Tisztában vagyok azzal, hogy egy irodalmi mű, legyen az prózai vagy lírai, legalapvetőbb követelménye az, hogy legalább szóljon valamiről, legyen mondanivalója, s a cselekmény fonala egy történet gombolyagjába csavarodjon. Vagy fordítva? Ordítva hívta fel figyelmemet egykoron tanárom, e példa nem helyes! Néha a történet annyira összekuszálódik, hogy maga az író sem tudja kibogozni azt. Pedig elvben az ő kezében futnak össze a szálak. Ismétlem, elvben, mert a gyakorlat ritkán valósítja meg a papírra, vagy a szürke tekervényekre alkotott terveket. Tervezni emberi dolog, balgaságunk egyik bizonyítéka, hiszen, ha hinni lehet a próféciának: ember tervez, de Isten végez. Velünk, mert már elege lett teremtménye ámokfutásából. Bennem az is felmerül, hogyan értelmezzem e kijelentést. Ne is tervezzük jövőnket, mert azt úgyis egy láthatatlan feljebbvaló dönti el? Ám a gyakorlat azt mutatja, hogy többnyire alábbvalók döntenek sorsokról, sorsunkról, rólunk, nélkülünk. Vagy inkább egy remény, vagy kívánalom kivetítése, hogy amit mi eltervezünk, azt majd a Teremtő megvalósítja, véghezviszi? De miért tenne ilyet, pont a mi korunkban, amikor nemcsak elfordulunk tőle, de ki is gúnyoljuk, sőt üldözzük? Ki tessékeljük az iskolákból, a hivatalokból, a mindennapjainkból, de lassan a templomokból is. Azért még van egy mentsvára, egy menedéke, mégpedig az irodalom. Az irodalom mindent és mindenkit befogad, talán csak engem nem. Miért is? Szóval a cselekmény fontosságát elménkbe égetik tanáraink a nagy firkász-képzőben. Így lettem én is képződmény, s szeretnék alkotni maradandót, amíg nem lesz belőlem végződmény.
Mindegy; én fellázadok ez ellen a kispolgári, archaikus csökevény ellen, és alapvetőkkel fogom bombázni a hivatalos iroda-lom állásait. A magamét nem tudom, hiszen nagyon régen voltam állásban, ez nem jellemző a lumpen-értelmiségre. Akkor sem irodában. Ott amúgy is általában ülni szoktak. De én nem ülhetek tétlen, mert az élet tét, tét nélkül mit sem érne. Csak véget, és akkor felvetül a kérdés mi végett? Miért kell lenni, ha senki sem akar, ha már én sem? Én semleges vagyok, azaz mégsem, de igyekszem annak tűnni, hogy senki ne gondolja rólam, jó prédája vagyok nyilaiknak. Ha forr a vérem, végül lángot kap a lélek, s kirobban a zendülés. Csináljunk forradalmat, de ízibe! Lázadjunk minden és mindenki ellen! Zászlómon az új kompromisszum jelszava: Tiszta irodát! Kidobjuk az iroda lomot. (Ha nem mi, majd megteszik mások.) De ez már sok! – szól közbe a hatalom.
Vagy ő dob ki engem, mielőtt egyáltalán befogadott volna? Mert hát a magyar befogadó nemzet. Mindent és mindenkit befogad, csak önmagát rekeszti ki. A pírézeknek meg eszük ágában sincs Magyarhonba utazni. Jó nekik Pírézia, hiszen légies határai nem terhelik festékkel a térkép papírosát. Helyettük Allah fiai jönnek, kérve-kéretlenül, sáskahadként lepve el betegeskedő öreg kontinensünket. Menekültek menedék nélkül, mert a hódítónak nem menedék kell, hanem földünk, javaink, legféltettebb kincseink. A történelem újra ismétli önmagát, de könyörgöm ki kérte, rá, tanultunk már a korábbi leckékből, elég a kioktatásból! A kollektív emlékezetünkben még élő a fájdalom, mikor másfél évszázadig hallgattatta el őseink jajkiáltását a müezzin érces hangja. Allah megvár!
Papírral utazni a papíroson, az író vízuma mégis a szó. Amit, ha nem rónak papírra, sorsa az emlékezés ingoványától függ. Egyiket elnyeli a lápfene, a másikat a ráragadt mocsok torzítja el, hogy ki hallja, értelmét nem leli, s annak magyarázza mi fülétől agyáig megtett útján alakul. Másokat tervszerűen torzítanak el „jólelkek”, értelmükre fűzőt terhelve, vagy ideológia-kalapácsokkal faragva belőlük minek-lesz torzókat.
Hinni merészelem, miért ne tenném, hogy minden egészségesen és józanul gondolkodó ember velem tart, hogy ránk ne szakadjon az irdatlan káosz, amit nagyképűen emberi világmindenségnek neveztünk el; vagy ennek hiánya, amit sokan átélhetünk – az egyetemes világnincstelenség. Kincsünk a nincsünk, ami senkinek sem kell. Még nekünk se, hiába áruljuk koszos ponyvákra vetve az irdatlan bolha piacon.
Mintha az alapvető sivárságnak bérelt helye lenne életünk koszos batárján. Addig köszörültem a csorbát, míg a kardomon él lett. Mert az élet nem minden esetben jelent pozitívumot. Egyetlen pozitív tulajdonságom az, hogy élek, de vannak néhányan, akik ezt is felróják nekem. Mert a kritikátlan kritika napjaink jellemzője. Nagyhatalmú emberek szennyezik egymás becsületét, miközben akár tiszteletre méltóak is lehetnének. De ez már nem dívat. Elsüllyedt egy régi világgal, a boldog békebeli kor legendájával együtt. Vagy külön-külön, de biztosan. Csak emlékük áll történelemkönyvek lapjain piszkosan. És már senki nincs születve, hogy tisztába tegye őket.
Mióta a kormány, a mindenkori (?) és a mindenholi (?) azon fáradozik, hogy megjavítsa az életszínvonalunkat, amaz egyre inkább romlik, süllyed, mint Titanic a filmvásznakon, s nem éli túl, csak Saúl fia. Nagyanyám befőttjei soha nem romlottak meg, évek múltán is élvezhető maradt a gyümölcsök íze, ha a szájízünk nem is. A kormány még nem tudja, hogy amikor ki akarjuk javítani a hibáinkat, akkor hibázunk a leginkább. Mert azt már a legbűvöltebb függő is tudja, ha rossz a cucc, a hiba a közvetítő vonalban van. Ördögi kör ez, ahol a farkába harap a kígyó, s ha felismered, menten levedli bőrét, s szárnyra kapó angyalként röpül tova, csak orrnyitogató nyoma marad a fejed tetején. Pedig a hibák sem öncélúak, saját struktúrájuk van, kortünetük egyedi, de bármikor szabadon megismételhető. Az ismétlés a tudás anyja, vagy atyja, esetleg gender. Ki tudja ezt már megmondani napjaink kifordított, elferdített világában, amit régen pusztításnak és rombolásnak hívtak, ma úgy mondják reform, vagy szabadelvűség. De mikor jön el végre az idő, amikor végre kiforr a liberalizmust, és baráti körben borozgathatunk végre, újjá építve elveszett világunk és elveszett önmagunk, mégha virtuálisan, vagy szavakban is?
