A napokban megtartott parlamenti választások után patthelyzet alakult ki Olaszországban. Ma még nem tudni, mi lesz a különböző koalíciós alkudozások és spekulációk eredménye, azonban egy dolog biztossá vált: az olasz nép egy igen tekintélyes része, azzal, hogy a humoristából politikussá vált Beppe Grillo Öt Csillag Mozgalmára (Movimento 5 Stelle, M5S) szavazott, kinyilvánította elégedetlenségét az egész olasz politikai berendezkedéssel szemben. Grillo mozgalma, amely nyíltan szembemegy a teljes establishmenttel, a harmadik legtöbb voksot kapta, ami egyértelműen jelzi, hogy komoly gond van az olasz közéletben. Az európai elitek persze azonnal bűnbaknak kiáltották ki a „populista” Grillot, aki miatt nem lehet időben elkezdeni a „szükséges” gazdasági intézkedések végrehajtását. A demokrácia tehát az elitek szempontjából rosszul vizsgázott Olaszországban. Mégis azt kell mondanunk, az Öt Csillag Mozgalmat támogató olasz választók a lehető leghaladóbb lépést tették meg. De ez a történet nem Olaszországban kezdődött.

 

Már az Európai Unió alkotmányáról tartott népszavazások kapcsán kiderült, hogy a demokrácia nem működik mindig „megfelelően”. Ha pedig a nép képtelen meghozni a „helyes” döntést, a következő lépés egyszerű: el kell tőle venni a döntés valódi lehetőségét. Erre demokratikus keretek között több megoldás kínálkozik. Tökéletes példákat találunk ezekre a 2008 utáni Görögországban. Amikor 2011-ben Papandreou miniszterelnök előállt azzal, hogy népszavazást írnának ki Görögországban a tervezett megszorító intézkedésekről, bár senki nem merte azt nyíltan megtiltani, Papandreout azon nyomban Párizsba rendelték, ahol Angela Merkel és Nicolas Sarkozy kemény kritikát fogalmazott meg a kormányfő tervével szemben, amely esetlegesen megakadályozná a megszorításokat. Papandreou pedig, miután azt nyilatkozta, hogy „a népszavazás önmagában sohasem volt egy végső megoldás”, minden további kérdés nélkül be is vezette a brutális intézkedéseket.

 

Emlékezzünk vissza emellett, hogy hogyan reagált az európai elit, amikor egyértelművé vált, hogy a megszorítás ellenes Syriza az egyik komoly esélyese a 2012-es görög választásoknak! Az anarchia és a teljes összeomlás víziója járta be Európát. Érdekes adalék, hogy a Syriza által előidézett rettegés mellett teljesen elhalványult az a probléma, hogy egy nyíltan neonáci párt, az Arany Hajnal, bizonyosan be fog jutni a parlamentbe. A Nyugat tehát nagyobb veszélyforrásként tartotta számon a megszorításokkal való szembehelyezkedést, mint Európa legkeményebb szélsőjobboldali pártjának folyamatos erősödését. De lépjünk tovább! Kevésbé ismert tény, hogy nemrégiben a szlovén alkotmánybíróság, az ország gazdasági érdekeire hivatkozva, alkotmányellenesnek nyilvánított egy, a szakszervezetek által előterjesztett kezdeményezést, amely népszavazásra bocsátotta volna azt a törvénytervezetet, amely által a szlovén kormány olyan intézményeket hozhat létre, amelyeken keresztül az adófizetők pénzéből kisegítheti azon bankokat, melyek ún. „rossz hiteleket” bocsátottak ki ¹. Az alkotmánybíróság tehát hitelesítette azt a gondolatot, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezeteknek való megfelelés magasabb rendű nemzeti érdek, mint a demokrácia. Mit tehet ilyen körülmények között egy demokratikus nép? A válaszhoz, illetve az olasz választások eredményének magyarázatához előbb át kell eveznünk az Atlanti-óceán túlpartjára.

