatban ez az elnevezés honosodott meg erre a hajviseletre. Pedig nem csak Oszmán kései utódai viseltek ilyen fejéket, hanem lengyelek és kozákok is. Ismerős volt az alak. Mitracsek látta már őt többször is, filmen, plakáton, kvász[1] címkén.
– Üdvözlöm, Tarasz vagyok. Tarasz Bulba[2] – mutatkozott be az idegen, kezet nyújtva. – Úgyszintén, Mitracsek. Mitracsek úr, azaz Ödön. A keresztnevem nem Úr, hanem Ödön.
– Nem baj, senki sem lehet tökéletes – vágta barátságosan hátba a kozák. Honnét jöttél bátyuska?
– Kárpátaljáról.
– Hát az meg hol van?
– Innét keletre. A Kárpátokon innen, a határon túl. Sajnos.
– Ja, már értem, Zakarpattya. Há, mé nem ezt mondod, bátyuska?
– Zákárpáttya az eszet tokja, az bízz, Kárpátalja.
– Jól van, no, ezen nem fogunk összeveszni, nem vagyok én SzabadSzájhős.
– Kend különben mit keres itt? – érdeklődött Mitracsek.
– Hát a belépési papírt szeretném kitölteni, de bevallom, nem igazán boldogulok vele.
– Mi a gond, nem látja? Netalán adjam kölcsön a szemüvegemet?
– Látni látom, de nem értem a szöveget. Megvallom számomra még az ukrán is nehézséget okoz, mivel sem írni, sem olvasni nem tudok. Nemhogy a bátyuska nehéz nyelve.
– Ezzel nincs egyedül. De akkor meg miért akar belépni pont ebbe a szakszervezetbe? Odahaza nincs ilyen?
– Már, hogy lenne? Ha van is, én nem hallottam róla.
– Egyáltalán, hogy került ide?
– Lovon jöttem Zaporozsjéból, aztán Korjatovics Tódor knyáz[3] várában eladtam mindenemet, hogy forintot vegyek.
– Hogyan kapta meg a vízumot?
– Hát minek nekem vízum, bátyuska, én állampolgár vagyok.
– Hát az meg, hogy lehet? – képedt el Mitracsek úr. Most érkezett, és azonnal megkapta az állampolgárságot? Jómagam született magyar lennék, bárhogyis ellenkezzen ezzel a nevem, mégis csak a 2011-es visszahonosítással kaphattam meg a Magyar Köztársaság hivatalos okmányait.
– Hát nem volt olcsó bátyuska, nekem elhiheted.
– Hamis papírokkal jött az Európa Unióba?
– Miért, hány millióan tették már ezt? Csak éppen a szegény üldözött kozáknak nem lehet? Megfizettem az árát. Különben is, egykor lengyel állampolgár voltam, és ugye a Rzech Pospolita maradéka ma tagja az Uniónak. Vedd úgy bátyuska, hogy visszatértem Európába! Azt mondtad, te is venger vagy? Sok magyar vitézt ismerek II. Rákóczi György knyáz hadából. Ott van például a kiváló férfiú, Kemény János, aki később maga is knyáz lett. Ha tudni akarod, először arra gondoltam, hogy eldobom a trezubeces[4] passzportot, aztán kiadom magam szíriainak és meg sem állok a Merkel rezidenciáig. De aztán mégiscsak letettem róla, annyi Allahnak hajlongó pogányt küldtem már a másvilágra, most meg én is annak adjam ki magam, csakhogy bejussak egy olyan birodalomba, aminek egyáltalán nincsenek határai, határait alig védi néhány végvári vitéz, mint egykor, amikor még úr volt Budán a kontyos? Szégyenszemre én is követeljem a nekem járó, de inkább nem kijáró jogokat és segélyeket? Na, nem bátyuska, akkor már inkább tisztességesebbnek tartottam, hogy megvásároljam a magyar okmányokat.
– De hát ez törvénysértő és nem is igazán erkölcsös dolog.
– Bátyuska, ki dönti el, hogy mi erkölcsös és mi nem az? Ha egy 17 éves magyar fiú közös beleegyezéssel szeretkezik egy 15 éves lánnyal, a törvény lesújt rá, kiskorú megrontásáért. Ellenben Mohamed követőinek tömegei, akik agresszívan benyomulnak Európába, egyenesen követelik, a keresztény hatóságok engedjék meg számukra, hogy gyereklányokat vegyenek feleségül és velük szexuális kapcsolatot részesítsenek. (Ez aztán az irodalmi baklövés. Majd műveletlen szökött jobbágy, ilyen kifinomultan fog társalogni. Persze. Hát hol szerezted te az irodalmi diplomádat? – szólt közbe a rosszmájú kritika. Azt beszélik, hogy az égetet szeszek mértéktelen fogyasztása miatt romlott el az a bizonyos szerv.) Sőt, hogy