A Martin Scorsese rendezésében, Terence Winter által, Jordan Belfort könyve alapján írt forgatókönyvből készült, A Wall Street farkasa című film 2013 végi megjelenését követően azonnal kasszasiker lett világszerte. Nem hiába: az önmagát a semmiből a világ tetejére felküzdő figura története – aki a gazdagság mámorában törvényt szeg, majd tehetségén kívül végül mindent elveszít – kiapadhatatlan forrása mind a filmművészetnek, mind az irodalomnak. Jordan Belfort könyvét 2007-ben írta, de ahogy több más országban, fordítása Magyarországon is csak a film sikereinek köszönhetően láthatott napvilágot. A Libri Kiadó nem is tétlenkedett, a könyv 2014 elején megjelent, a maga 623 oldalas terjedelmével, borítóján Leonardo DiCaprióval, a háttérben egy, a filmből vett jelenettel. Marketingszempontból érthető ez a döntés, ám aki a mozikban is látott történetet és főszereplőt várja, az némiképp csalódni fog, hiszen a könyvet felcsapva elég hamar világossá válik (az elég egyértelmű, akár szövegszerű egyezések ellenére is), hogy sem a cselekmény, sem Scorsese (és DiCaprio) Jordan Belfortja nem ugyanazok a könyvben leírtakkal, illetve az ott megformálódó Jordan Belforttal. Ez pedig kétségkívül a könyv előnyévé tud válni, az olyan, egyébként félresikerült megoldások ellenére is, amelyek a narrációval, vagy a tanmese jelleggel állnak összefüggésben. Az, hogy a könyvről csakis a film vonatkozásában lehet beszélni, kétségtelen, ám pont ennek köszönhetően az imént említett előny hátránnyá is válik, amennyiben valószínűleg a két megvalósítás között valahol középen lenne az igazán jól megcsinált Jordan Belfort-sztori.

Szemben a filmmel, a négy könyvre, prológusra és epilógusra tagolt könyvben Jordan Belfort pályakezdéséről, a Stratton Oakmont megalapításának előzményeiről nem nagyon esik szó, amit megtudunk, az az énelbeszélő Jordan Belfort visszaemlékezéseiből, illetve a rövid prológusból derül ki számunkra. Ugyanennek a résznek a végén (amely a Bárány a farkasok között címet viseli) olvasható a szerző által a könyv elé kitűzött cél is: „Ebben a könyvben kísérletet teszek ennek az agyrémnek [t.i. az 1987-es Black Mondayt követő eseményeknek] a felidézésére, mégpedig szatirikus módon, mert csak így írhatom le hitelesen a Wall Street történelmének legvadabb rodeószezonját. Megismertetem továbbá olvasóimat azzal a hanggal, amely az én fejemben szólalt meg ezekben az időkben” (17). Ezt a hangot okolja a szerző azért a sok rosszért (hogy megvesztegetett másokat, hogy káoszt és agyrémuralmat bocsátott fiatal amerikaiak egy egész nemzedékére stb.), amit elkövetett. Később így fogalmaz: „mert szeretném, ha megtudnák, ki vagyok voltaképpen, és még inkább azt, hogy ki nem. […] A legőszintébben azonban mégiscsak azt remélem, hogy élettörténetem elrettentő példaként áll majd szegények és gazdagok előtt, […] akik Istentől kapott tehetségüket elfecsérelik […]. És mindazok előtt, akik azt képzelik, hogy aztán hű de mámorító dolog lehet a Wall Street farkasának lenni” (18).

Ez az előre magyarázkodás egyrészt gyanút ébreszt az olvasóban arra irányulóan, hogy csak valami utólagos, az elkövetkezőket legitimáló gesztusról van szó, ugyanakkor reményt arra vonatkozóan, hogy ez a mentegető, értékelő hang nem vonul majd végig az egész művön. És ha nem is mindig előtérben, de sajnos végigvonul; az elbeszélő olykor (bár ez a ritkább eset) kiszól az olvasóhoz, akitől reméli, hogy majd kegyeibe fogadja, máskor pedig egy-egy epizód végén megelőlegezi, hogy ne higgyük, hogy ez volt a legrosszabb. Olykor dőlt betűs, elsőre érthetetlen funkciójú sorokat találunk, amelyek szintén ezt a tanító jelleget kívánják az olvasóra erőltetni. Csak egyet idézek: „Hány ismétlést nézhet végig az ember anélkül, hogy végül pisztolycsövet dugjon a szájába, és meghúzza a ravaszt?” (342) Ha ez nem lenne elég, a könyv kétszázadik oldalán kezdődő, A gyónás címet viselő fejezetben Jordan, felesége nénikéje felé intézett, múltat idéző, a jelent magyarázgató szavai sem tudják elérni azt a célt, hogy úgy hassanak, hogy a tettei és az eddig (és ezután) olvasottak ellenére egy másmilyen, érző, a körülményeknek kiszolgáltatott, és azokból a legtöbbet kihozni vágyó ember alakját lássa maga előtt az olvasó. Ezek az elemek végtelenül didaktikussá teszik az egész könyvet, elrontva az egyébként jól elmondott (felépített) cselekményt, és az ezeknek, ha nem is mindig mozgatórugójaként, hanem olykor elszenvedőjeként elénk állított férfi ezen elemek nélkül is elég összetett karakterét.