 

2011. szeptember 22-én, az USA-ban, a Fehér Ház elindította a We the people elnevezésű weboldalt, amely lehetőséget biztosít az amerikaiaknak, hogy bármilyen témában aláírásgyűjtést kezdeményezzenek. Amennyiben sikerül egy kérdés esetében 25 ezer aláírást összegyűjteni, az amerikai kormánynak hivatalból foglalkoznia kell a témával, valamint nyilvánosan és érdemben kell reagálnia a felvetésre. November közepén, megragadva a lehetőséget, izgalmas és szokatlan aláírásgyűjtésbe kezdtek. Egy petíció megfogalmazói azt követelték, hogy a kormányzat 2016-ig kezdje meg a Csillagok háborújából ismert Halálcsillag megépítését. Mivel az aláírások száma messze meghaladta a 25 ezret (34 ezer aláírás gyűlt össze a Fehér Ház hivatalos válaszáig), a kormánynak nyilatkoznia kellett az ügyben. Nem mellékes részlet, hogy a petíció előterjesztői formálisan nem viccként fogták fel kezdeményezésüket. Indoklásuk szerint „a kormányzat ezzel munkahelyeket teremtene, elősegítené az űr felfedezését, és erősítené a nemzetet ².” A Fehér Ház hivatalos közleményben reagált: „a Halálcsillag megépítése a galaxisunk lehetőségein túlmutató, pazarló és felesleges beruházás lenne. Nem csak azért, mert az amerikai kormányzati politikával ellenkezik más bolygók felrobbantása, hanem mert az Egyesült Államok már amúgy is rendelkezik űrállomással és lézervezérelt űrrobottal ³.” Paul Shawcross, a Fehér Ház tudományos és űrkutatással kapcsolatos költségvetését koordináló hivatalának vezetője azt nyilatkozta továbbá, hogy bár „a kormány osztja az aláírók igényét a munkahelyteremtésre és a nemzet védelmének erősítésére, de a Halálcsillag biztos nem a megoldás ezekre. Többek között azért, mert megépítésének becsült költsége 850.000.000.000.000.000 dollár, egy ekkora kiadás pedig nehezen férne össze az államadósság csökkentését célzó kormányzati intézkedésekkel. ⁴” A nép azonban nem nyugodott! Egy másik weboldalon adományokat kezdtek gyűjteni a Halálcsillag megépítésére, ⁵ majd ennek hírére egy másik csoport egy olyan űrhajó megépítését kezdeményezte (szintén adományokból), amilyennel Luke Skywalker a Csillagok háborújában felrobbantotta a Halálcsillagot ⁶ – eddig mindkét esetben meglepően tekintélyes összeg gyűlt össze. Persze az amerikai kormány sem hagyta szó nélkül az esetet. A hivatalos reakció után nem sokkal az aláírási küszöböt százezerre emelték, elejét véve annak, hogy kormánynak hivatalosan reagálnia kelljen az abszurd felvetésekre ⁷. Azonban elintézhetjük-e egyszerűen annyival ezt az ügyet, hogy néhány vicces kedvű állampolgár ostobaságokra használt egy demokratikus kormányzati kezdeményezést? Mi van akkor, ha – bár nem szándékosan -, de ez a több tízezer ember valami forradalmi tettet hajtott végre? Mi van akkor, ha ezek az emberek nem arra világítottak rá, hogy a demokrácia a legabszurdabb helyzetekben is tökéletesen működik, hanem éppen arra, hogy a demokrácia és a demokratikus intézményrendszerek napjainkban CSAK ilyen esetekben működnek megfelelően. Hiszen formailag ez lenne a tökéletes demokrácia. A nép mint az ország valódi ura bármilyen értelmetlen témát felvethet, és erre a kormánynak mint a nép által választott vezető testületnek, érdemben reagálnia kell. Akkor merül fel igazi probléma, ha a néptől elveszik a beleszólási jogot a hétköznapjait érintő kérdésekben, és ami marad, az csupán a Halálcsillag. Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász Polányi Károly A nagy átalakulás című klasszikus könyvének 2001-es kiadásának előszavában a következőképpen írja le a gazdaság és demokrácia viszonyának alakulását a fejlődő országokban:

 

„Elmagyarázzuk a fejlődő országoknak a demokrácia fontosságát, de aztán – amikor eljutunk a számukra legfontosabb ügyekhez, amelyek a megélhetésükre hatást gyakorolnak, a gazdasághoz – azt mondjuk nekik: a gazdaság vastörvényei alig, vagy egyáltalán nem nyújtanak választási lehetőséget. Mivel pedig ti – a demokratikus politikai rendszereteken keresztül – valószínűleg csak elrontanátok a dolgokat, le kell mondanotok a kulcsfontosságú gazdasági döntésekről (mint mondjuk a makrogazdasági politika) egy független központi bank javára, amely viszont szinte mindig a pénzügyi szféra képviselőinek uralma alatt áll. (…) Magyarul: az egyik kezünkkel a demokrácia intézményei által látszólag felruházzuk hatalommal az egyéneket a volt gyarmatokon, a másik kezünkkel viszont elvesszük azt.” ⁸

 

Nem azt látjuk éppen, hogy Stiglitz megállapítása egyre inkább kiterjed a nyugati fejlett országokra is? A nyugati demokráciák ma a saját bőrükön érezhetik azt, ami nem is olyan rég még csak távoli probléma volt számukra. A több mint harmincezer aláíró tehát nem tett mást, mint egyszerűen nevetségessé tette a jelenleg működő nyugati típusú demokráciát. A demokrácia átcsapott saját öniróniájába.

 

Az amerikai jelenség sajátos átalakulását láthatjuk Olaszországban is. A Portugáliától Romániáig terjedő kormány- és megszorítás ellenes tüntetések mellett megjelent az elégedetlenség kifejeződésének egy másik formája. Az olasz választók egy jelentős része teljesen kiábrándult az országban regnáló politikai elitből, és a rendszer groteszk öniróniájára rávilágító Beppe Grillo pártjára szavazott. Az üzenet a következő: a vezetőink nem képesek megfelelően irányítani az országot, a demokrácia mint olyan nem működik megfelelően, jöjjön tehát helyettük az irónia és a rendszerrel való alapvető szembehelyezkedés. Giorgio Napolitano olasz államfő persze már február 28-án, Berlinben igyekezett megnyugtatni a piacokat és az európai eliteket, hogy Olaszországban minden rendben halad, „az olaszországi politikai helyzet nem veszélyezteti az európai pénzügyi piacokat, Itália új kormánya pedig heteken belül megalakulhat. ⁹” Mindazonáltal a jelenlegi helyzet talán mégsem ilyen egyszerű. A választások után kialakult patthelyzet ugyanis az irónia forradalmát hozta el Olaszországban. Úgy tűnik, manapság a gazdasági és politikai elitek elleni fellépés egy új eszköze van kibontakozóban: nincs más teendő, mint felerősíteni és megvilágítani a rendszer tragikus öniróniáját, és hagyni, hogy saját maga bizonyítsa be, ő maga mennyire fiktív és tragikomikus.

 

A kialakult szituáció valószínűleg hamarosan „megoldódik”, és Olaszország folytathatja az európai elitek és a piacok számára megfelelő és kívánatos politikát. Azonban ne legyenek kétségeink: egyre több ilyen jelenséggel találkozunk majd a jövőben, ahogy a nyugati kormányoknak egyre inkább alá kell rendelniük a demokráciát a gazdasági érdekeknek. Francis Fukuyama 1989-ben még azt vizionálta, hogy a globális kapitalizmus és az ezzel együtt működő liberális demokrácia soha nem látott szabadságot hoz világnak. Ez a rendszer most lépésről lépésre felfalja saját gyermekeit.