ezt iktassák törvénybe. Bátyuska, az erkölcstelenséget mindig mások viselkedésében fedezzük fel. Ilyen az ember, én-központú, önérdekű. Az értékítélet alapját mindig saját viselkedési morálunk képezi. Erről az alapról kiindulva nem lehet igazán objektív véleményt alkotni semmiről és senkiről. Különben meg, objektív vélemény nem is létezik, ez csupán a szubjektum egyik álruhája. De ezek már nem is az én gondolataim. Már azt sem tudom hol és mikor olvastam, és legfőként kitől, mert, hogy nem kozák írta, az egyszer biztos. Meg az is, hogy nem én olvastam, mivel már mondtam neked, hogy se írni, se olvasni nem tudok. Hát mondani azt legalább igen.
Mitracsek elcsodálkozott a hallottakon, de hát ő is a lehetőségek országából érkezett. Mivel ennyire jól összebarátkoztak, segített Tarasznak kitölteni a belépési nyilatkozatot, de még el is magyarázta neki a dolgok jelentését. Meghökkent, mennyire jól tájékozott az efféle szakmai dolgokban, holott, mint azt korábban említettem volt, azt sem tudta, hogy mivel foglalkozik egy szakszervezet. A belépési nyilatkozat leadása után kiállítottak számára egy tagsági igazolványt és mellékeltek egy kiadványt, amiben a költött irodalmi alakok kötelességei és jogai szerepeltek. A papírok kitöltése közben elpanaszolta Tarasznak, hogy milyen aljasság érte az írója részéről. Amikor a kozák atamán megtudta, hogy Mitracsek haragosa egy Lengyel, menten dühbe gurult, és a kardjáért kiáltozott. Fogadkozott, hogy beszakítja a bestye polák koponyáját, csak Mitracsek úr mutassa meg, ki az, s hol lakik!
Mivel a Tarasszal való beszélgetés sok idejét elvette, a szervezet képviselőjének már nem tudta részletesen elmagyarázni az ügyét. Csak nagyvonalakban vázolta azt. Megbeszéltek egy időpontot, amikor egy osztályvezető majd fogadja, akinek majd előadhatja sérelmeit. Tulajdonképpen neki kellett volna befizetnie a tagsági díjat, de mivel keletről érkezett szegény rokonról volt szó, ezért a különleges segélyalapból kiutaltak számára egy kisebb összeget.
Mondhatni eredményes napot zárt. Beszélt az ügyvéddel, belépett a szakszervezetbe, ráadásul időközben megérkezett a számlájára az író által utalt pénz is. Estére pedig szállásproblémája is megoldódott. Soha jobb napot, ha belegondolunk, hogy tegnap még egy koporsóban feküdt egy kisváros temetőjében, körülvéve komor arcú emberekkel, akik a temetésére gyűltek össze. Elmosolyodott. Ha ezt az író tudná, megpukkadna mérgében. Ezzel végképp rálépett az önállósodás útjára. Öntudatra ébredt, mint Ádámék az Éden Hotelben, mikor belekóstoltak a főnök féltve őrzött birsalma párlatába. Most már képes önálló döntéseket hozni, és meg is fogja tenni. Igen, ezt fogja tenni. A támogatói segítségével hamarosan anyagilag is függetleníti magát az írótól, addig pedig igyekszik minél inkább megpumpolni annak pénztárcáját. Egy alkotónak kötelessége, hogy gondoskodjon a teremtményéről, amíg az nem képes gondoskodni önmagáról.
Ugyanakkor ott lappangott lelkében a kétely, a szorongás, amit a gyerek akkor érez, amikor édesanyja először engedi el a kezét, vagy a fiatal madár, aki szárnyait kitárva a biztonságot adó fészekből a mélybe veti magát, hogy életében először élje át a repülés örömét. Ez természetes emberi reakció, még egy kitalált irodalmi alak esetében is.
Mitracsek szerint ő már korábban is hozott saját döntéseket. Ott van például a találkozása Édes Annával. Szerinte teljesen másként történt az egész, mint ahogy azt L. J. néhány évvel ezelőtt leírta. Ebben a történetben is több szerepet szánt önmagának, mint Mitracseknek, holott ő volt az, aki megismerkedett Annával, és végül össze is jöttek. Arról nem volt tudomása, hogy ehhez mit szólna Kosztolányi Dezső, de az írkász alaposan kiakadt. Anna édes bájain túl, már csak ezért is megérte. 

