Kötött, mintás pulóverben billegett egyik lábáról a másikra. Kezében az elengedhetetlen csíkos szatyor. Tanácstalan volt, mintha nem találta volna a helyét, vagy csak nem kapott egyértelmű utasítást. A régi szemetes konténer helyén állt épp, és nem értette, mi történik. Most akkor mi lesz? Szégyenkezve ment haza. Na, mi az, visszahoztad? – kérdezte Mari néni a szatyorra nézve. Lajos bácsi bólintott, majd hozzátette: Eltűnt a konténer.

*

Leskovicsné az ajtóban állt, és nézte, ahogy kicsomagolják azt a két műanyagot. Olvasta már a tévéújságban, hogy várható, de nem gondolta, hogy ilyen hamar véghez is viszik. A tévében már beszéltek róla, hogy létezik ilyesmi.
Leskovicsné gyakran ült kint a kertben. A kerti pad a kerítés mögött állt, az utcára nézve. Hogy azért mégse lássanak be, a kerítésen kissé ritkás, zöld növény volt fölfuttatva, ezen kívül – amolyan díszként – fali csapokat szereltek föl a kerítés léceire, mindegyikben egy-egy gondosan elhelyezett muskátlival. Leskovicsné tehát emögül, a padon ülve nézte, ahogy hordják ki a szemetet az emberek. Volt, aki nem teljesen értette a dolog lényegét, ekkor Leskovicsné előjött a növényes-kerticsapos rejtekhelye mögül, kijött a kertkapuig, és onnan készséggel adott utasításokat, hogy pontosan mit is kell.
Az üveges feliratú hamar megtelt. A papír nem annyira, mert azt mindenki otthon égette el. Harmadik nem volt, ezt Leskovicsné furcsállta, mert a tévében mindig minimum háromról beszéltek. De itt csak kettő volt.

*

Azon a napon tartották a bányásznapokat a városban. Bányászok már rég nem éltek errefelé, megszűnt a bányászat, mióta a szomszéd faluban húsz éve összeomlott az utolsó bánya is. Az ünnepség nekik szólt volna, de a szokás az szokás, ünnepelni attól még lehet. Mindenki a bazárokhoz igyekezett, ahogy én is.
Épp azon tűnődtem, milyen hangos lehet odalent a völgyben a zene, ha már itt a hegyen is hallani, és épp befordultam a következő utcába, amikor megláttam a szomszédomat, Jánost és feleségét, amint egyen-melegítőben állnak az „ÜVEG”-gel feliratozott szelektív szemetes konténernél, és erősen tanakodnak valamin. János, ahogy meglátott, felderült arccal köszöntött, mire én egy fejbiccentéssel válaszoltam.
Te Juci! – hallottam János hangját. A Márton nem érne be érte? Várj egy kicsit, Márton! Nem szednél ki pár befőttes üveget? Jók lennének lekvárhoz.
Őszinte lelkesedést láttam az arcukon, de én csak meglepetten álltam és lopva körülnéztem, nem hallotta-e más is, vagy nincs-e egy másik Márton a közelben, akihez szólhattak. Aztán János elkezdte kifejteni, hogy én bizonyára beérnék értük, és hogy ők csak mentek le a bányásznapra, de meglátták, hogy itt vannak ezek a befőttes üvegek, és pont jó lenne lekvárt elrakni bennük a télre.
Én továbbra is csak álltam, de János nem adta fel: Na, gyere, itt vannak az alján! – és már mutatta is, melyiket szeretné. Juci is a konténer alját nézegette. Beláttam, hogy a legegyszerűbben akkor szabadulok meg tőlük, ha segítek, csak nem lát addig senki, hogy a szemétben turkálok. Megadóan elindultam a konténer felé. A szemetes majdnem üres volt, az alján hevert csak néhány üveg. Gyorsan kikaptam azt, amelyikre János és Juci ácsingózott. Valóban könnyebben elértem, hiszen vagy egy fejjel magasabb voltam Jánosnál. Egyet kivettem, mire János mutatta volna a következő célpontot, de Juci érezte, hogy túllépnek az udvariasság határán. Jól van János, hagyjad szegényt! – mondta, férje oldalát böködve. Boldogan megköszönték a segítséget, és én már indultam is. Útközben még hallottam János hangját: Te figyelj, mama! Mi van, ha én beleállok…?