Lengyel János összes bejegyzése
Beregszász rövid története
A jelen
Beregszász, az egykor szebb napokat megélt település, korábban magyar szabad királyi város és vármegyeszékhely napjainkban Ukrajnához tartozik. Az Asztély–Beregsurány ukrán–magyar nemzetközi határátkelőtől alig 5 km-re fekszik. Ungvár, Munkács és Huszt után Ukrajna legkisebb megyéjének, Kárpátaljának (hivatalos nevén: Kárpátontúli Terület – L. J.) negyedik legnépesebb városa[1], a róla elnevezett járás székhelye. 2001. május 17-én emelkedett megyei jogú városi rangra.[2]
Lakosságának nemzetiségi összetételét tekintve még a magyarok vannak többségben, s mivel a zömében magyarok által lakott tájegység közepén fekszik, méltán tartják a kárpátaljai magyarság fővárosának, és nem csupán a beregszászi lakosok. Ez a többség ma már csak relatív, mivel a más nemzetiségű lakosok együttvéve meghaladják az őslakos magyarság számarányát, ellentétben az 1913. évi állapotokkal, amikor is a 12 933 lakos közül 12 432 volt magyar, szemben a 221 ukránnal (esetükben szerencsésebb lenne ruszinokat említeni – L. J.) és a 140 német ajkúval.[3] Fényes Elek 1847-ben kiadott Magyarország leírása… című munkájában még csak 3463 lakost említ. A 2001. évi népszámlálás adatai szerint a 26 600 lakosból 12 800 magyar, 10 300 ukrán, 1700 cigány és 1400 orosz.[4] Az ukránokra vonatkozó adat megtévesztő, mert ide sorolták a nemzetiségüket nemrég hivatalosan (Kárpátalján) elnyerő ruszinokat is.[5] Más adatok szerint a városnak jelenleg 32 000 lakosa van, míg a 802 négyzetkilométernyi járás lakossága 83 300 fő.
A várost kettészelő, reménytelenül szennyezett vizű Vérke-csatorna a Borzsa és a Latorca folyókat köti össze.[6] Az új városvezetés ígéretet tett ugyan, hogy 2013-ban megszüntetik az áldatlan állapotokat, de eddig semmi jele nem mutatkozik, hogy a közeljövőben elkezdődnének a munkálatok.
Beregszász testvérvárosai: Magyarországról Kecskemét, Zalaegerszeg és Budapest Ferencváros kerülete, Erdélyből Csíkszereda, a Felvidékről pedig Tőketerebes. A teljesség igénye nélkül néhány név Beregszász jeles szülöttei, illetve személyiségei közül: Fedák Sári színésznő, Reichard Piroska költő, Pálóczi Horváth Lajos író, Lajta Edit művészettörténész, Regőczi Győző költő, Linner Bertalan sebész professzor stb.[7]
A Magyarországgal közös államhatár dacára Beregszász az egyik legelhanyagoltabb kárpátaljai város, bár az utóbbi években a város központja jelentős arculatváltáson ment keresztül. A város elhanyagoltságának különböző okai vannak, amelyek közül a legfontosabb vélhetően az, hogy korábban nem rendelkezett megyei jogú státussal, de jelentős mértékben hozzájárultak ehhez az egymást követő tehetetlen polgármesterek. A szovjet éra alatt virágzott a fafeldolgozó-, a bútorgyártó-, a műszergyártó-, a ruhakészítő ipar. A birodalom felbomlása és Ukrajna függetlenné válása után bekövetkezett súlyos gazdasági helyzet miatt sok gyár bezárt, más üzemek pedig tengődésre kényszerültek. Sajnos, a világválság ezt az amúgy is sokat szenvedett területet sem kímélte meg. Az évezred elején a külföldi és hazai befektetők felfedezték a várost, egyre több termelőüzem nyitotta meg kapuit, és a közelmúltban láthatóan beindult egy városkép-fejlesztési program. Ezt akasztotta meg az újabb válság.
Korábban a város hat középiskolája közül három, két általános iskolájából az egyik magyar tannyelvű, de a kisebbségi etnikum (cigányság – L. J.) iskolájában is többnyire magyar nyelven folyik az oktatás. Közben a kettesszámú orosz nyelvű és a nyolcas számú magyar tannyelvű oktatási intézményeket összevonták. Van itt egy-egy magyar és ukrán tannyelvű gimnázium, valamint magyar tannyelvű főiskola, amely II. Rákóczi Ferenc nevét viseli. A főiskolának a volt törvényszéki palota ad otthont, amely 1909-ben épült, és a II. világháború után sokáig laktanyának használták, majd műszergyár működött benne. A főiskola leromlott állapotban kapta meg az épületet a város önkormányzatától, de a magyar állam, különböző anyaországi önkormányzatok segítségével és egyéb külföldi segítséggel fokozatosan felújítják. A számos nehézség ellenére működő főiskola, amit az ukrán állam egyáltalán nem támogat, jó ideig az egyetlen magyar tannyelvű felsőoktatási tanintézmény volt az elszakított magyar területeken. Fontos szerepet tölt be a kárpátaljai értelmiség képzésében, a magyar kultúra ápolásában és fejlesztésében.
Mindemellett szakközépiskola, egészségügyi szakiskola és zeneiskola is található a városban.
Beregszászban nyolc különböző felekezetű templom áll, ezek közül komoly történelmi múltja a református és a római katolikus templomnak van, az utóbbit műemlékké nyilvánították. Van a városban egy használaton kívüli zsinagóga is. A főteret uraló betonkolosszus helyén, amely a Városi Művelődési Ház nevet viseli, korábban szintén zsinagóga állt. A szovjet megszállás alatt raktárként használták, majd 1969-ben teljesen átépítették, ekkor nyerte el mai alakját.[8] (Aki látni szeretné, hogyan nézett ki az átépítés előtt, nézze meg a Cigánytábor az égbe megy című szovjet filmet – L. J.)
A városban található az országszerte ismert Sportkomplexum és egy filmszínház is, amely néhány éves működésképtelenség után újra várja a filmszerető látogatókat. Korábban volt itt nyári filmvetítésekre alkalmas létesítmény is, de ma már a turisztikai látványosságnak számító görögkeleti templom áll a helyén.
A méltán híressé vált Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, a hatalom nyomására ma már nem ez a neve, az egykori Oroszlán Szálló épületében kapott helyet, amelynek falán emléktábla hirdeti, hogy az 1847. július 12.-ről 13-ra virradó éjszakát itt töltötte Petőfi Sándor, aki ekkor írta a Meleg dél van… című versét. Némi iróniával azt is lehetne mondani, hogy a színház előadásait jobban ismerik világszerte, mint Beregszászban. Egykori főrendezője, Vidnyánszky Attila ma már a budapesti Nemzeti Színház élén áll.
A város egyik patinás épülete az 1917-ben, szecessziós stílusban épült Beregvármegyei Kaszinó, amelyben egykor többek közt vendégül látták Kosztolányi Dezsőt és Móricz Zsigmondot is.[9] A Kaszinó tetőtere néhány évvel ezelőtt tűzvész áldozatává vált, később tulajdonosa átépíttette. Móricz Zsigmond felolvasó körútja során jutott el Beregszászba, és a város polgárainak kedvelt szórakozóhelyén, a Royal Grand Hotelben szállt meg 1926. november 16-án.[10] Erre emléktábla hívja fel az arra járók figyelmét. Ugyancsak patinás épület, a szájhagyomány szerint 1880-ban Ybl Miklós által tervezett, a Vármegyeháza, amelyben jelenleg a városi egészségügyi szakiskola működik.[11] Beregszász legnagyobb és legrangosabb magyar nyelvű oktatási intézménye, a 4. számú Kossuth Lajos Középiskola épületét Lechner Ödön tervei alapján építették 1898 és 1901 között.[12] Számos kiváló művész, tudós, közéleti személyiség tanult a falai között. A Munkácsi utca 80. szám alatt álló kastély, melynek korábban Fedák Sári színművésznő volt az egyik tulajdonosa, jelenleg a Kárpátaljai Református Egyház püspöki hivatalának ad otthont. Bár a szájhagyományban ma is élő anekdota szerint Fedák Sári jutalmul kapta a kastélyt bizonyos uraktól, mert engedte, hogy azok az ő meztelen testén kártyázzanak, azt valójában a maga korában közismert és kedvelt művésznő építtette a szüleinek.
