Kötött, mintás pulóverben billegett egyik lábáról a másikra. Kezében az elengedhetetlen csíkos szatyor. Tanácstalan volt, mintha nem találta volna a helyét, vagy csak nem kapott egyértelmű utasítást. A régi szemetes konténer helyén állt épp, és nem értette, mi történik. Most akkor mi lesz? Szégyenkezve ment haza. Na, mi az, visszahoztad? – kérdezte Mari néni a szatyorra nézve. Lajos bácsi bólintott, majd hozzátette: Eltűnt a konténer.

*

Leskovicsné az ajtóban állt, és nézte, ahogy kicsomagolják azt a két műanyagot. Olvasta már a tévéújságban, hogy várható, de nem gondolta, hogy ilyen hamar véghez is viszik. A tévében már beszéltek róla, hogy létezik ilyesmi.
Leskovicsné gyakran ült kint a kertben. A kerti pad a kerítés mögött állt, az utcára nézve. Hogy azért mégse lássanak be, a kerítésen kissé ritkás, zöld növény volt fölfuttatva, ezen kívül – amolyan díszként – fali csapokat szereltek föl a kerítés léceire, mindegyikben egy-egy gondosan elhelyezett muskátlival. Leskovicsné tehát emögül, a padon ülve nézte, ahogy hordják ki a szemetet az emberek. Volt, aki nem teljesen értette a dolog lényegét, ekkor Leskovicsné előjött a növényes-kerticsapos rejtekhelye mögül, kijött a kertkapuig, és onnan készséggel adott utasításokat, hogy pontosan mit is kell.
Az üveges feliratú hamar megtelt. A papír nem annyira, mert azt mindenki otthon égette el. Harmadik nem volt, ezt Leskovicsné furcsállta, mert a tévében mindig minimum háromról beszéltek. De itt csak kettő volt.

*

Azon a napon tartották a bányásznapokat a városban. Bányászok már rég nem éltek errefelé, megszűnt a bányászat, mióta a szomszéd faluban húsz éve összeomlott az utolsó bánya is. Az ünnepség nekik szólt volna, de a szokás az szokás, ünnepelni attól még lehet. Mindenki a bazárokhoz igyekezett, ahogy én is.
Épp azon tűnődtem, milyen hangos lehet odalent a völgyben a zene, ha már itt a hegyen is hallani, és épp befordultam a következő utcába, amikor megláttam a szomszédomat, Jánost és feleségét, amint egyen-melegítőben állnak az „ÜVEG”-gel feliratozott szelektív szemetes konténernél, és erősen tanakodnak valamin. János, ahogy meglátott, felderült arccal köszöntött, mire én egy fejbiccentéssel válaszoltam.
Te Juci! – hallottam János hangját. A Márton nem érne be érte? Várj egy kicsit, Márton! Nem szednél ki pár befőttes üveget? Jók lennének lekvárhoz.
Őszinte lelkesedést láttam az arcukon, de én csak meglepetten álltam és lopva körülnéztem, nem hallotta-e más is, vagy nincs-e egy másik Márton a közelben, akihez szólhattak. Aztán János elkezdte kifejteni, hogy én bizonyára beérnék értük, és hogy ők csak mentek le a bányásznapra, de meglátták, hogy itt vannak ezek a befőttes üvegek, és pont jó lenne lekvárt elrakni bennük a télre.
Én továbbra is csak álltam, de János nem adta fel: Na, gyere, itt vannak az alján! – és már mutatta is, melyiket szeretné. Juci is a konténer alját nézegette. Beláttam, hogy a legegyszerűbben akkor szabadulok meg tőlük, ha segítek, csak nem lát addig senki, hogy a szemétben turkálok. Megadóan elindultam a konténer felé. A szemetes majdnem üres volt, az alján hevert csak néhány üveg. Gyorsan kikaptam azt, amelyikre János és Juci ácsingózott. Valóban könnyebben elértem, hiszen vagy egy fejjel magasabb voltam Jánosnál. Egyet kivettem, mire János mutatta volna a következő célpontot, de Juci érezte, hogy túllépnek az udvariasság határán. Jól van János, hagyjad szegényt! – mondta, férje oldalát böködve. Boldogan megköszönték a segítséget, és én már indultam is. Útközben még hallottam János hangját: Te figyelj, mama! Mi van, ha én beleállok…?

(Kép: Kövesd a vízjelet, Kálvin tér, 2012, Bb.)