(Kép: Kövesd a vízjelet, Kálvin tér, 2012, Bb.)

A város közepén egy park állt. A gyerekek nemigen értették, miért nem szabad ott játszani, pedig a fás rész közepén állt egy nagy kerek betontömb, amit fa lécek szegélyeztek, így le lehetett rá ülni, illetve a gyerekek legszívesebben körbe-körbemászkáltak volna rajta. De nem szabadott. Gyerekek nem játszhattak a tér melletti erdőben.
A betontömbről azt mesélték, egy kút állt ott régebben, majd azt betemették, de a betont nem bontották el. Csak évekkel később, amikor az egész teret átalakították, és kiásták a földből a csontvázakat, azonban ez jóval később történt.
Akkoriban még ott állt a betontömb, ami sehogy sem hasonlított kútra, de a gyerekek elfogadták. Kút. Persze. A parkban lévő fákra nem lehetett felmászni. Túl magasan nőttek az ágai, csak egy felnőtt ember érhette el, ha felállt a betontömb szélére. De mégis melyik felnőtt mászna fára? Gyerek mászik fára, de a parkban ő úgysem játszhat. A gyerek csak akkor mehet a park szélére játszani, ha épp a buszra vár, de akkor is csak az emlékműig, a betontömbig semmiképp.
Az ősz épp azon a napon köszöntött be. Tudni lehetett, mert újra érződött a levegőben a füstszag. Én korábban észre sem vettem, de ha az ember több időt tölt távol, szinte megüli a tüdejét, és pár perc múlva a ruhájára és hajára tapad. Nyáron a füst helyett hangzavar van, mert mindenki irtja a fát, a bokrot, füvet, gazt, mintha attól félnének, hogy benő mindent, visszafoglalja az a hetven kilométernyi erdőt, amiben lyukat vágtak maguknak.
A parktól nem messze volt a hivatal. Itt jelent meg most is, mint az szokásos volt, Dombváry, fontoskodva, oldaltáskájával, amiben rendszerint fényképezőgépe volt, a táska pántjára kötve pedig egy fehér műanyagzacskó lógott. Öltöny és fehér baseball sapka. Mióta az eszemet tudom, azt mondják, a város történetét írja, állandóan iratok után kutat. És szalmaszag árad belőle. A könyvtár és a hivatal között láthatták a legtöbben, és többnyire a park melletti úton közlekedett. Mert arra volt a múzeum, időnként betért oda is, és különben is, gyerekkora óta ezen az útvonalon közlekedett otthon és az iskola között. Sokan ismerték, és köszöntötték, ha szembe jött, ő pedig, mintegy udvariasságból visszaköszönt, hiszen vastaglencsés szemüvege mögül alig láthatott valamit. Aznap sokáig volt a könyvtárban, a hivatalban szerzett okmány végre elvezet valahová, gondolta. A két könyvtáros türelmesen megvárta, de idővel mégiscsak be kell zárniuk a könyvtárat, így Dombváry már sötétedéskor indult haza. Ki a könyvtárból, le a park melletti járdán. A park ösvénye felől halk mozgolódás hallatszott, mint amikor gumitalp alatt csikorognak a kavicsok. Megint a vandálok, gondolta Dombváry, s habár tudta, hogy őt soha nem bántanák, sietősre vette a lépteit. Csak nem az emlékművet rongálják?! Kiabálást hallott. Részegek megint. Dombváry csak akkor nyugodott meg, amikor végre hazaért. Kipakolta a régi okmányokat, és aludni ment.