Az egykori Schönborn-kastély épületében már hosszú ideje borgyár működik.
A város vasútállomása 1872-ben épült. 1914 és 1918 között ebben az épületben lakott Dsida Jenő költő. Erről is tábla emlékezik meg. A Beregszász–Dolha kisnyomtávú vasútvonalat 1908. december 23-án nyitották meg. 1939. május 19-én nevezetes eseménynek volt tanúja az állomás és a város lakossága, ugyanis itt fogadták a Szent Jobbot szállító úgynevezett „aranyvonatot”. 1944. október 9-én viszont halálos áldozatokat követelő légitámadás érte az épületet és a környező házakat. A pusztítást a visszavonuló németek tették teljessé, amikor 1944. október 25-én felrobbantották a váltókat, felgyújtották a raktárakat és lerombolták a Vérke-hidat.[13]
A római katolikus templom és a posta épülete szomszédságában áll a Bethlen-kastély, ismertebb nevén a Grófudvar. 1629-ben építtette Bethlen Gábor erdélyi fejedelem. 1686-ban a Munkácsról kitörő kurucok felgyújtották. II. Rákóczi Ferenc, Magyarország fejedelme állíttatta helyre. Végül a Schönbornok 1857-ben átalakították.[14]
A korai kezdetek
A vidéket északról timkőzetű trachit hegyek határolják, délről pedig síkság terül el, amely belesimul a magyar alföldbe. Egészen 1920-ig ez a táj természetes egységet alkotott. Számos lelet bizonyítja, hogy már az őskorban is emberlakta vidék volt. A régészek különböző, egymást követő kultúrák nyomaira bukkantak. Egy tézis szerint, amit azóta sem sikerült bizonyítania senkinek, az ókorban római gyarmat volt itt, Peregium néven.[15] Ezt először Pápai Páriz Ferenc neves református egyházi író állította Dictionari latino–hungaricum című munkájában. A XIX. század elején, amikor még nem létezett kritikusan megalapozott történelemtu-domány, romantikus lelkületű múltkutatók, mint például Horvát János, a Bereg, Beregszász helységnevekből próbáltak kreálni egy római-kori településnevet. Ezzel is a vidék jelentőségét, korai kulturális és társadalmi fejlettségét kívánták kihangsúlyozni. Nem nehéz párhuzamot vonni e legenda és egy másik, mesébe illő koncepció, a dáko–román kontinuitás közzé. Sajnos, a honfoglalás előtt itt élt emberekről keveset tudunk, de bizonyítható, hogy a magyarok már lakott települést találtak a mai város helyén. Sok ukrán és egykori szovjet történész állításával szemben azonban korántsem biztos, hogy ezek szlávok voltak. Ma még nem áll rendelkezésünkre kellő mennyiségű értékelhető lelet, amelyek alapján biztosan meghatározhatnánk a magyar honfoglalók által itt talált népesség jellegét. A szláv koncepció ellen szól sok olyan lelet, amely lovas, félnomád életmódot folytató népcsoportokra jellemző.
A legendáknál maradva, a város alapításának legismertebb mondája a Szász nevű pásztorról és a két viaskodó bikáról szól. Lehoczky Tivadar, a környék jeles kutatója erről így vélekedik: „Azon regének, mely szerint egy Szász nevű pásztor a mostani római katolikus templom helyén viaskodott két bika feltúrt nyomában nagy kincset talált, s azon e templomot építtette, s e körül később Bereg-szásznak elnevezett város keletkezett volna, történeti valóságot tulajdonítani nem lehet.”[16]
A XIX. és a XX. század során a város területén a X. századból való sírokat találtak, ahol az elhunytakat jellegzetes magyar szokás szerint temették el. Létezik egy olyan elképzelés, hogy maga a város két település: a királyi népek lakta Bátor, illetve a szász hospesek alapította Lampertszásza nevű helységből jött létre.[17] Ez a feltételezés viszont az általánosan elfogadottal szemben keltezési problémákat vet fel, hiszen Magyarország területén bizonyíthatóan a XII. század első felében jelentek meg először a szász jövevények. Sőt, még a szász népmegnevezés is vita tárgyát képezhetné. A hagyomány Beregszász alapítójának Lampert Árpád-házi herceget tartja, aki 1063-tól bírta e földet, innét az elnevezés is: Villa Lamperti, azaz Lampertház. I. Béla, a tragikus véget ért lovagkirály szívesen vadászgatott a környék végeláthatatlan és vadban gazdag őserdeiben.[18] Ebbéli tevékenységében utódai is szívesen követték. Rupp Jakab szerint a mezővárost a II. Géza által behívott, aranybányászattal és szőlőműveléssel foglalkozó szászok alapították, innét a Lampertszásza vagy Luprechtszasza elnevezés. De az elnevezés első része arra enged következtetni, hogy inkább újraalapították vagy egy kisebb, már lakott települést fejlesztettek várossá. Ezt látszik alátámasztani azon adat, mely szerint a települést 1141-ben elpusztították a kunok.[19] A város lakosságát 1241-ben mongol hordák irtották ki vagy fűzték rabszíjra. Batu kán és Kajdan pusztító seregeinek távozása után a Beregvidék, és maga a város is teljesen elnéptelenedett, ezért 1247-ben IV. Béla király, a második honalapító új telepeseket költöztetett a városba, akiket a kor szokásainak megfelelően széleskörű jogokkal ruházott fel. Az új telepesek jogait később fia és ellenlábasa, V. István is megerősítette.[20] A szilaj és tehetséges ifjabbik király már apja életében is a környék korlátlan ura volt. A Beregvidék ugyan nem tartozott a szorosan vett dukátushoz, de mivel István a főkirály seregeit csatában megverte, az ország felében tényleges királyként uralkodhatott.
A XV. század második felétől kezdve az oklevelek, királyi rendeletek stb. a várost mai magyar nevén említik.[21]
Az aranykor
A IV. Béla király által kiadott kiváltságokat Anjou Károly Róbert kétszer is megerősítette: 1320-ban, majd 1325-ben. A szász identitás (Magyarországon szinte minden német jövevényt előszeretettel neveztek szásznak, így vált a bajor, thüringiai, frank, lotharingiai, flamand hospesek egységes nevévé, ami bizonyos összetartozási érzést is kölcsönzött számukra – L. J.) sokáig fennmaradt, ezt mutatja egy 1327-es adat, amikor a német ajkú Eberhard fia Péter volt a város bírája. 1342-ben Nagy Lajos király pallosjoggal ruházta fel Beregszászt, és egyik oklevelében szabad királyi városként említi.[22] Az I. Lajos király által kiszélesített jogokat több későbbi uralkodó is megerősítette: Lajos lánya és utóda, Mária, annak férje, Zsigmond, valamint I. Ferdinánd, Miksa, az 1588. évi rendeletében I. Rudolf és 1665-ben III. Ferdinánd is.[23]
Beregszász a XIV. század második felében élte virágkorát. A várost északról övező hegyekben aranyat és követ bányásztak, a napsütötte dombokon szőlőt műveltek, a széles mezőkön pedig mindenféle gabonát termesztettek. Erzsébet királyné udvart tartott itt, és két kolostort alapított, 1370-ben domonkos-, 1377-ben pedig ferences-rendit.[24] A város fontosságát jelzi, hogy Marocha beregi ispán egyúttal a királynő főlovászmestere volt, s hogy Bebek Imre országbíró rendeletére 1388-ban nemesi országgyűlést tartottak itt.[25] Ilyen megtiszteltetéssel nem sok kárpátaljai település büszkélkedhet.
