Vak szemek

 

A kígyó lassan, fenyegetően csavarodott rá a hegyre, a fák között utat törve magának. Hatalmas kattogással zakatolt, robogott, megtörve az éjszakai csendet.

Károly egyedül ült, és az ablakon időzött a tekintete. Kedvtelenül nézte, ahogy a rácsok kedvesen vetették háló-árnyékukat a hideg-kék cseppekre. Akár egy romantikus festő ecsetvonásai. Kavargó hullámok és ködpára. Semmit se lehet látni.

Károly egy khaki zöld sapkát húzott elő zsebéből, majd cigarettát. Úgy rémlett neki, mintha kiöregedett katona lett volna valamelyik nagy háborúban, de valójában nem volt biztos semmiben. Az emlékei idővel megfakultak. A cseppek az ablakon egyre elmosódottabbakká váltak, valóságos vihar játszódott le a vékony üveglapon. Volt, hogy formák bukkantak fel rajta, mintha alakok derengő arcai villantak volna fel, de aztán sodródtak tovább a sötétségbe.

Károly, talán már nem is az ablakon látta, lehet, hogy csak gondolatban, ahogy előtte egy szakadt ruhájú nő jelent meg. Ritkás ősz haja össze-vissza állt, akár egy százéves seprű szálai.

A tekintete üres volt. Alighanem vak.

Ha nem is teljesen, alig láthatott valamit a világból. Károly egyszer bizonyosan találkozott vele.

A neve valami görög hangzású lehetett, de már a fene se tudja.

Alakja elhomályosult, de Károlynak muszáj volt tudnia, ki is volt az a nő. Állandóan mormolt, szörnyű szavakat. Szemével mintha az eget kémlelte volna.

Csak azt tudnám, mit láthatott! Hiszen félig vak, vagy talán teljesen.

Károly egyszer találkozott vele. Akkor is éppen ilyen volt, mint amilyennek most látni vélte. Károly úgy emlékezett, látta meghalni az asszonyt. Nem tudta, ki ölte meg. Talán ő maga volt. Lehet, hogy már mást is megölt.

Emlékszem, ott hevert előttem. Egy pusztító félelem nyoma hevert nyitott szemmel, égnek fordított arccal a hideg földön. Előtte még beszélt hozzám. Mindenféle zavaros dologról, szinte összefüggéstelenül, néha értelmetlen szavakat. Amikor a szavai érthetőbbé váltak, arról beszélt, hogy tud segíteni. Hatalmas, fekete madár szállt mellé, és mint egy háziállat, kedvesen a gazdája mellé kuporodott. A hatalmas lábakra szalagok voltak tekerve, miután jobban megnéztem, láttam, hogy mik azok valójában. Fekete filmszalagok voltak. Sötétek, akár az ablaküveg. Rajtuk emlékképek kapaszkodtak. Ezután a vak asszony felszívódott.

Eközben a kígyó lassanként elnyelte hatalmas testével a hegyet, a szorításába zárta. A sötétség egyre sűrűbbé vált.

A vihar egyre erősebb lett, örvényként szippantott magába mindent, még az idős nőt is magával ragadta.

Nagy vihar volt. Erre tisztán emlékszem. Vihar, és tömegek mindenhol.

Károly továbbra is az ablakot nézte, de már nem látott rajta semmit. Minden korom sötét volt, s a kígyó elnyelte a hegyet, már csak hatalmas szörny teste tekeredett kikémlelhetetlen hosszúságban a földön.

Károlynak vacsorát hozott egy fehér ruhás nő, megfürdették, majd aludni ment.