Érzelemmentes arccal nézte a falu szélén fekvő holttesteket, de lelke mélyén valami nyugtalanság mocorgott. Heten voltak. Három férfi és négy nő. Turisták. Ruhájukat izzadsággal keveredett vér mocskolta be. Valaha fehérek voltak. Csakúgy, mint a halottak bőre. Borue Younde őrmester hat éve szolgált a hadseregben. Mindennapossá vált számára a halál. Útitárs a félelemben. Az ő kezéhez is éppen elég vér tapadt. Most mégis megrendült a fehér emberek holttestének látványától. Nem szokott hozzá. Akiket megölt, vagy holtan látott, mind afrikaiak voltak. Feketék, négerek, bennszülöttek, kafferek, nevezze is bárhogy a fehér ember szeszélye.

A feketék többsége rejtett gyűlölettel tekint a fehérekre. Az egykori rabtartókat, a pökhendi gyarmatosítók utódait látják bennük. Ahogy vászonruhájukban, parafa kalappal a fejükön járnak-kelnek felsőbbrendűséggel az arcukon. Nem járnak messze az igazságtól. Ugyanakkor egyfajta tiszteletet parancsol bennük a fehér ember közelsége. Tudják, hogy szükség van rájuk. Nélkülözhetetlen a tudásuk. A tudást a fehér ember találta ki, hogy ezzel is gyötörje a feketéket.

Boruét fehér zsoldosok képezték ki egykor. Az államnak szüksége volt ütőképes hadseregre, a hadseregnek pedig a zsoldosok szakértelmére. Az országban fejetlenség uralkodott. A vidék lakosságát törzsi lázadók sanyargatták. A városokban fegyveres banditák fosztogattak. Évekig folyt a vér, amíg végre sikerült megteremteni a viszonylagos rendet. Sok ezer életbe került. Számos barátját vesztette el a harcokban. Megcsömörlött a gyilkolástól. De nem volt polgári foglalkozása, katonára pedig mindig szükség lesz. Mert a béke vékony hamurétege alatt még izzott a háború parazsa.

– A gépfegyver maga a törvény. – mondogatta a beosztottjainak.

Komolyan is gondolta. Megesett, hogy a zsold elmaradásakor fegyverrel szerezték meg az ellátmányukat a lakosságtól. A védtelen emberektől, akiket nekik kellett volna megvédeniük. Az őrző sokszor válik rabtartóvá. A fegyver inkább hatalom, önkény, mintsem törvény. Younde emberei egyazon törzsből származtak. Igyekezett fegyelmet tartani közöttük, már amennyire egy törzsi tagoltságú afrikai hadseregben ez lehetséges.

Három napja riasztották az egységet, egy európai turistacsoport tűnt el. A mikrobuszukból rabolták el őket. A két afrikai vezetőt agyonlőtték.

– Árulók voltak. Aki a fehéreket szolgálja, az áruló!

A lázadók újra elkezdték a túszszedést. Amióta olajat találtak a közelben, egyre több fehér érkezett. A helyiek munkához jutottak, de nagy árat fizettek érte. A törzsi társadalom rohamos bomlásnak indult. A civilizáció gyorsvonata berobogott a sárkunyhók uralta szavannára.

– Az átkozott olaj idevonzotta a fehér hiénákat. A mi húsunkból fognak lakmározni – mondogatta Banuta falu varázslója.

Younde a civilizált ember felsőbbrendűségével intette le az öreget. Később azonban elgondolkodott a szavak értelmén. Érezte, hogy a vén kuruzsló nem beszél a levegőbe. A fehér ember mindent tönkretesz maga körül, aztán előáll az újjáépítés ötletével. Persze mindig az afrikaiak fizetik meg az árát.

Torue Zamal is hasonlóan gondolkodott, de ő továbbment. Csak azt fogadta el a fehérektől, amire szüksége volt. Ilyen volt az automata géppisztoly. Zamal sosem ismerte el a fővárosi kormány hatalmát. Többször fellázadt, de mindig amnesztiát kapott. Torue Zamal és Borue Younde unokatestvérek voltak. De egy világ választotta el őket.