A férfire másnap találtak rá a parkban. Magasan volt a faág, de szerencsére ott volt a régi betontömb. Előfordul az ilyesmi, mondták. Régen is voltak ilyenek, elkergették otthonról. Nem beszéltek róla sokáig, csak amíg meg nem tudták, kinek a rokona volt. Aztán a helyére kerültek a dolgok, nem beszéltek róla többet. Az ágat lefűrészelték, túlságosan látszott rajta a kötélnyom.

(Illusztráció: Au clair de lune, John Atkinson Grimshaw)

Reggel? Reggel. Ébresztő. Óra – motyogta K. S., de közben semmiféle életjelet nem adott magáról. Megyek. Rohanok. Az óra. Na – de sehogy sem sikerült neki, nagy nehezen tápászkodott ki a párnák alól.  Kávé, mosdás, ruha. Ruha. Egy pillanatra elgondolkozott, de aztán előkészítette a szürke öltönyét. Kávé. Kifelé menet kis híján belerúgott a macskába. A kávé főtt, közben behozta a postát: számla, számla, újság, reklám. Az újság szalagcímét elolvasta, majd az asztalra rakta. A többi közé. Közben a kávé odaégett. Táska, és indulás. Ja, a papírok. Kifelé menet ismét megbotlott a macskában.

Odakint rossz idő volt, a nap nem látszott a felhők mögött. K. S. nem nézelődött ilyenkor a városban, csak rohant, mert szokása szerint késésben volt. Néha benézett egy pékség ablakán, és elképzelte, hogy egyszer majd ő is kényelmesen megreggelizik egy ilyen helyen.

Az irodában nem kapott levegőt, és rettentően bosszantotta a lámpa szaggatott búgása, és az, hogy a szomszéd asztalnál a nő a körmével kopogtatta a billentyűzetet, miközben K. S. próbálta átrágni magát az előtte tornyosuló iratok betűin. Alighogy végzett az egyikkel, már puffant az asztalon a következő adag.

Ebédidő pontban délkor. Pizzát rendelt magának, de késve hozták ki, így alig maradt ideje megenni, és leette az ingét. Hiába dörzsölte, a folt nem tűnt el, csupán azt érte el, hogy a narancsszínű lenyomat szürkévé vált és beleolvadt az ing színébe.

Délután ötkor felállt, és nehézkesen vonszolta magát haza. Hazaérve meglepetten vette észre, hogy a kávéját nem itta meg reggel, csupán ott hagyta levéve a gázról. Beleszagolt, és hidegen lehajtotta. Majd bosszúsan levette az ingét és elvitte kimosni. Mindegy. Ennek már úgy is mindegy. Enni adott a macskának, de az rá se hederített, csak ült, bent az útban, hogy K.S.-nek minden alkalommal át kelljen lépnie rajta. Semmi hasznát nem vette, csak bosszantotta. Néha elmosolyodott magában, amikor ránézett a macskára, mert néha úgy tűnt, mintha a faliórát bámulná egész nap.

K.S. esténként a tévé előtt aludt el. Mellette a kisasztalon könyvek, amelyeket terve szerint egyszer majd elolvas. De jobbára csak ült a fotelban és aludt. Éjszaka háborús vagy kalandfilm zajára ébredt meg, és eltántorgott az ágyáig.

