A város közepén egy park állt. A gyerekek nemigen értették, miért nem szabad ott játszani, pedig a fás rész közepén állt egy nagy kerek betontömb, amit fa lécek szegélyeztek, így le lehetett rá ülni, illetve a gyerekek legszívesebben körbe-körbemászkáltak volna rajta. De nem szabadott. Gyerekek nem játszhattak a tér melletti erdőben.
A betontömbről azt mesélték, egy kút állt ott régebben, majd azt betemették, de a betont nem bontották el. Csak évekkel később, amikor az egész teret átalakították, és kiásták a földből a csontvázakat, azonban ez jóval később történt.
Akkoriban még ott állt a betontömb, ami sehogy sem hasonlított kútra, de a gyerekek elfogadták. Kút. Persze. A parkban lévő fákra nem lehetett felmászni. Túl magasan nőttek az ágai, csak egy felnőtt ember érhette el, ha felállt a betontömb szélére. De mégis melyik felnőtt mászna fára? Gyerek mászik fára, de a parkban ő úgysem játszhat. A gyerek csak akkor mehet a park szélére játszani, ha épp a buszra vár, de akkor is csak az emlékműig, a betontömbig semmiképp.
Az ősz épp azon a napon köszöntött be. Tudni lehetett, mert újra érződött a levegőben a füstszag. Én korábban észre sem vettem, de ha az ember több időt tölt távol, szinte megüli a tüdejét, és pár perc múlva a ruhájára és hajára tapad. Nyáron a füst helyett hangzavar van, mert mindenki irtja a fát, a bokrot, füvet, gazt, mintha attól félnének, hogy benő mindent, visszafoglalja az a hetven kilométernyi erdőt, amiben lyukat vágtak maguknak.
A parktól nem messze volt a hivatal. Itt jelent meg most is, mint az szokásos volt, Dombváry, fontoskodva, oldaltáskájával, amiben rendszerint fényképezőgépe volt, a táska pántjára kötve pedig egy fehér műanyagzacskó lógott. Öltöny és fehér baseball sapka. Mióta az eszemet tudom, azt mondják, a város történetét írja, állandóan iratok után kutat. És szalmaszag árad belőle. A könyvtár és a hivatal között láthatták a legtöbben, és többnyire a park melletti úton közlekedett. Mert arra volt a múzeum, időnként betért oda is, és különben is, gyerekkora óta ezen az útvonalon közlekedett otthon és az iskola között. Sokan ismerték, és köszöntötték, ha szembe jött, ő pedig, mintegy udvariasságból visszaköszönt, hiszen vastaglencsés szemüvege mögül alig láthatott valamit. Aznap sokáig volt a könyvtárban, a hivatalban szerzett okmány végre elvezet valahová, gondolta. A két könyvtáros türelmesen megvárta, de idővel mégiscsak be kell zárniuk a könyvtárat, így Dombváry már sötétedéskor indult haza. Ki a könyvtárból, le a park melletti járdán. A park ösvénye felől halk mozgolódás hallatszott, mint amikor gumitalp alatt csikorognak a kavicsok. Megint a vandálok, gondolta Dombváry, s habár tudta, hogy őt soha nem bántanák, sietősre vette a lépteit. Csak nem az emlékművet rongálják?! Kiabálást hallott. Részegek megint. Dombváry csak akkor nyugodott meg, amikor végre hazaért. Kipakolta a régi okmányokat, és aludni ment.

A férfire másnap találtak rá a parkban. Magasan volt a faág, de szerencsére ott volt a régi betontömb. Előfordul az ilyesmi, mondták. Régen is voltak ilyenek, elkergették otthonról. Nem beszéltek róla sokáig, csak amíg meg nem tudták, kinek a rokona volt. Aztán a helyére kerültek a dolgok, nem beszéltek róla többet. Az ágat lefűrészelték, túlságosan látszott rajta a kötélnyom.

(Illusztráció: Au clair de lune, John Atkinson Grimshaw)