A XV. században megkezdődött a hanyatlás: 1422-ben, 1463-ban és 1484-ben a várost Munkácshoz tartozó oppidumként említik, ekkor már a Lamprechtszasza, Lampertháza és a Beregszász elnevezés váltakozik.[26] Ez a tény nem meglepő, hiszen abban a korban a személynevek is számtalan formában jelentek meg a hivatalos okmányokon. Jellemző példa erre a magát jobbágyi sorból esztergomi érsekké és pápaaspiránssá felküzdő Bakócz, Bakucz vagy Bakács Tamás, aki viszont következetesen Erdődi Tamásként nevezte önmagát, ezen a néven írta alá főpapi leveleit is.
Egy 1495. évi oklevél Lampertszászt Geréb László erdélyi püspök és testvére, Geréb Péter országbíró birtokaként említi.[27] 1552-ben Kálmáncsehi Sánta Márton részvételével református, vagy ahogy akkor mondták, helvét irányzatú protestáns zsinatot tartottak itt, amelyen a fülbegyónás eltörléséről és az oltárok lerombolásáról döntöttek.[28] A református hívek 1548-ban foglalták el a katolikus templomot, és Radán Balázst választották meg esperesnek. Ez a neves férfiú írta a régi énekeskönyv 280. dicséretét.[29]
Évezredes fennállása alatt Beregszászt számtalanszor tépázták meg a történelem viharai. 1566-ban a hazafelé tartó krími tatárok dúlták fel. A házak nagy részét felégették, a lakosságot elhurcolták, vagy legyilkolták.[30] De nemcsak idegen katonák sanyargatták a város lakosságát. Feljegyezték, hogy Dálnoki Székely Antal császári parancsnok a korábban elűzött szerzetesek javaira tette rá a kezét, de cudarul bánt Beregszász lakosságával gróf Esterházy Miklós is, aki házassággal nyerte el a munkácsi uradalmat, benne Beregszásszal. Hatalmaskodása oda vezetett, hogy a lakosok a környező hegyekbe és erdőkbe menekültek, csak Vajda István főbíró II. Mátyás királytól hozott védlevele bírta rá őket a visszaköltözésre.[31] 1657. június 17-én a II. Rákóczi György erdélyi fejedelem vezette szerencsétlen lengyelországi hadjáratot megbosszuló Lubomirsky marsall vezetésével lengyel csapatok pusztították el a várost, amely akkor a fejedelem birtokát képezte. Az 1418-ban épült templom falára, amely 1519 óta főesperesség volt, a „Vicem pro vice reddo tibi bone vicine” feliratot rótták fel.[32] A templomot 1522-ben felújították. Ezt követően kétszer is leégett, a már említett lengyel dúláskor 1657-ben és 1686-ban, a munkácsi várőrség támadása során.[33]
Az ezt követő időszakban Rákóczi birtoka volt, majd Zrínyi Ilona és Thököly Imre tulajdona. Mint ilyet, Caprara és Caraffa császári generálisok elfoglalták és megszállták. 1686. június 3-án a Munkácsról kiütött Radics András vezér a Beregszászban állomásozó németekkel és labancokkal vívott harc közben felgyújtotta a várost és annak templomát. Utóbbi sokáig állt romos állapotban. II. Rákóczi Ferenc, Magyarország fejedelme többször is megfordult a városban. 1703. december 20-21-én itt adta ki fegyverbe szólító, nevezetes felhívását a vármegyékhez. A hagyomány úgy tartja, hogy Tarpa és Vári községek mellett Beregszászban, a római katolikus templom, a postahivatal és az Arany Páva étterem behatárolta téren bontották ki a szabadságharc első zászlait. 1717-ben a betörő krími tatárok Beregszászt is feldúlták.[34]
Új korszak vette kezdetét, amikor 1726-ban gróf Schönborn Lothar Ferenc mainzi érsek tulajdonába került a város, aki 1731-ben anyagi támogatással járult hozzá a megyeháza felépítéséhez. 1743-ban kijavították a harangtornyot, 1804-ben pedig új tornyot építettek.[35] A Schönbornok – akik a köztudattal ellentétben németek voltak, nem osztrákok –, igyekeztek fejleszteni és támogatni a várost. Egy Schönborn gróf például pénzzel segítette Ham János szatmári püspököt a katolikus templom újjáépítésében.[36] A XVIII. század közepe sem kímélte a város lakosságát, 1739-ben nagy tűzvész pusztította el a település nagy részét, mígnem az 1742-es pestisjárvány 300 halottat követelt. Ennek tudható be az 1749-es újabb német betelepülés.[37] A református templom építését 1715-ben fejezték be, viszont annak tornya jóval később, 1780-ban készült el. 1918-ban leégett, 1921 és 1929 között építették újjá.[38] A mesterembereket ekkor már csehszlovák koronában fizették meg.
1836-ban alakult meg az állami postahivatal, amely nem is olyan régen vesztette el önállóságát az Ukrán Posta egy szerencsétlen rendelete nyomán.
A XX. század viharos évtizedei
Beregszász 1867 és 1918 között a nemes Bereg-vármegye központja volt. 1918. november 15-én vonultak be ide a cseh csapatok, de korábban román hordák fosztották ki. Az 1920. évi trianoni döntés nyomán a Kárpátalját alkotó négy megye területének nagy részével együtt az I. világháború győztes hatalmai által mesterségesen létrehozott Csehszlovákiához csatolták. A csehszlovák megszállás éveiben államilag támogatott és finanszírozott erőszakos csehesítés folyt a városban. Jellemző, hogy a jövevények – főleg hivatalnokok, csendőrök, katonák stb. – nem tudtak gyökeret verni itt. Ugyanakkor, aki manapság végigautózik a város utcáin, sok esetben még a csehszlovák érában lerakott macskaköveken közlekedhet. 1939. március 14-18. és a szovjet megszállás között újra megyeszékhely volt.[39] 1938. november 9-én került vissza a Magyar Királysághoz. Ezen a napon a Piac téren (ma: Hősök tere – L. J.) a város lakossága örömujjongással fogadta a bevonuló magyar honvédeket. A téren 1942. május 31-én avatták fel az I. világháborúban elesett hősök emlékművét, amit a megszálló Vörös Hadsereg lebontatott, és annak anyagából felépíttette a 138. lövészhadosztály elesett katonáinak emlékművét. Az 1945. június 17-én felavatott emlékmű 13 szovjet katonának állít emléket.[40] Korabeli tanúk szerint ezek a katonák nem harcban estek el, hanem beszabadultak a várost övező szőlőhegy pincéibe, ahol mohóságukban belelőttek a hordókba, és részeg bódulatukban a kiömlő borba fulladtak.
A szovjet időszakban a város közigazgatási része lett három falu: Búcsú, Tasnád és Beregvégardó.
Mint említettem, fennállása során a várost nevezték már Lampertházának, Luprechtszászának, Lamperthausnak, Beregsass-nak, Berechovének, Beregovónak, de a kárpátaljai magyar ember számára mégiscsak Beregszász marad. Mindörökké.
Bibliográfia
- Magyar helységnév-azonosító szótár. Szerk.: Lelkes György. Második, bővített és javított kiadás. Talma Könyvkiadó, Baja, 1998.
- Magyar helységnév-azonosító szótár.: Lelkes György. Balassi Kiadó, Budapest, 1992.
- Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. I. kötet. Pesten, Nyomatott Kozma Vazulnál, 1851.
- Fényes Elek: Magyarország leírása. I. rész. Magyarország általánosan. Pesten, Nyomatott Beimelnél, 1847.
- Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. I. kötet. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1890.
- Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története, tekintettel az egyházi intézetekre. II. kötet. Az egri érsekség – egyháztartomány. MTA Történelmi Bizottsága, Pest, 1872.
- Veresegyháziné Kovács Jolán–Veresegyházi Béla: Magyar-ország vármegyéi és városai. (Régi magyar települések kislexikona.) Anno Kiadó, Budapest, 1999.
- Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye. Hatodik Síp – Mandátum Kiadó, Budapest – Beregszász, 1996.