Reggel. Már most? Na. Reggeli. Kávé – szedte össze újra a listát. Még időben vagyok, mondta, de fél óra múlva ismét rohant, miután visszasietett a szobába a kulcsért. Napközben újra lámpabúgás és körömkopogás. A felső emeleten pedig munkások kezdtek neki az irodák átalakításához, és órákon át csak az ütemes kopogás hallatszott. K.S. alig tudta kivárni az öt órát, már pattant is fel a székéből. Hazaérve ismét feldühítette a macska, akit egész álló nap csak kerülget. És feldühítette az falióra is, amit a macska bámult. Régi darab volt, az egész lakásban hallani lehetett a hangját. Eleinte nem is igen tudott aludni tőle, de mostanra már megszokta. Ellenben most, hogy a macska olyan kitartóan ül előtte, újra zavarni kezdte. Nem hallotta tőle a tévét, így kétszer olyan hangosra kellett állítania. Mikor kiment a házból, a fülében még ott csengett a jellegzetes kattogás, mintha valahogy utána szökött volna. Az öltönyében tartott zsebórája hangja is bosszantani kezdte. Másnap ki is tette a zsebéből, a faliórából pedig ki is vette az elemet. Elege lett, hogy folyton azt hallgassa. Későn ért haza, mert elhúzódott a munka, fennakadások adódtak az átalakítások miatt. Öltönyöstül dőlt be az ágyba, gondolta, csak egy pár percre, és majd utána rendbe szedi magát…

Reggel volt, de semmi sem mozdult. K.S. az ágyán aludt, mellette az öltöny. Esze ágában sem volt felkelni. A macska most idegesen nézett hol az órára, hol pedig az alvó K.S.-re. Mindjárt idő van. De az ébresztő nem szólalt meg, és csak múlott az idő.

A szürke öltöny hirtelen megrázkódott, mintha idegességében tenné. Aztán, mintha megelégelné a várakozást, gazdája nélkül tápászkodott fel az ágyról. Kihúzta magát, kisimította a gyűrődéseit, esetlenül megkereste a tegnap elhajított zsebórát, és testetlen ruhaujjával nagy nehezen visszatömködte a zsebébe. Majd elindult a munkába. Kifelé menet átlépett a macskán, aki ismét nyugodtan ült az óra előtt. És az öltöny kilépett az ajtón, végigsétált az utcán, egész az irodáig. Leült, és tette a dolgát. Senki nem találta különösnek, még meg is dicsérték, hogy milyen elegáns.

K.S. eközben lassan ébredt fel. Nem tudta, milyen nap van, vagy hogy mit kéne tennie. Kicsoszogott a konyhába, körülnézett, majd meglátta a macskát.

– Mit bámulod már? – förmedt rá K.S., és most ő is ránézett a faliórára: teljesen megkergült, elem nélkül is jártak a mutatói, de csak ahogyan épp kedve szottyant, hol előre, hol hátra.

A férfit, aki váratlanul tűnt el az időben, Dombváry Ferencnek hívták, egy csendes alagsor lakója. Szobáját térképek és jegyzetek borították, száradt virágok hevertek az asztalán szanaszét, a belőlük áradó dohos szag a falakra tapadt. Fény alig tévedt be. A szűk ablakok előtt függöny, mintha valami nagy titkot sejtetnének.

Naphosszat ült a régi iratok között. A neves felmenőjét kereste, akiről az édesanyja mesélt neki.

Esős nap volt, amikor a levéltárba indult. Várták ott, valamilyen irattal, bizonyítékkal arra, hogy a múlt Dombváry Ferenc nemesi mibenlétét elismeri. Leült az asztalhoz, mire egy hang közölte vele, hogy késve érkezett. Az órájára nézett, és döbbenten tapasztalta, hogy leestek róla a mutatók.

Az óra régóta nem járt. Megállt egy tizennégyóra negyvenperces időpontban, és egyszer csak, mintha már nem bírná tovább az egyhelyben állást, leszakadt.

Dombváry kézhez kapta a levelét, és hazafelé indult. Még mindig zuhogott. A járdán összefüggő tócsa terült el az alkonyat fényében, onnan a házak ablakára tévedt a narancsos derengés. És lassan vágott át a szétterpeszkedő vízen, amely lassan mozgott előtte, mintha maga sem tudná eldönteni, hogy arrébb csordogáljon-e vagy sem. A hideg levegő zajjá sűrűsödött össze, és már nem lehetett látni a víz alatt a járdát.

