Vannak hivatalos és nem-hivatalos, törvényes és törvénytelen embertársaink. „Rendes emberek”, akik rendelkeznek útlevélszámmal, szállással, bankszámlával, biztosítással, jól dokumentált ősökkel, fényképalbumokba rendezett nagymamával és nagypapával és „rendetlenek”, akik csak egymástól és nem az államtól vagy a törvényektől függnek. Emberek, akiktől elrabolták a papírjaikat, emberek, akiknek nem voltak papírjaik, akik nem is tudják igazolni, hogy kifélék-mifélék…, akik hiába igazolják, senki nem hisz nekik.  Ők azok, akik nyugodtan nevezhetik magukat fogorvosnak, archeológusnak, nem tudnak dokumentálni semmit – a törvényen kívül, már-már virtuális módon élnek köztünk.
Az ő szabadságuk és kötetlenségük azonban látszólagos. Hiszen csak a biztos egzisztenciával bíró ember lehet szabad és magányos, a hajléktalanoknak –  hogy életben maradjanak –,  szükségük van a többi hajléktalanra, ahogy a menekülteknek a menekült-társakra, a velük emigráló vagy őket befogadó rokonokra. Mert a biztonságot ebben a párhuzamos világban sem adják ingyen: ezért lehet a hontalanság és a nincstelenség a kiszolgáltatottság és a hiearchia melegágya.  Kiben bízzon egy papírjaitól, nevétől és identitásától megfosztott ember, ha nem a gazdájában vagy a futtatójában? Talán ezzel is összefügg, hogy soha nem volt ennyi rabszolga, mozgásától, az önrendelkezés szabadságától  megfosztott ember, mint a posztmodern Európában. Mert csak a jól kiépített, intézményes egzisztencia biztosíthatja a teljes függetlenséget.
Ma a hajléktalanságot, a vándorló életmódot  a nincssel, a szegénységgel azonosítjuk, de ez nem mindig volt így Európában. A kora középkorban még egész népek, népcsoportok nomadizáltak. És később sem a legszegényebbek, a leginkább jogfosztottak, azaz a parasztok vándoroltak, hanem lovagok, költők, szerzetesek, mesterlegények, diákok. A lófrálás, a lézengés, a csavargás, a bizonytalanság, a kaland, a helyváltoztatás a privilégizált rétegek kiváltsága volt, nem a legnyomorultabbaké. Hiszen csak azok lehettek az érett középkor „földönfutói”, azok próbálhattak szerencsét, akik szabadon rendelkeztek önmagukkal. A vándorlás persze nem volt kockázatmentes. Középkori életviszonyok között nem is lehetett „osztályon felül” utazni: már egy erdőn vagy hegyen való átkelés felért egy életveszéllyel… ráadásul a lovak lesántultak, a hajók zátonyra futottak, a mostohák pedig „egy szál pendelyben” kergették el a fiaikat és lányaikat… A mozgásszabadsággal mindig együttjárt a hajléktalanság és lezüllés kockázata. Ám valamiképp társadalmi elvárás volt, hogy a fiatalok a „mostoha” viszonyok között is megőrizzék saját identitásukat. Nemcsak lovagregények, hanem népmesék is megőrizték az erdőkben kóborló, ott egyszerű emberekkel magabiztosan kommunikáló, magukat mostoha viszonyok közt is könnyedén feltaláló hófehérkék, királylányok  emlékezetét.
Az érett középkor  „csavargói” természetesen se etnikailag, se vallásilag nem különbözött az őket körülvevő, letelepedett emberektől, és sok esetben magasabb státuszúak is voltak, mint a „röghöz kötöttek”. . A hajléktalanság amolyan ideiglenes állapot volt, ennek megfelelően soha nem merültek feledésbe a két világot összekötő kommunikációs technikák. A vándoroknak próbára kellett tenni önmagukat, a letelepedett embereknek pedig készen kellett állniuk, hogy útmutatást (szállást, segítséget) nyújtsanak.

Ma viszont a két világ, a hajléktalanok és letelepedettek között nincs semmilyen átjárás. A hajléktanságnak szaga van – elég egyszer „lesüllyedned”, beleragad a prórusaidba, és többé nem mosod le magadról.
De mi az, amit elveszít manapság egy hajléktalan? Nyilván nem a hajlékát, mert attól senki nem lesz földönfutó, hogy örökké szállodákban lakik, vagy egyszer nyáron megalszik a barátaival a tengerparton. Semmilyen ifjúkori kaland nem veszélyezteti az útlevélszámmal, iratokkal, facebook-profillal, e-mail-címmel kifejezhető önazonosságot. De még egy iratait és pénzét egy idegen nagyvárosban elveszítő család sem lesz egyik napról a másikra, automatikusan hajléktalan – ahogy a „hajléktalanság” sem szűnik meg attól, ha egy csavargót ellátnak iratokkal, intézményes és online személyazonossággal. Remek facebook-profillal, rendezett iratokkal, diplomamásolatokkal  is el lehet az örökös nincstelenségbe és örökös ismeretlenségbe süllyedni. A hajléktalanság mentális állapot is: annak elfogadása, hogy ezt érdemlem, és immár képtelen vagyok intézményes és online személyazonosságomat működtetni és a többségi társadalommal elfogadtatni.  A többség szemében a hajléktalanok örökre átléptek egy másik dimenzióba.