– Fehér ember, fekete bőrben – mondogatta az őrmesterről Zamal. Szerinte Borue eladta a lelkét a fehér ördögöknek.

Zamal emberei rabolták el a német turistákat. A turisták pénzt hoznak az országba. A kormány féltve vigyázott rájuk. Most mégis elvesztettek egy teljes csoportot. Ha ennek híre megy. A parancsnok arra számított, hogy a támadók váltságdíjat fognak kérni. Nem így történt. Három napig sem tartott a kutatás, amikor megtalálták a megkínzott tetemeket. A nőket megerőszakolták, mielőtt elvágták a torkukat.

– Pedig milyen szépek voltak. Fehér bőr, fehér haj, kék szem. Most pedig véres massza az egykor oly gyönyörű arcok helyén.

Az őrmesternek tetszettek a fehér nők, de sosem kaphatott meg egyet sem. Szinte irigyelte az elkövetőket. Elborzadt a gondolattól. Émelygés fogta el.

– Miért ölték meg a nőket?

– Mondott valamit őrmester? – kérdezte a kapitány.

– Azon tűnődöm, miért végeztek a nőkkel?

– Ezek vadállatok. Nem számít nekik, férfi, nő vagy gyerek, egyre megy. Csak ölni akarnak. Ha tehetnék, megölnének minden fehér embert az országban.

Az őrmester nem értett egyet a parancsnokával, hiszen ismerte azokat az embereket. A törzséből valók voltak. Sokan családtagok. A fekete ember nem állat. Ezt a fehérek terjesztik. Egy újabb hazugság.

– Mi is az ártatlanság? Vajon valóban ártatlanok voltak ezek a fehérek? De nem volt-e ártatlan sok ezer fekete, akit lemészároltak? – tűnődött el. – Mert, ha fekete is húzta meg a ravaszt, az ujját fehér ember irányította, a kezébe fehér ember adta a fegyvert. Ő is a fehérektől kapja a fizetését. Úgy érezte, hogy valahol belül ő is fehérré vált.

– A fekete ember lelke fehér, a fehéré pedig fekete – ezt az apja mondogatta.

Younde gyermekkorában a jezsuita misszióban tanult. Jól emlékezett, mennyire félt a hosszú hajú, vézna, szakállas fehér embertől, aki egy kereszten lakott. A papok sokszor elverték, ha nem engedelmeskedett nekik. Kereszt úr még sokáig elkísérte. Ma már másképp gondolt Jézusra és a segélyszervezetek a keresztnek is új jelentést kölcsönöztek.

– Őrmester, szedje össze az embereit! A felderítők rátaláltak a lázadókra! – rántotta vissza a gondolataiból a kapitány kiáltása. Önkéntelenül cselekedett, a katonákra jellemző gépiességgel.

Zamal csapata nem jutott messze a falutól. Gyalogosan mozogtak, a katonák viszont terepjárókon. A szavannán nem volt esélyük a menekülésre. Tűzharc alakult ki. Az életben maradt lázadók megadták magukat. Zamal is köztük volt. Younde mereven nézte ezt a férfit. Gyerekes volt az arca. Eszébe jutott, mennyit játszottak együtt a falu szélén. Egyszer megmentette az életét. A kölyökképű, aki itt állt most előtte. A ruhája csapzott volt és véres. De tekintete tiszta és büszke. Bátran állt a katonák gyűrűjében. Az őrmesternek eszébe jutott Kereszt úr és a jezsuiták, meg a véres holttestek a falu szélén.

– A fekete ember lelke fehér, a fehéré pedig fekete.

Kigombolta a fegyvertáskáját. Elővette a pisztolyát. Zamal feje hátravágódott a becsapódó lövedéktől.

Ez a kölyökképű egyszer megmentette az életét, ezúttal rajta volt a sor.