Ott ültem, és nem hittem el, hogy megint megtörténik. Akkor Nicolas beszél magyarul?, kérdezte Kálmán, és megint elmondta a baseli repteret is, hogy az francia területen volt. Elmesélte, hogy a munkalapokat mind németül kellett kitöltenie, még ha nem is beszélt németül. Így meg kellett tanulnia. Kicsit beszél magyarul. Ha kicsit, már az is jó, mondta, mert most ilyen kedvében volt, hogy ezt gondolja. Amikor mogorvább a hangulata, elmondja, milyen nehéz megtanulni a németet, ha mindenki csak magyarul beszél vele.
Linda tüsszentett, mire Kálmán rámondta, hogy zundhájt, ezzel is bizonyítva, hogy ő megtanult annak idején németül. Sört készítenek, mondta valaki az asztal túloldaláról. Most a város kitalálta, hogy újból nekiáll sört főzni, mint ahogy több száz évvel ezelőtt tették. Milyen sört, kérdezte szakértően Kálmán. Barnát, világosat, meg búzát. A búza, az jó, mondta Kálmán, mintegy jelezve, hogy ő tudja, miről van szó. Sőt, mi több, folytatta: Kint, ott úgy adták, hogy szeleteltek citromot, és a pohár szélére tűzték. Kálmán mindig arról beszélt, hogy milyen volt kint, mintha csak a tavaly nyáron lett volna, hogy citromos búzasört ivott. Vagy hogy megcsinálták a fogait. Mert ifjabb Jánosnak, aki mellette ült, most csinálták meg a fogait.
– Ki kellett fúrni az állkapcsomat – magyarázta Kálmánnak.
De ő ezt nem hitte el, nem fúrják ki az állkapcsot, kint neki sem fúrták ki. Igaz az drágább is volt. Meg porcelán is. Na meg, akkor már egy foga sem maradt, amikor megcsinálták neki, talán ezért állkapcsot fúrni sem kellett. De most is fáj néha, mondta, de nem értettem pontosan, mire gondolt, talán a kihullott fogaira, amiket kint cseréltek ki neki. De nem fúrtak, mondta, mire ifjabb János kontrázott, hogy de igen, az övét fúrták.

Nani születésnapja volt, és az asztal megint a szobában várt minket. Amikor megérkeztünk, mindenki a kis konyhában tülekedett. Aztán előkerült a pálinka, mert ez volt a szokás, ha már megérkezett valaki, igyon mindenki. Meg különben is, Nani születésnapja volt. Nani nem ivott, de kitöltötte mindenkinek az adagját, hogy igyanak az ő egészségére. Vagy csak úgy. Ne maradjon meg a pálinka. Aztán körbeálljuk Nanit, hogy felköszöntsük, körülötte fényképezőgép mindenkinél, na, még egyszer állj oda, adj puszit a Naninak, nem lett jó a kép, ki nem volt még, várj, hát rólad nem is készült kép, menj még egyszer. Majd ezután Nani a felhalmozott ajándékokkal megindul az asztal felé, és elmorog egy „mialúfasznak vesztek ennyi mindent”-et, amíg elteszik az útjából a lábasokat és pálinkás poharakat, hogy le tudjon pakolni. Aztán nekiesik a konyhakésekkel az ajándékoknak. De hát nekem úgyis megvan már minden, mondja Nani, azt csak úgy hiszed, hogy megvan minden, mondja rá ifjabb János. Előhúzza nagy nehezen a vastag zoknikat a csomagból, amit minden évben megkap, plusz idén jár mellé egy hozzáillő sál. Hát én ki nem állhatom, ha valami van a nyakamnál, mondja. Valaki megpróbálja menteni a helyzetet, és megjegyzi: de pedig ez jó meleg. Az, mondja Nani, majd jól megfulladok tőle. Elteszi a színes zokni-sál-sapka-melegharisnya halmot, és türelmetlenül beterel mindenkit a szobába, a nagy asztalhoz. Segítsek?, kérdezem, mire azt feleli, hogy még a rizsát kell kiszedni, majd kiviharzik a konyhaajtón. Mire körbenézek, megint a konyhában van, és a rizsát szedi ki épp. Segítsek?, kérdezem megint, amikor látom, hogy a félméteres fazékból borítja a rizsát. Fogd meg a jénait, ha gondolod, mondja. De egyébként menjetek enni. A leves már bent van.
Miután Kálmán és ifjabb János kitárgyalták a fogakat, ismét Nicolas felé fordultak. Amikor meglátták a karján a Rakéta órát, elmagyarázták neki, hogy ebben aztán lehet dolgozni, nem olyan, mint a svájci óra, hogy félre kell tenni a munkához. Ez lehet poros, szegelhet, fúrhat, faraghat, sőt még fát is vághat vele az ember, semmi baja sem lesz. Nicolas bólogatott, hogy majd észben tartja. Ekkor érkezett az asztalhoz Nani, miért nem szedtek, kérdezte, és letette az asztalra a rizsás jénait is. Ebéd közben többször is megkérdezték, hogy Nicolas tud-e magyarul, és miután nyugtázták, hogy igen, teljes magabiztossággal kérték tőle a savanyúságos tálat. De ehhez előbb valakinek oldalba kellett böknie, hogy rájöjjön, ha Miklósnak szólnak, akkor azt neki címezik. Ezért inkább nekem szóltak helyette. Nani harmadszor is rám szólt, hogy egyen még a Miklós, így hát megmondtam neki, hogy egyél még, majd megmondtam Naninak, hogy rendben van. Nani nem beszélt vele, a külföldiekkel kint sem beszélt sokat, mert ott volt Kálmán is és János is, ők tudnak németül, így neki nem kellett. És most sem kellett.
Megettük az ebédet, a süteményt is, az asztal kikerült a nappaliból, és épp a padlásra tuszkolták fel a székekkel együtt. A konyhában vártuk a többieket Nicolas-val és Nanival. Nani az ablakban nézte az asztalcipelő procedúrát, amíg el nem tűntek a szeme elől a padlás lépcsőfordulójában. Akkor végignézett a konyhaasztalon, és észrevette a könyvet, amin idegen szavak voltak.
– Hát ez kié? – kérdezte.
– Nicolas-é, – mondtam. –  Márai franciául.
Közelebb ment, méregette. Sándor Mária, olvasta fel a borítót méregetve.
– Szeretsz olvasni? – kérdezte.
– Igen.
– Sokat olvasol?
– Igen, sokat.
– Ezt mennyi idő alatt olvasod ki?
– Egy hét.
– Hát, nekem amíg élek, elég lenne. – és tovább méregette, majd tőlem kérdezte, de csak mint valami nagy titkot: És… olyan rendes, magyar betűkkel írnak benne?
– Persze – mondtam. – De a szöveget nem értjük. Nézd meg.
Kezébe vette. Forgatta egy ideig. Óvatosan kinyitotta, majd megnézte még egyszer a borítót.
– Jó hosszú. – állapította meg.

(Illusztráció: Susan Melrath)