- www.karpatinfo.net/turizmus/
- www.bereg.net
- http://hu.wikipedia.erg/wiki/Beregsz
- www.csatolna.hu
- www.karpataljaturizmus.net
Érintőlegesen:
- Bodor Antal–Gazda István: Magyarország honismereti irodalma 1527–1944. Könyvértékesítő Vállalat, Budapest, 1984.
2. Eötvös József: Magyarország 1514-ben. II. kötet. Szépirodal-mi Könyvkiadó. Budapest, 1952
[1] www.karpatinfo.net/turimus/
[2] www.bereg.net
[3] Magyar Helységnév-azonosító szótár. Szerk.: Lelkes György, 113. p.
[4] http://hu.wikipedia.org/wiki/beregsz
[5] Hivatalosan csak a megyei tanácsban születet erről döntés. Országos szinten ez nem érvényesül.
[6] www.bereg.net
[7] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz
[8] www.karpataljaturimus.net
[9] www.csatolna.hu
[10] www.karpataljaturizmus.net
[11] www.csatolna.hu
[12] www.karpataljaturizmus.net
[13] www.kapataljaturimus.net
[14] http://hu.wikipedia.org/wiki/beregsz
[15] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 455. p.
[16] www.bereg.net
[17] Veresegyháziné Kovács Jolán–Veresegyházi Béla: Magyarország vármegyéi és városai, 41. p.
[18] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 456. p.
[19] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz
[20] Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története, tekintettel az egyházi intézetekre, 370. p.
[21] Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, 412. p.
[22] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 457. p.
[23] Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története tekintettel az egyházi intézetekre, 370. p.
[24] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz
[25] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 457-458. o.
[26] Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, 412. p.
[27] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 458. p.
[28] Fényes Elek: Magyarország leírása, 325. p.; Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, 118. p.; Veresegyháziné Kovács Jolán–Veresegyházi Béla: Magyarország vármegyéi és városai, 41. p.
[29] www.karpataljaturizmus.net
[30] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 458. p.
[31] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 459. p.
[32] Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, 118. p.; Fényes Elek: Magyarország leírása, 325. p.
[33] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz
[34] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 460-461. p.
[35] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz
[36] Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története tekintettel az egyházi intézetekre, 373-374. p.
[37] Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye, 462. p.
[38] http://hu.wikipedia.org/wiki/Beregsz
[39] Veresegyháziné Kovács Jolán–Veresegyházi Béla: Magyarország vármegyéi és városai, 39. p.
[40] www.karpataljaturizmus.net
Autólopás
Sötét éjszaka volt, a csillagok szemérmesen bújtak el komor felhők paravánjai mögé. Néma csend honolt a környéken. Az alvó külvárosban álmosan pislákoltak az utcai lámpák. Németjuhász hevert egy kerítés tövében. Aludt. Álmában idegesen vette a levegőt. Talán valami besurranó tolvajt, vagy más csirkefogót üldözött. Az utca túloldalán egy villanykapcsoló kattant. Az eb ébersége aludni tért a gazdájával együtt, mert a kutya meg sem moccant. A garázst szemhunyorító világosság töltötte be. Magas, fekete hajú férfi nagy utazóbőröndöt vonszolt a helyiségben álló BMW-hez. Nem volt gyenge testalkatú, mégis megizzadt, amire terhét sikerült a kocsihoz vonszolnia. Felnyitotta a csomagtartót és beügyeskedte a bőröndöt, majd újra lezárta. Verejtékcseppektől nedves homlokát letörölve indult az ajtó felé. Egy kattanás és a garázs újra jótékony sötétségbe borult.
A lakásba belépve a fürdőszoba felé vette az irányt. Ideges mozdulatokkal mosta meg arcát, majd hosszasan a tükörbe bámult.
– Istenem, ki vagyok én? – újra bevizezte az arcát.
De a lelkében tomboló tűzet a hideg víz sem volt képes elfojtani.
– Megtettem. Meg kellett tennem! Nem adott más választást a ringyó. Miért kellett annyira erősködnie? Ha hallgat, még most is élne. Igen. Ő akarta. Ő okozta. Ő a hibás! Én csak a házasságomat mentettem meg.
Arcát eltorzították az elméjét bombázó gondolat-meteoritok. A düh keveredett a félelemmel, amit a felismerés tett még inkább kaotikussá.
– De hiszen jogom van megvédeni magamat! – üvöltötte egy hang a fejében. Olyan idegenül csengett, mint amilyen idegennek érezte magát.
A gondolatmenetéből egy felismerés zökkentette ki. A tükörben észrevette, hogy a fürdőkád peremén még maradt némi vér. A vörös színű testolaj. Sokszor az áldozat a vérével buktatja le gyilkosát. Bosszú a síron túlról. Idegessége fokozódott. Bevizezett egy kendőt, azzal törölte le az árulkodó foltokat.
A kád. A véres munka helyszíne. Hányinger fogta el. Alig tudta elérni a WC-kagylót. Hosszasan okádott. Mintha a lelke akarna megtisztulni a szennytől. Az erőlködés kifárasztotta. Fájó szomjúságot érzett. A szíve a torkában dobogott miközben egy kietlen, kopár sivatagban bolyongott. A csapból folyó enyhén klóros víz felüdülés volt számára. Mohón kortyolta, mint aki már napok óta nem ízlelte az életnedű zamatát.
Újra a gondolataiba mélyedt, pontosabban a kis intermezzo után, azok újra megrohanták agyának megviselt tekervényeit.
– Az a ringyó. Az idióta kurva. Miért kellett éppen akkor ott lennie? Ki gondolta volna, hogy a feleségem barátnője éppen abban a faluban született? Pedig milyen boldogok voltunk!
A neje évek óta tolószékben ült. Egy baleset miatt egész hátralévő életére megnyomorodott. Idősebb is volt nála, de gazdag, és ez volt a lényeg. A felesége pénzével és kapcsolataival épített karriert. Mégsem lehetett önmaga, mert az asszony féltékenyen csüngött rajta. Ellenőrizte, elszámoltatta. Talán ez is közrejátszott abban, hogy összejöttek a gyógymasszőrrel. A felesége révén ismerkedtek meg. Őhozzá járt a nő. A gyönyörű nő. Érdekes, hogy a neje ezúttal nem gyanakodott.
Már fél éve tartott a viszony, amikor üzleti út álcája alatt leutaztak egy hétvégére az egyik kis faluba. Víkendházat béreltek és nagyon boldogok voltak. Hazafelé tartottak, amikor a férfi megállt a falusi boltnál, hogy cigarettát vásároljon. Akkor futottak össze a felesége barátnőjével. Lebukás. Megpróbálta megpuhítani a vénlányt. Ígért neki pénzt, bármit. De a nő hajthatatlan volt. Elhatározta, hogy elmond mindent az asszonynak. Hiszen a legjobb barátnője.
Azzal csalta a lakásukra, hogy Zsuzsanna nem érzi jól magát, és beszélni szeretne vele. A feleség eközben egy szanatóriumban kúrálta magát. A barátnő nem gyanakodott.
– El kell tüntetnem! A házban nem maradhat. De hová?
Fejében lázasan kattogtak a kerekek. Szinte szó szerint. Végül elhatározta magát. Kocsiba ült. Elindult. Rá szeretett volna gyújtani. Súlyos nikotinfüggő volt. Ez okozta a vesztét.
– Igen, egy szál cigi majd megnyugtat. Az mindig megnyugtat.
Már a szájában érezte a dohányrudat, a kellemes füstöt, a megnyugtató aromát. De hiába kotorászott a zsebében. A kesztyűtartót is megnézte. Csak üres dobozokat talált. Most, hogy tudatosult az agyában a cigi hiánya, a szervezete még inkább kívánta a nikotint. Rá kell gyújtania! Az amúgy is feszült idegállapota súlyosbodott. Közben már jókora utat megtett az éjszakai utcákon.
