Hajléktalan pillanat

Hideg pad, két hideg alak. Szürkén ülnek, megbénultan. Megbízták őket. Nagy harc volt, emlékmű kellett. Erre most ott ül ez a két szobor. Körülöttük buszra várakozó emberek. Mentek tovább. Hogy honnan vagy hová, az senkit nem érdekelt. Csak el innen.

– Menjen arrébb! Nem hallja? – kiabálták, de a két szobor nem tudott mit tenni. Nem mozdulhattak.

Sértő módon bitorolták a helyet a várakozók elől. Egyszer egy kósza gondolat szállt arra, és azon töprengett, mi végre készítették e szobrokat. Mégis melyik művész állította volna fel? Ide, épp egy buszmegállóba, rongyokba csavarva. A sors mégiscsak úgy hozta, hogy itt kell állnia.

Egy nap maga az emlék, lévén, hogy a műnek állnia kell, úgy döntött, kezébe veszi az ügyet. Fáradt volt már, más dolga is lett volna. De muszáj volt, hisz más nem csinálja meg. Komótosan előhúzta zsebéből a kalapácsát, szemüvegét az orrára biggyesztette, és nagy gonddal nekilátott. Vigyázott, hogy senki ne figyelje, amíg dolgozik… Egy pillanat alatt kész is lett. Fejét kissé oldalra döntve vizsgálta a művét. Fogatlan száját ferde mosolyra húzta, piszkos kezeit kopott nadrágjába törölte. Elégedetten nézegette a két kicsavart testet: természetellenes pózban ültek egymáshoz dőlve, fejüket békés álomra hajtva.

Egy idő után az emberek észre sem vették. Teljesen természetessé vált. Másnapra a két alak eltűnt, és az emlék máshol keresett munkát.