– Ezek gyűlölték egymást a kezdetektől fogva. – jegyezte meg Palkovicsné, amikor végre szétválasztották a két öreget.

– De miért? – kérdeztem.

– Ők se tudják. Nem is ők kezdték. Így van ez, mióta itt élünk.

P. és B. két szomszédos falu volt az erdők között. Egyik a hegyen, a másik a mögötte fekvő völgyben. P-re B-n keresztül vezet az út, onnan pedig sehová. Átutazó nem jött a faluba, csak aki valahogy idetévedt a Bocskor-hegy melletti szeles völgyön át, de az is minimum átfagyott, mert a völgy legmélyén, az elhagyott mészégető kemencéknél volt a leghidegebb a környéken.

P-ről régen gyakran gyalog jártak át a patakvölgy erdején keresztül az egyik távolabbi faluba, ahonnan már vasút vezetett Győrbe, de ezt az ösvényt már rég benőtte a gaz, hiába keresték, már nem találták meg, így kénytelenek voltak továbbra is B. felé közlekedni.

– Mocskos sváb! – kiabálta most az egyik öreg, és köpött egyet.

– Mégis min vesztek össze ennyire? – kérdeztem újra.

– Fene se tudja. A Gáspár egyébként se normális. Az harapta le a Schwarz ujját is.

– De mégis miért?!

– Hát miért? Mert megijesztette. Azt hiszem, a vállára tette a kezét, ő meg hátrafordult, és leharapta. Na, nem egészen, de később le kellett neki amputálni.

– Na, büdös, mondd csak ki svábul, hogy aprókrumpli! Na, mi lesz? – erre a másik már ugrott is, mielőtt lefoghatták volna, és megint fejjel mentek egymásnak.

– Mit mondott? – kérdeztem.

– Aprókrumpli. Ezzel cukkolják a p-ieket. Merthogy svábul nincs erre szó.

– A ti papotok meg együtt él egy nővel, miféle az ilyen? – vetette oda a másik.

– Bejárónő – magyarázta nekem készségesen Palkovicsné. – Egy lakásban élnek, nincs abban semmi. Nem tudom, biztos nincs a nőnek családja. Egyébként a mi papunk az ő papjuk is, mióta az övék meghalt. Aztán nem jött a helyére új, persze, hogy nem, ki menne az Isten háta mögé, a bolond svábok közé.

A sváb öreg épp a másik feleségéről motyogott valamit, hogy szegény nem tudja, hogyan bírja itt a tótok között.

– Sváb a felesége.  – informált Palkovicsné – P-ről származik. P-n szerették a b-ieket, mert ott kevés volt a fiú, örültek, ha mentek oda házasodni. Így a p-iek nagy része B-re került.

– De nem jó ez így. – csóválta a fejét a mellettünk álló. – Mert régen se bírták együtt. A svábok leköltöztek a völgybe B-ről. A két falu között pedig siló és dögkút. Ebben az egyben közösködnek. Na, meg a papban. Csak, amiben muszáj.

A két öreg lassan kifáradt, és mi is bementünk a kapuból. Délutáni levegőzésnek ennyi elég is volt. Leültünk bent a hosszú asztal mellé, ami tele volt üres poharakkal.Talán az összes készletet elővehette, mintha egy százfős sereget készülne ellátni. Palkovicsnének születésnapja volt, én is köszöntés végett mentem hozzá. Az asztal pedig egész nap várja a betévedő köszöntőket. Már későre járt, de Palkovicsné még nem pakolt el, a papot várta, mert megígérte, hogy ő is tiszteletét teszi. Felajánlottam, hogy szívesen fölhívom telefonon, de Palkovicsné csak legyintett, hogy nem szükséges. Egyébként sem tudtam volna, ahogy azt megállapítottam, amint ránéztem a telefonomon kijelzőjére: nem volt térerő. A kert végében a kerítés mellett azt mondják, néha fogja a jelet, mondta Palkovicsné, akit ez a probléma sehogy sem érintett, lévén, hogy nem volt telefonja, ahogy a legtöbbeknek sem a faluban.

Kezdett esteledni, és úgy véltem, jobb, ha indulok, sötétben veszélyes a völgyben közlekedni. Biciklivel voltam ugyan, de Palkovicsné ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen a falu végéig, mert fiatalkorában őt egyszer ugyanilyen szürkületkor ijesztette meg a szomszéd gyerek bekormozott arccal. A falu végén a kapuban két nő beszélgetett. Amint megláttak, azonnal rákérdeztek, hogy hát, kinek vagyok én az unokája, majd amikor megmondtam, közölték, hogy rögtön felismertek, mert az egyik nő nagyapjának, akit történetesen Kukodának hívtak, ugyanilyen kék szeme volt, tőle örököltem én is. Hiába szabadkoztam, hogy tudtommal nem vagyok rokona, és hogy a kék szememet az én nagyapámtól örököltem, csak nem engedett belőle. Ha a családunk innen származik, akkor csakis Kukoda lehet, éspedig, lévén, hogy a Kukodák kék szeműek és szőke hajúak, én is nyilvánvalóan az vagyok. Kukodákhoz képest ugyan jól megnőttem. Hát, jól megnőttél, ez hogy lehet?, kérdezte, szinte szemrehányóan, mintha egy egyszerű feladatot nem tudtam volna teljesíteni;szokatlan a százhatvan fölötti magasság ebben a családban, de hát előfordul az ilyesmi. Fejcsóválva legyintett, mintha végtére is teljesen lényegtelen lenne. Mert tudod, magyarázta, a te dédapád rokona volt az én nagyapámnak, tehát egészen biztosan rokonok vagyunk.Próbáltam megérteni, mit akar mondani. Szóval, kérdeztem, akkor itt is mindenki rokona mindenkinek, mint P-n? Elképedt arccal nézett rám. Hát, mondta, az azért más. Ők svábok. Majd elgondolkozva nézett maga elé bólogatva, mintha saját magának akarná bizonygatni, hogy igazat mondott. Ezután elköszöntem, és útnak indultam. A mészégető kemencéknél most is jóval hidegebb volt a levegő, mintha torlaszként zárná el a dombon fekvő falut. A völgyből kiérve már a térerő is visszatért, a telefonomra is csak ekkor estek be a hívások.

 

 

(Illusztráció: Abandoned)