– Mi lehet ilyenkor nyitva?
Már két óra is elmúlt. A kávézóban alig volt vendég. A terasz egyik asztalánál húszéves forma fiatalember ült. A ruházata kopott farmer, fehér póló, zöld baseball kabát és elnyűtt sportcipő. Az öltözékéből ítélve a szemlélő azt gondolhatná, hogy ez a kávézó valahol az Egyesült Államokban található. A folyton lüktető és változó keleti parton, vagy az izgalmasan titokzatos nyugaton, esetleg az álmos, de annál több indulatot rejtegető délen. De a globalizáció oldalvizein elterjedt egyenöltözködési szokások miatt, ha csak a ruházatot vesszük alapul, ez a fiatalember ülhetne a világ szinte bármelyik szegletében lévő kávézó teraszán. Előtte félig telt kávéscsésze és vodkás pohár. Ez talán elárul valamit? Ujjaival szórakozottan dobolt az asztalon.
Agyának zegzugos járatait a nehéz, kilátástalannak tűnő anyagi helyzetét felelevenítő gondolatok töltötték el. Arca vásznára a gondterheltség csendélete vetült.
– Pénzt kell szereznem! Bármi áron és sürgősen!
Gondolatmenetéből két fiatal nő megjelenése zökkentette ki, akik a terasz előtt elhaladva, hangoskodva tárgyalták ki ismerőseik viselt dolgait. Megitta a kávéját és nagyot sóhajtott.
Egy zöld színű BMW állt meg a presszó előtt. Magas, fekete hajú férfi szállt ki belőle, idegesnek tűnt. Miután körbenézett, belépett a kávézóba és egyenesen a pulthoz sietett. A teraszon üldögélő fiatalember az éberség fázisába lépett. Az új vendég láthatóan felkeltette az érdeklődését. A férfi közben rendelt valamit. A teraszról nem hallhatta a pultossal folytatott párbeszédét. De nem is érdekelte. Elméjében egy hirtelen elhatározás kezdett testet ölteni. Figyelmét eközben a zöld gépkocsi kötötte le. Azt már korábban észrevette, hogy a gazdája nem zárta be az ajtaját. Döntött. Az elhatározás megszületett.
Felhajtotta a vodkáját és felállt az asztaltól. Néhány lépéssel a kocsi előtt megállt. Hátrafordulva látta, hogy a magas fekete férfi még mindig a pultnál áll. Háttal. Ez az. Most vagy soha! Közelebb lépve nagyot dobbant a szíve. Az indítókulcs ott volt a helyén. Egy mini futball-labda lógott a végén. Villámgyorsan kinyitotta az ajtót és belehuppant az ülésbe. Elfordította a kulcsot és azonnal gázt adott. A visszapillantó tükörben még látta a magas fekete férfit, ahogy kétségbeesve kirohan a kávézóból egy csomag cigarettával a kezében.
Szorongással keveredő elégedettség töltötte el, ami a várost elhagyva átcsapott kitörő jókedvbe.
– Ez az! Megcsináltam! – kiáltott fel hangosan, mintha önmagát akarná meggyőzni.
Miután átkutatta a kesztyűtartót, bekapcsolta a rádiót. Zenét keresett. Végül valami rock’n’rollra esett a választása. Szorongása teljesen elpárolgott. Sőt, a zene ritmusára kibontakozó elégedettség töltötte el a testét. Jókedvének rejtett okai voltak. Úgy vélte, az elkötött gépkocsi gyógyírt hozhat majd katasztrofális anyagi helyzetére. A kesztyűtartóban talált egy napszemüveget, amit az éjjeli sötétség dacára azonnal fel is tett. Fütyörészve száguldott a kihalt úton. Egyre mélyebbre nyomta a gázpedált, mit sem törődve a megengedett sebesség betartásával.
Száguldás közben újra elmerült a gondolataiban. De ezek már nem azok a lelket marcangoló sötét árnyak voltak, amik már hetek óta kísértették elméjét. Képzeletben látni vélte az alagút végét jelentő fénysugarat, a remény csalóka lidércfényét. A gondolatok egymásba kapaszkodva törtek elő agyának csontméhéből.
– Túladok az autón. A pénzből ki tudom fizetni az albérletet. A tandíjra is lesz pénzem. Visszavesznek az egyetemre. Végre megszerzem azt az átkozott diplomát. Újra rendbe jön az életem. Nem leszek soha többé vesztes. Talán Anna is visszajön hozzám. Igen. Biztosan visszajön, ha megtudja, hogy megváltoztam. Már a győztesek közé tartozom. Veszek neki egy nagy csokor virágot. Rózsát. Vörös rózsát. Ötven szálat. Mit ötvenet, százat?!
Mintha a gondviselés a gondolatait olvasta volna, a rádióból felhangzott egy jól ismert sláger, millió és millió rózsaszálról.
Közben a zöld színű német csoda megállíthatatlan nyílként suhant a tekergő aszfaltkígyó hátán. Nemsokára otthon lesz. Végre hazaér. Szemei előtt felsejlett a szülei alakja. Édesanyja jóságos arca, ahogy az apját kicselezve gyors mozdulattal a kabátja zsebébe csúsztatja megtakarított pénzecskéjét. Ah, a fenébe azzal a kártyával! Legyen átkozott a nap, amikor a kezébe vette! Dámák, királyok, ászok, mind tolvajnépség… Mindent kicsaltak. Mindent elvettek tőle. Biztonságot nyújtó fedelet, szerelmet, szülői szeretetet, múltat, jövőt.
Száguldás közben alig találkozott más gépkocsikkal. Csak elvétve bukkant fel néhány reflektor elsuhanó fénye. Egy órája tarthatott az őrült száguldás. Miközben a gondolataival volt elfoglalva, nem vette észre, hogy már jó ideje egy gépkocsi haladt a nyomában. Amikor elég közel került a BMW-hez, a rendőrautó bekapcsolta a szirénáit. A fiatalembert elfogta a rémület. Megpróbálta növelni a kocsi sebességét, de a szerencséje elhagyta. Idegesen tekintgetett a visszapillantó tükörbe. Az üldöző is gyorsított és egyre közelebb ért. Teljesen hatalmába kerítette a rémület. Azt sem vette észre, hogy a műszerfalon már néhány perce ott villogott egy kicsinyke vörös fény. Az üzemanyag a végéhez közeledett, csakúgy, mint a hajsza. A rendőrautó már egészen közel volt. A visszapillantó tükörben látta, hogy ketten ülnek benne. De amíg az üldözőket figyelte, nem vett észre egy kanyart. Ha lassabban halad, vagy legalább nem üldözik, biztosan nem okozott volna számára nehézséget. De a jelen körülmények nem kedveztek neki. A gépkocsi megcsúszott és elhagyta az aszfaltkígyót. Szerencséjére az utat szegélyező árok lelassította a kormányozhatatlanná vált járművet, ami nagyot huppanva állt meg a szántóföldön.
Nem próbált menekülni. Csak ült a kocsiban magába roskadva. A biztonsági öv megmentette a súlyosabb sérüléstől. Csak a homlokán keletkezett sebből csordogált alá egy vérszínű csermely. Nem volt profi tolvaj. Most szégyennel vegyes rémület zakatolt az agyában.
– Ez már a vég! Ez az én formám. Vesztes vagyok. Örök vesztes – keserű mosoly kúszott rá a falfehér arcra.
A járőrautó fékezett. A két rendőr kibiztosított fegyverrel ugrott ki belőle. Miután feltépték a BMW ajtaját, kiszállásra kényszerítették a félholttá vált vezetőt. A motozás során nem került elő semmilyen igazolvány. A rendőrök hiába faggatták, a fiatal férfiból egy szót sem tudtak kihúzni.
– Miért menekült? Ember, érti, amit mondok?