Mintha a múlt zsibongna a túlpartról. És Dombváry csak állt. Bent, a tóban. Azt hinné az ember, megeredt az eső. De mintha alulról remegne meg a víz, összeborzongva a rajta hasító széltől. A túlparton árnyékok vitorláztak. És közben halkan hullámzik a folyékony tükör. Széttört ablakok.

Dombváry még látta magát szűk ablakának tükrében, de csupán, mint filmnegatívokon, olyan fakó, és torz volt minden. Ezután Dombváryt elsodorta a víz.

Vak szemek

A kígyó lassan, fenyegetően csavarodott rá a hegyre, a fák között utat törve magának. Hatalmas kattogással zakatolt, robogott, megtörve az éjszakai csendet.

Károly egyedül ült, és az ablakon időzött a tekintete. Kedvtelenül nézte, ahogy a rácsok kedvesen vetették háló-árnyékukat a hideg-kék cseppekre. Akár egy romantikus festő ecsetvonásai. Kavargó hullámok és ködpára. Semmit se lehet látni.

Károly egy khaki zöld sapkát húzott elő zsebéből, majd cigarettát. Úgy rémlett neki, mintha kiöregedett katona lett volna valamelyik nagy háborúban, de valójában nem volt biztos semmiben. Az emlékei idővel megfakultak. A cseppek az ablakon egyre elmosódottabbakká váltak, valóságos vihar játszódott le a vékony üveglapon. Volt, hogy formák bukkantak fel rajta, mintha alakok derengő arcai villantak volna fel, de aztán sodródtak tovább a sötétségbe.

Károly, talán már nem is az ablakon látta, lehet, hogy csak gondolatban, ahogy előtte egy szakadt ruhájú nő jelent meg. Ritkás ősz haja össze-vissza állt, akár egy százéves seprű szálai.

A tekintete üres volt. Alighanem vak.

Ha nem is teljesen, alig láthatott valamit a világból. Károly egyszer bizonyosan találkozott vele.

A neve valami görög hangzású lehetett, de már a fene se tudja.

Alakja elhomályosult, de Károlynak muszáj volt tudnia, ki is volt az a nő. Állandóan mormolt, szörnyű szavakat. Szemével mintha az eget kémlelte volna.

Csak azt tudnám, mit láthatott! Hiszen félig vak, vagy talán teljesen.

Károly egyszer találkozott vele. Akkor is éppen ilyen volt, mint amilyennek most látni vélte. Károly úgy emlékezett, látta meghalni az asszonyt. Nem tudta, ki ölte meg. Talán ő maga volt. Lehet, hogy már mást is megölt.

Emlékszem, ott hevert előttem. Egy pusztító félelem nyoma hevert nyitott szemmel, égnek fordított arccal a hideg földön. Előtte még beszélt hozzám. Mindenféle zavaros dologról, szinte összefüggéstelenül, néha értelmetlen szavakat. Amikor a szavai érthetőbbé váltak, arról beszélt, hogy tud segíteni. Hatalmas, fekete madár szállt mellé, és mint egy háziállat, kedvesen a gazdája mellé kuporodott. A hatalmas lábakra szalagok voltak tekerve, miután jobban megnéztem, láttam, hogy mik azok valójában. Fekete filmszalagok voltak. Sötétek, akár az ablaküveg. Rajtuk emlékképek kapaszkodtak. Ezután a vak asszony felszívódott.

Eközben a kígyó lassanként elnyelte hatalmas testével a hegyet, a szorításába zárta. A sötétség egyre sűrűbbé vált.

A vihar egyre erősebb lett, örvényként szippantott magába mindent, még az idős nőt is magával ragadta.

Nagy vihar volt. Erre tisztán emlékszem. Vihar, és tömegek mindenhol.

Károly továbbra is az ablakot nézte, de már nem látott rajta semmit. Minden korom sötét volt, s a kígyó elnyelte a hegyet, már csak hatalmas szörny teste tekeredett kikémlelhetetlen hosszúságban a földön.

Károlynak vacsorát hozott egy fehér ruhás nő, megfürdették, majd aludni ment.