 

[1] Szláv gabonaital, főként kenyérhéjból erjesztik.

[2] Mondabeli kozák hadvezér.

[3] Fejedelem.

[4] Az ukrán címer elnevezése.

Az igazság szaga

Tisztában vagyok azzal, hogy egy irodalmi mű, legyen az prózai vagy lírai, legalapvetőbb követelménye az, hogy legalább szóljon valamiről, legyen mondanivalója, s a cselekmény fonala egy történet gombolyagjába csavarodjon. Vagy fordítva? Ordítva hívta fel figyelmemet egykoron tanárom, e példa nem helyes! Néha a történet annyira összekuszálódik, hogy maga az író sem tudja kibogozni azt. Pedig elvben az ő kezében futnak össze a szálak. Ismétlem, elvben, mert a gyakorlat ritkán valósítja meg a papírra, vagy a szürke tekervényekre alkotott terveket. Tervezni emberi dolog, balgaságunk egyik bizonyítéka, hiszen, ha hinni lehet a próféciának: ember tervez, de Isten végez. Velünk, mert már elege lett teremtménye ámokfutásából. Bennem az is felmerül, hogyan értelmezzem e kijelentést. Ne is tervezzük jövőnket, mert azt úgyis egy láthatatlan feljebbvaló dönti el? Ám a gyakorlat azt mutatja, hogy többnyire alábbvalók döntenek sorsokról, sorsunkról, rólunk, nélkülünk. Vagy inkább egy remény, vagy kívánalom kivetítése, hogy amit mi eltervezünk, azt majd a Teremtő megvalósítja, véghezviszi? De miért tenne ilyet, pont a mi korunkban, amikor nemcsak elfordulunk tőle, de ki is gúnyoljuk, sőt üldözzük? Ki tessékeljük az iskolákból, a hivatalokból, a mindennapjainkból, de lassan a templomokból is. Azért még van egy mentsvára, egy menedéke, mégpedig az irodalom. Az irodalom mindent és mindenkit befogad, talán csak engem nem. Miért is? Szóval a cselekmény fontosságát elménkbe égetik tanáraink a nagy firkász-képzőben. Így lettem én is képződmény, s szeretnék alkotni maradandót, amíg nem lesz belőlem végződmény.
 Mindegy; én fellázadok ez ellen a kispolgári, archaikus csökevény ellen, és alapvetőkkel fogom bombázni a hivatalos iroda-lom állásait. A magamét nem tudom, hiszen nagyon régen voltam állásban, ez nem jellemző a lumpen-értelmiségre. Akkor sem irodában. Ott amúgy is általában ülni szoktak. De én nem ülhetek tétlen, mert az élet tét, tét nélkül mit sem érne. Csak véget, és akkor felvetül a kérdés mi végett? Miért kell lenni, ha senki sem akar, ha már én sem? Én semleges vagyok, azaz mégsem, de igyekszem annak tűnni, hogy senki ne gondolja rólam, jó prédája vagyok nyilaiknak. Ha forr a vérem, végül lángot kap a lélek, s kirobban a zendülés. Csináljunk forradalmat, de ízibe! Lázadjunk minden és mindenki ellen! Zászlómon az új kompromisszum jelszava: Tiszta irodát! Kidobjuk az iroda lomot. (Ha nem mi, majd megteszik mások.) De ez már sok! – szól közbe a hatalom.
Vagy ő dob ki engem, mielőtt egyáltalán befogadott volna? Mert hát a magyar befogadó nemzet. Mindent és mindenkit befogad, csak önmagát rekeszti ki. A pírézeknek meg eszük ágában sincs Magyarhonba utazni. Jó nekik Pírézia, hiszen légies határai nem terhelik festékkel a térkép papírosát. Helyettük Allah fiai jönnek, kérve-kéretlenül, sáskahadként lepve el betegeskedő öreg kontinensünket. Menekültek menedék nélkül, mert a hódítónak nem menedék kell, hanem földünk, javaink, legféltettebb kincseink. A történelem újra ismétli önmagát, de könyörgöm ki kérte, rá, tanultunk már a korábbi leckékből, elég a kioktatásból! A kollektív emlékezetünkben még élő a fájdalom, mikor másfél évszázadig hallgattatta el őseink jajkiáltását a müezzin érces hangja. Allah megvár!