Az egyik rendőr átvizsgálta a gépkocsit. Végül felnyitotta a csomagtartót. Nagyméretű bőrönd volt benne.
– Mit tartalmaz a bőrönd? Nyissa ki!
Válasz ezúttal sem érkezett. Amikor a rendőrök végül kinyitották, a fiatalember azonnal elájult.
(Illusztráció: Origin I, Sunny Raschke)
A magyar nyelv helyzete Kárpátalján
Mivé lett szívünknek mennydörgő ritmusa templomi zúgása
Megrepedt harangok hörgése csordulhat az tájra
Nincs azki hallaná nincs azki láthatná sóhajunknak röptét
Szabadítónk szemét óriás-kezek békötötték
Bizony békötötték selymes szép színekkel
Várhatunk itt immár telve rettenettel
Ritkulnak soraink kidűlt már ezernyi jó vitéz
Van azkit búbánat van azkit bűnös kéj megigéz
Lészen az mi sorsunk szemeknek csillagos hullása
Bitorolt réteken sírunkat pogánynép megássa
(Nagy Zoltán Mihály: Magyar ének)
Az Ukrán Legfelsőbb Tanács vasárnapi ülésén törölte a 2012-ben elfogadott nyelvtörvényt. 232 parlamenti képviselő támogatta szavazatával a törvény hatályon kívül helyezését, 37 képviselő nemmel szavazott.
Ez a törvény biztosította a több mint 150 ezres kárpátaljai magyarság nyelvhasználati jogait az oktatásban és a hivatali ügyintézésben. A jövőben ezek betartására nem kötelezi majd semmi az ukrán államot.
Az új törvény szerint ezeket a jogokat csak ott lehet érvényesíteni, ahol a kisebbségek aránya eléri az 50 %-ot, ez csak a beregszászi járásra igaz, ahol a magyarok számaránya 78%.
Tyahnibok, a szélsőségesen idegengyűlölő Szvoboda nevű párt frakcióvezetője bejelentette, hogy hamarosan új nyelvtörvényt terjesztenek be a parlament elé. Elmondása szerint megszüntetnék az orosz és más ukrajnai kisebbség nyelvhasználatát az állami szektorban. A szélsőségesek álláspontját – miszerint aki nem tudja az ukrán nyelvet, az ne vállaljon semmilyen szinten állami hivatalt – vonatkoztatnák a képviselőkre és a polgármesterekre is. Bezáratnák a nemzeti kisebbségek tanintézményeit, és csak indokolt esetekben, kizárólag elemi szintig lehetne magyarul, oroszul, románul, lengyelül stb. tanulni.
A Julija Timosenkohoz köthető Batykivscsina (Haza) párt törvényjavaslatot terjesztett az ukrán parlament elé, ebben bűncselekménynek nyilvánítanák a kettős állampolgárság eltitkolását.
Az ukrajnai kisebbségek jogait sértő intézkedések hatására a kijevi orosz nagykövetség sajtóközleményt adott ki, amiben kihangsúlyozza: „A magukat ukránnak mondó emberek mellett a földeken, melyek ma Ukrajna területét képezik, évszázadok óta több tucat egyéb nép él. Kárpátalja magyarjai és ruszinjai, Bukovina románjai, a Krím-félsziget és Donbasz tatárjai”
A radikális Jobb Szektor nevű szervezet aktivistái február 24.-én betörtek a beregszászi városi tanács ülésére és a képviselők megfélemlítésével félbeszakították az ülést. A szervezet, állítása szerint valamennyi szinten ellenőrzése alá vonta Kárpátalja közigazgatását, többek között megszállta a Kárpátalját az ország belsejével összekötő hágókat is, ellenőrizve az ott áthaladó közúti forgalmat.
Kárpátalján a nyelvtörvény eltörlése dacára egyelőre nem látom annak a jeleit, hogy az ottani magyaroknak félniük kellene. De nem igazán európai az, ahogy volt állami tisztségviselőket megszégyenítenek. Ha a leendő kormányban ott lesznek a szélsőségesek, abból semmi jó nem születik a kisebbségeknek – nyilatkozta Gajdos István az ukrán parlament egyetlen magyar nemzetiségű képviselője.
Az arany ára
Középkorú férfi lép be az ékszerboltba, egy hordót görgetve maga előtt. Gondosan letámasztja az eladó pultja előtt, majd a meglepett alkalmazotthoz fordul.
– Jó napot kívánok. Váltani szeretnék.
– De kérem, Uram? Mi ez a hordó? Mit szeretne váltani? Ez egy ékszerbolt.
–Tudom, kérem! Azért jöttem ide. Váltson be nekem 20 liter májusi esőt!
– Ezt hogy képzeli?
– Hát, én odaadom ezt a hordót, maga meg ideadja az aranyat.
– De mégis mit gondol?
– Én előre sejtettem, hogy ez lesz. Nos, a Meteorológiai Intézettől és a Víztani Kutatólaborból is hoztam igazolást, ami tanúsítja, a hordóban valóban májusi esővíz van. – Két pecsétes papírt vesz elő a zsebéből és az elképedt eladó orra alá tolja.
– De ki hallott már ilyet? Ne szórakozzon velem, Uram! Én dolgozom, nem érek rá ilyen tréfákra!
– Maga ne szórakozzon velem, fiatalember! Adja ide az aranyat, aztán itt sem vagyok! Üssük nyélbe gyorsan az üzletet!
– Na, ebből elég volt! Fogja meg a hordóját és távozzon! – emelte fel a hangját az eladó. Erre már a tulajdonos is előjött az irodájából.
– Mi ez a kiabálás? Mi történik itt?
– Főnök úr, ez a férfi itt esővizet akar beváltani aranyra.
– De nem akármilyet, májusit.
– Mi a különbség? – kérdezte a főnök, akit láthatóan felkészületlenül ért a dolgok ilyetén alakulása.
– Még a bolond is tudja, hogy a májusi eső aranyat ér. Nos, én összegyűjtöttem egy keveset és jöttem beváltani aranyra.
– Meg van maga bolondulva? Az csak egy képletes közmondás.
– Az engem nem érdekel. Itt az eső, kérem az aranyat! – kötötte az ebet a karóhoz a vendég.
– Mondja csak, mégis mennyi aranyra gondolt? – váltott hangnemet a tulajdonos.
– Nézzük csak, 20 liter vizet hoztam, az akkor 20 kilogramm arany. Végre megjött a jobbik eszük. Adják gyorsan, mert még be kell ugranom más helyekre is! A kocsiban még van vagy 80 liter!
– Hát itt bizony nem kap egy gramm aranyat sem. Kérem távozzon, különben hívom a rendőrséget, vagy inkább az elmegyógyintézetet! – emelte fel a hangját a tulaj. Az eladó már oda is lépett a telefonhoz, hogy tárcsázzon.
– Ne olyan hevesen! Azonnal tegye le a telefont! – ordított rá az ismeretlen férfi, miközben belső zsebéből egy revolvert húzott elő.
– Maguk akarták. Nem értettek a szép szóból, hát értenek majd másból. Gyorsan pakolják tele! – Azzal odadobott egy fekete zsákot a két megriadt férfi elé. A fegyver megtette a hatását. Néhány perc alatt telerakták a zsákot ékszerekkel. A férfit csak az aranytárgyak érdekelték. Intett, hogy az ezüstöt hagyják. Az üzlet előtt járókelők haladtak el, de egyikük sem figyelt fel arra, mi zajlik odabent. Amikor tele lett a zsák, a fegyveres gyakorlott mozdulatokkal megkötözte a két férfit. A zsákmányt a hátára csapta és a kijárat felé indult. Mielőtt bezárta volna maga mögött az ajtót, még visszaszólt.
– Ugye, hogy igaz a mondás? Májusi eső aranyat ér.