Mert éppen azokon a pontokon, amikor Jordan Belfort nem figyel erre a szövegre erőltetni kívánt tanító jellegre, válik a legdinamikusabbá és legérdekfeszítőbbé az elbeszélés. Érdekes, hogy ezek pont azok az egyébként hosszúra nyúlt részek, amelyek a tőzsde belső működési mechanizmusait tárják fel, vagy a törvénykezés által nyújtott kiskapukat magyarázzák lenyűgöző logikával, esetleg a szinte felsorolhatatlan számú drogok hatásainak bemutatására törekszenek. Tehát csupa olyan dologról szólnak, amely egy valószínűleg kívülálló, ezeket nem ismerő olvasónak akár unalmasak is lehetnének. De éppen ezekben a részekben mutatja meg Jordan Belfort az olvasó számára a tehetségét, azt a hihetetlen meggyőzőképességét, amely a Wall Street farkasává, a brókerek királyává tette őt. Pedig ennek bemutatására több, például a brókerekhez, az elvonón résztvevőkhöz, vagy éppen az antialkoholistákhoz intézett beszédének közlésével is törekszik a szerző. Az olvasóra azonban ezek a részek, nem meglepő módon, kevésbé hatnak, sőt, olykor el is bizonytalanítják afelől, hogy hitelesek-e a leírtak, mivel kérdésessé válik, hogy a közölt buzdító beszédek színvonala hogyan is egyezhet az elért hatás mértékével. A filmben ezek a részek érthető módon nem szerepelnek, ott a buzdító beszédek hatásossága direkt módon tárul a néző elé, mint ahogy minden más is, aminek következtében a Jordan Belfortot motiváló erők bemutatása a minél több pénz megszerzésére és a minél jobb nők meghódítására szorítkozik.

A film alapvetően más nevekkel dolgozik, az egész történetből másra helyezi a hangsúlyt, sőt több ponton meg is változtatja magát a cselekményt is. Leonardo DiCaprio színészi játéka egy pillanatra sem kérdőjelezi meg Belfort meggyőzőképességének hatásosságát, de például a könyvből megmaradt, a filmben is alkalmazott, Belfort általi narráció sem kelt didaktikus hatást. Ahogy a szintén említett gyónásjelenet egy alternatív, a könyvbelit kifordító megoldása lett az az abszurd jelenet, amikor Jordan és felesége nénikéje megcsókolják egymást, és azon gondolkodnak, hogy most tényleg egymásra hajtottak-e. Fontos megjegyezni azonban, hogy éppen a nőkhöz való viszony (legyen szó a könyvben meg sem jelenő, csak Jordan emlékeiből néha előbújó első feleség emlegetéséről, a nagynénivel, a kislányával vagy éppen a feleségével való viszonyról) kifejtése lesz az, ami a könyvben motiválttá teszi az egyes eseményeket, szemben a filmmel, ahol ezek a viszonyok inkább csak díszként állnak, anélkül, hogy bármilyen, az ábrázolt, abszurdnak tűnő világhoz képest normálisnak mondható érzelmeket állítanának elénk.

Míg a film a barátok/üzlettársak feladásával, a börtönbüntetés letöltésével, és az azutáni élet újrakezdésének pillanataival végződik (és ebben a jelenetben egyébként a valódi Jordan Belfort konferálja fel a DiCaprio által eljátszott Jordan Belfortot!), egy mondattal elintézve a drogokról való leszokás mikéntjét, addig a könyvben a drogok sokkal nagyobb (vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy más) szerephez jutnak. A rengeteg leírás, amely a droghasználatról, valamint a családjához fűződő szeretet kifejeződéseiről szólnak, lesznek azok a mozgatórugók, amelyek valódi fordulóponttá teszik az egyébként a filmben is feldolgozott jelenetet, amikor Jordan bekokainozva, feleségét a lépcsőről lerúgva próbálja elrabolni saját lányát. Ezt követően a drogról történő leszokás, a családdal rendezni próbált viszony válik hangsúlyossá, és bár a végeredmény ugyanaz: válás és börtön, azért az eltérő hangsúlyok igencsak eltérő történetet, és hogy Belfort reményeivel szóljak: tanulságot eredményeznek.

Szem előtt tartva tehát, hogy lehetetlen a filmtől elvonatkoztatva kezelni a kötetet (mint ahogy a valóságban megtörtént és dokumentált eseményektől sem), valamint eltekintve a narrációban fellelhető hibáktól, attól, hogy az elbeszélés néhol elképesztően didaktikus, illetve hogy a könyv maga túl-, és nem is annyira jól megírt – illetve, hogy a filmnek is vannak hibái, amelyeknek, ha a könyvben találhatók kijavítására is szolgáltak, nem mindig sikerült betölteniük a feladatukat –, kétségtelen, hogy Jordan Belfort és Scorcese egy olyan világot tár az olvasó és a néző elé, amelynek működési mechanizmusait ritkán van alkalma látni. És a bevallottan szubjektív nézőpont pedig kétségbevonhatatlanul érdekfeszítően, sőt, olykor lebilincselően mutatja meg a Wall Street misztikus – és ahogy ugye annak adaptációiból kiderül: korántsem felhőtlen – világát.

Jordan Belfort, A Wall Street farkasa, ford. Kovács Kristóf, Libri Kiadó, Budapest, 2014.