A jogfosztottság és kívülmaradás elfogadásának lelki mechanizmusa különösen érdekes. Az ókori Róma rabszolgái se külsejükben, se műveltségükben nem feltétlenül különböztek a rabszolgatartóiktól, és bár voltak ugyan rabszolgalázadások, egyetlen római rabszolgáról sem tudunk, aki mosolyogva fordult volna oda az őt korbácsoló rabszolgatartóhoz: na, ne nevettesd ki magad,  szeretjük a görög filozófiát, mind a ketten emberek vagyunk, barátom… Nem lehet jó rabszolga az, akinek alávetettségére minden nap fáradtságos korbácsütésekkel kell figyelmeztetni. A jogfosztottságot csak a beletörődés és az emlékezet teszi teljessé.
És talán hasonló okokból nem lázadnak fel a mi hajléktalanjaink. Nem foglalják el a „hajlékosok” lakásait, laptopjait, papírjait, bútorait, bankszámláit, nem intéznek szervezett támadást a hajlékok, bankok, színházak, lakóparkok világa ellen. Mert mindig van egy beavató élmény, valamilyen erőszak, trauma, megaláztatás, lelki megrendülés, ami miatt a hajléktalan megmásíthatatlannak érzi „hajléka”, identitása, társadalmi helyzete elvesztését.
Az ókori Rómának szüksége volt a rabszolgák munkájára, ezt a nyilvánvaló tényt hangsúlyozták a presszió és megfélemlítés szimbolikus gesztusai: rabszolgákat feláldozó cirkuszi játékok, rabszolgákat felvonultató diadalmenetek… és igen, a lázadó vagy szökött rabszolgák keresztre feszített tetemei az utak mellett. A mai hatalomnak persze ilyen otromba gesztusokra nincs szüksége – de az nem igaz, hogy ma nincs gazdasági jelentősége a törvénytisztelő társadalmat körülvevő szürke zónának. A hajléktalanok, illegalitásban élők egy része dolgozik, ők képezik a fekete munkaerő kiapadhatatlan tartalékait. Ebbe a szürke zónába, a láthatatlanok közé süllyedhetnek le a „haszontalanok”, vagyis a „törvénytisztelő társadalom” kihullott, megcsömörlött vagy akár gyógyíthatatlan függőséggel és pszichikai betegséggel küzdő tagjai. És a polgárok életét körülvevő  illegális világnak más funkciója is van: ugyan mire menne a gazdasági és politikai elit a hajléktalanok világán „átáramló” prostitúció és kábítószer nélkül? A vérbeli menedzserek többsége megveti természetesen a hajléktalanokat, de nyilván igényt tart a hozzájuk kötődő szolgáltatásokra, ami nélkül talán elviselhetetlen volna a „magány illúziója”. A hajléktalanoknak is szüksége van Batemanra, ahogy Batemannek is a hajléktalanokra és a kurvákra (B. E. Ellis).
A törvényen kívüliek, rendezetlen státuszúak tömege nagy teher a fogyasztói társadalomnak. De kérdés, megőrizhető volna-e nélkülük a jogállam és jóléti állam illúziója, a szolgáltatások megszokott színvonala, a magasabb osztályok mentális egyensúlya?
A mai kor jogfosztottjait, menekültjeit, hajléktalanjait, hófehérkéit nem az útmenti kereszteken bomladozó gusztustalan holttestek látványa figyelmeztetik a minket és őket elválasztó áthághatatlan határvonalra, hanem jóval kifinomultabb kommunikációs technikák. A gúny, a megvetés, a megvető pillantások súlya, a nemi erőszak. Ma már ugyanis senki sem várja azt a „vándoroktól”, hogy a leglehetetlenebb körülmények között, a legeslegsűrűbb erdőben is megőrizzék identitásukat, hanem hogy legyenek hálásak, hogy ne piszkoljanak össze semmit… Hogy ne beszéljenek, ne látszódjanak, ne zavarjanak…, hogy tegyenek úgy, mintha nem is volnának…
Mit is mondana Hófehérke a hercegnek, akit hosszú bolyongás után a törpék befogadtak, rabszolgamunkára kényszerítettek, megerőszakoltak, végül megállás nélkül szapultak a kétbalkezessége, az ügyetlensége, a haszontalansága miatt… ?
Kérlek, herceg, mondd meg a mostohaanyámnak, hogy egész életemben hálátlan és beképzelt voltam, és hogy mennyire szégyellem, hogy a tükör hazudott…

(Megjelent a Sikoly 2015-os őszi számában)