Fekete vagy fehér?
Érzelemmentes arccal nézte a falu szélén fekvő holttesteket, de lelke mélyén valami nyugtalanság mocorgott. Heten voltak. Három férfi és négy nő. Turisták. Ruhájukat izzadsággal keveredett vér mocskolta be. Valaha fehérek voltak. Csakúgy, mint a halottak bőre. Borue Younde őrmester hat éve szolgált a hadseregben. Mindennapossá vált számára a halál. Útitárs a félelemben. Az ő kezéhez is éppen elég vér tapadt. Most mégis megrendült a fehér emberek holttestének látványától. Nem szokott hozzá. Akiket megölt, vagy holtan látott, mind afrikaiak voltak. Feketék, négerek, bennszülöttek, kafferek, nevezze is bárhogy a fehér ember szeszélye.
A feketék többsége rejtett gyűlölettel tekint a fehérekre. Az egykori rabtartókat, a pökhendi gyarmatosítók utódait látják bennük. Ahogy vászonruhájukban, parafa kalappal a fejükön járnak-kelnek felsőbbrendűséggel az arcukon. Nem járnak messze az igazságtól. Ugyanakkor egyfajta tiszteletet parancsol bennük a fehér ember közelsége. Tudják, hogy szükség van rájuk. Nélkülözhetetlen a tudásuk. A tudást a fehér ember találta ki, hogy ezzel is gyötörje a feketéket.
Boruét fehér zsoldosok képezték ki egykor. Az államnak szüksége volt ütőképes hadseregre, a hadseregnek pedig a zsoldosok szakértelmére. Az országban fejetlenség uralkodott. A vidék lakosságát törzsi lázadók sanyargatták. A városokban fegyveres banditák fosztogattak. Évekig folyt a vér, amíg végre sikerült megteremteni a viszonylagos rendet. Sok ezer életbe került. Számos barátját vesztette el a harcokban. Megcsömörlött a gyilkolástól. De nem volt polgári foglalkozása, katonára pedig mindig szükség lesz. Mert a béke vékony hamurétege alatt még izzott a háború parazsa.
– A gépfegyver maga a törvény. – mondogatta a beosztottjainak.
Komolyan is gondolta. Megesett, hogy a zsold elmaradásakor fegyverrel szerezték meg az ellátmányukat a lakosságtól. A védtelen emberektől, akiket nekik kellett volna megvédeniük. Az őrző sokszor válik rabtartóvá. A fegyver inkább hatalom, önkény, mintsem törvény. Younde emberei egyazon törzsből származtak. Igyekezett fegyelmet tartani közöttük, már amennyire egy törzsi tagoltságú afrikai hadseregben ez lehetséges.
Három napja riasztották az egységet, egy európai turistacsoport tűnt el. A mikrobuszukból rabolták el őket. A két afrikai vezetőt agyonlőtték.
– Árulók voltak. Aki a fehéreket szolgálja, az áruló!
A lázadók újra elkezdték a túszszedést. Amióta olajat találtak a közelben, egyre több fehér érkezett. A helyiek munkához jutottak, de nagy árat fizettek érte. A törzsi társadalom rohamos bomlásnak indult. A civilizáció gyorsvonata berobogott a sárkunyhók uralta szavannára.
– Az átkozott olaj idevonzotta a fehér hiénákat. A mi húsunkból fognak lakmározni – mondogatta Banuta falu varázslója.
Younde a civilizált ember felsőbbrendűségével intette le az öreget. Később azonban elgondolkodott a szavak értelmén. Érezte, hogy a vén kuruzsló nem beszél a levegőbe. A fehér ember mindent tönkretesz maga körül, aztán előáll az újjáépítés ötletével. Persze mindig az afrikaiak fizetik meg az árát.
Torue Zamal is hasonlóan gondolkodott, de ő továbbment. Csak azt fogadta el a fehérektől, amire szüksége volt. Ilyen volt az automata géppisztoly. Zamal sosem ismerte el a fővárosi kormány hatalmát. Többször fellázadt, de mindig amnesztiát kapott. Torue Zamal és Borue Younde unokatestvérek voltak. De egy világ választotta el őket.
– Fehér ember, fekete bőrben – mondogatta az őrmesterről Zamal. Szerinte Borue eladta a lelkét a fehér ördögöknek.
Zamal emberei rabolták el a német turistákat. A turisták pénzt hoznak az országba. A kormány féltve vigyázott rájuk. Most mégis elvesztettek egy teljes csoportot. Ha ennek híre megy. A parancsnok arra számított, hogy a támadók váltságdíjat fognak kérni. Nem így történt. Három napig sem tartott a kutatás, amikor megtalálták a megkínzott tetemeket. A nőket megerőszakolták, mielőtt elvágták a torkukat.
– Pedig milyen szépek voltak. Fehér bőr, fehér haj, kék szem. Most pedig véres massza az egykor oly gyönyörű arcok helyén.
Az őrmesternek tetszettek a fehér nők, de sosem kaphatott meg egyet sem. Szinte irigyelte az elkövetőket. Elborzadt a gondolattól. Émelygés fogta el.
– Miért ölték meg a nőket?
– Mondott valamit őrmester? – kérdezte a kapitány.
– Azon tűnődöm, miért végeztek a nőkkel?
– Ezek vadállatok. Nem számít nekik, férfi, nő vagy gyerek, egyre megy. Csak ölni akarnak. Ha tehetnék, megölnének minden fehér embert az országban.
Az őrmester nem értett egyet a parancsnokával, hiszen ismerte azokat az embereket. A törzséből valók voltak. Sokan családtagok. A fekete ember nem állat. Ezt a fehérek terjesztik. Egy újabb hazugság.
– Mi is az ártatlanság? Vajon valóban ártatlanok voltak ezek a fehérek? De nem volt-e ártatlan sok ezer fekete, akit lemészároltak? – tűnődött el. – Mert, ha fekete is húzta meg a ravaszt, az ujját fehér ember irányította, a kezébe fehér ember adta a fegyvert. Ő is a fehérektől kapja a fizetését. Úgy érezte, hogy valahol belül ő is fehérré vált.
– A fekete ember lelke fehér, a fehéré pedig fekete – ezt az apja mondogatta.
Younde gyermekkorában a jezsuita misszióban tanult. Jól emlékezett, mennyire félt a hosszú hajú, vézna, szakállas fehér embertől, aki egy kereszten lakott. A papok sokszor elverték, ha nem engedelmeskedett nekik. Kereszt úr még sokáig elkísérte. Ma már másképp gondolt Jézusra és a segélyszervezetek a keresztnek is új jelentést kölcsönöztek.
– Őrmester, szedje össze az embereit! A felderítők rátaláltak a lázadókra! – rántotta vissza a gondolataiból a kapitány kiáltása. Önkéntelenül cselekedett, a katonákra jellemző gépiességgel.
Zamal csapata nem jutott messze a falutól. Gyalogosan mozogtak, a katonák viszont terepjárókon. A szavannán nem volt esélyük a menekülésre. Tűzharc alakult ki. Az életben maradt lázadók megadták magukat. Zamal is köztük volt. Younde mereven nézte ezt a férfit. Gyerekes volt az arca. Eszébe jutott, mennyit játszottak együtt a falu szélén. Egyszer megmentette az életét. A kölyökképű, aki itt állt most előtte. A ruhája csapzott volt és véres. De tekintete tiszta és büszke. Bátran állt a katonák gyűrűjében. Az őrmesternek eszébe jutott Kereszt úr és a jezsuiták, meg a véres holttestek a falu szélén.
– A fekete ember lelke fehér, a fehéré pedig fekete.
Kigombolta a fegyvertáskáját. Elővette a pisztolyát. Zamal feje hátravágódott a becsapódó lövedéktől.
Ez a kölyökképű egyszer megmentette az életét, ezúttal rajta volt a sor.