A férfit, aki váratlanul tűnt el az időben, Dombváry Ferencnek hívták, egy csendes alagsor lakója. Szobáját térképek és jegyzetek borították, száradt virágok hevertek az asztalán szanaszét, a belőlük áradó dohos szag a falakra tapadt. Fény alig tévedt be. A szűk ablakok előtt függöny, mintha valami nagy titkot sejtetnének.

Naphosszat ült a régi iratok között. A neves felmenőjét kereste, akiről az édesanyja mesélt neki.

Esős nap volt, amikor a levéltárba indult. Várták ott, valamilyen irattal, bizonyítékkal arra, hogy a múlt Dombváry Ferenc nemesi mibenlétét elismeri. Leült az asztalhoz, mire egy hang közölte vele, hogy késve érkezett. Az órájára nézett, és döbbenten tapasztalta, hogy leestek róla a mutatók.

Az óra régóta nem járt. Megállt egy tizennégyóra negyvenperces időpontban, és egyszer csak, mintha már nem bírná tovább az egyhelyben állást, leszakadt.

Dombváry kézhez kapta a levelét, és hazafelé indult. Még mindig zuhogott. A járdán összefüggő tócsa terült el az alkonyat fényében, onnan a házak ablakára tévedt a narancsos derengés. És lassan vágott át a szétterpeszkedő vízen, amely lassan mozgott előtte, mintha maga sem tudná eldönteni, hogy arrébb csordogáljon-e vagy sem. A hideg levegő zajjá sűrűsödött össze, és már nem lehetett látni a víz alatt a járdát.

Mintha a múlt zsibongna a túlpartról. És Dombváry csak állt. Bent, a tóban. Azt hinné az ember, megeredt az eső. De mintha alulról remegne meg a víz, összeborzongva a rajta hasító széltől. A túlparton árnyékok vitorláztak. És közben halkan hullámzik a folyékony tükör. Széttört ablakok.

Dombváry még látta magát szűk ablakának tükrében, de csupán, mint filmnegatívokon, olyan fakó, és torz volt minden. Ezután Dombváryt elsodorta a víz.