Papírral utazni a papíroson, az író vízuma mégis a szó. Amit, ha nem rónak papírra, sorsa az emlékezés ingoványától függ. Egyiket elnyeli a lápfene, a másikat a ráragadt mocsok torzítja el, hogy ki hallja, értelmét nem leli, s annak magyarázza mi fülétől agyáig megtett útján alakul. Másokat tervszerűen torzítanak el „jólelkek”, értelmükre fűzőt terhelve, vagy ideológia-kalapácsokkal faragva belőlük minek-lesz torzókat.
Hinni merészelem, miért ne tenném, hogy minden egészségesen és józanul gondolkodó ember velem tart, hogy ránk ne szakadjon az irdatlan káosz, amit nagyképűen emberi világmindenségnek neveztünk el; vagy ennek hiánya, amit sokan átélhetünk – az egyetemes világnincstelenség. Kincsünk a nincsünk, ami senkinek sem kell. Még nekünk se, hiába áruljuk koszos ponyvákra vetve az irdatlan bolha piacon.
Mintha az alapvető sivárságnak bérelt helye lenne életünk koszos batárján. Addig köszörültem a csorbát, míg a kardomon él lett. Mert az élet nem minden esetben jelent pozitívumot. Egyetlen pozitív tulajdonságom az, hogy élek, de vannak néhányan, akik ezt is felróják nekem. Mert a kritikátlan kritika napjaink jellemzője. Nagyhatalmú emberek szennyezik egymás becsületét, miközben akár tiszteletre méltóak is lehetnének. De ez már nem dívat. Elsüllyedt egy régi világgal, a boldog békebeli kor legendájával együtt. Vagy külön-külön, de biztosan. Csak emlékük áll történelemkönyvek lapjain piszkosan. És már senki nincs születve, hogy tisztába tegye őket.
Mióta a kormány, a mindenkori (?) és a mindenholi (?) azon fáradozik, hogy megjavítsa az életszínvonalunkat, amaz egyre inkább romlik, süllyed, mint Titanic a filmvásznakon, s nem éli túl, csak Saúl fia. Nagyanyám befőttjei soha nem romlottak meg, évek múltán is élvezhető maradt a gyümölcsök íze, ha a szájízünk nem is. A kormány még nem tudja, hogy amikor ki akarjuk javítani a hibáinkat, akkor hibázunk a leginkább. Mert azt már a legbűvöltebb függő is tudja, ha rossz a cucc, a hiba a közvetítő vonalban van. Ördögi kör ez, ahol a farkába harap a kígyó, s ha felismered, menten levedli bőrét, s szárnyra kapó angyalként röpül tova, csak orrnyitogató nyoma marad a fejed tetején. Pedig a hibák sem öncélúak, saját struktúrájuk van, kortünetük egyedi, de bármikor szabadon megismételhető. Az ismétlés a tudás anyja, vagy atyja, esetleg gender. Ki tudja ezt már megmondani napjaink kifordított, elferdített világában, amit régen pusztításnak és rombolásnak hívtak, ma úgy mondják reform, vagy szabadelvűség. De mikor jön el végre az idő, amikor végre kiforr a liberalizmust, és baráti körben borozgathatunk végre, újjá építve elveszett világunk és elveszett önmagunk, mégha virtuálisan, vagy szavakban is?