Nem látszik szűnni a felsőoktatás körüli vita Magyarországon, mióta a jelenlegi kormány alapvető átalakításokat jelentett be ezen a területen. Azonban ezek a polémiák sokkal régebbre nyúlnak vissza. Régóta diskurzus tárgya a magyar felsőoktatás színvonala, finanszírozása, a diplomás munkanélküliség kérdése, továbbá a munkaerőpiac igénye. A képzésekkel kapcsolatban a vita egyik központi eleme az, hogy egy adott diplomával el lehet-e helyezkedni (optimális esetben a tanult szakmán belül), illetve, hogy a képesítésekre mekkora a munkaerőpiaci kereslet és a társadalmi igény. A kérdés az, hogy mit eredményez ez a szemlélet, valamint, hogy milyen viszonyban áll egymással az állam, az egyén (a hallgató) és a munkaadó a jelenlegi rendszer keretein belül.

A globális szabadpiaci kapitalizmusban a munkaerő szabadon áramlik egy olyan közegben, amelyet a piac logikája alapján a kereslet és a kínálat határoz meg. Vagyis a munkavállaló piaci termékként funkcionál. A szabadidejét, erejét, tudását, képességeit stb. adja el olyan áron (munkabér), amelyet szintén a kereslet és a kínálat törvénye határoz meg. A munkavállaló tehát a piaci adás-vétel tárgya. Itt lép be a képbe a felsőoktatás. Az egyetemek és a főiskolák vagy a piacon működő magánintézményekként, vagy állami irányítás alatt olyan szellemi tőkét kínálnak, amelyet a (leendő) munkavállaló elméletileg könnyen és magas áron képes a maga hasznára értékesíteni a munkaerőpiacon.

Egy ilyen gazdasági környezetben a fenti mechanizmus mozgatórugója a profit. A munkavállaló feladata, hogy a munkáltatónak jövedelmet és profitot termeljen munkabérért cserébe. Ez alól kivételt képeznek a nonprofit, illetve az állami szervezetek, amelyek a piaci logikától eltérő célokkal működnek. Nem véletlen, hogy a Milton Friedman-féle korlátlan szabadpiaci logika szerint az ilyen intézmények tulajdonképpen a rendszer felesleges, torzító elemei, amelyek feladatait ki kell szervezni (privatizálni) piaci szereplőknek. Ezen érvrendszer lényege, hogy a profitorientált szabadpiac szereplői mindent olcsóbban, jobban és hatékonyabban tudnak ellátni, mint bármely nonprofit vagy állami szervezet. Eszerint az, hogy az államnak jogában áll befolyást gyakorolni a felsőoktatás szellemi tőketermelésére, csupán felesleges torzító tényező, hiszen ideálisabb volna, ha a piac a saját igényei szerint közvetlen ráhatással bírna a képzési rendszerre.

Mi a szerepe tehát az államnak egy kapitalista gazdaság felsőoktatásában? Egyszerűen az, hogy a piaci igényeket felmérve (pl. itthon a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elvárásait meghallgatva) piacképes kínálatot biztosítson a munkaerőpiaci kereslet számára. Vagyis az állam olyan termékeket (diplomásokat) állít elő, amelyek szellemi tőkéjükkel megfelelnek a piac elvárásainak. Ezen a ponton két problémába ütközünk bele: az egyik a társadalmi hasznosság, a másik a képviselet (vagy érdekképviselet) kérdése. Ha ugyanis az állam elsősorban a profitorientált magánszféra számára termel a felsőoktatáson keresztül, akkor felmerül a kérdés, hogy az adófizetők pénzén képzett befektetési bankár vagy például a történész hasznosabb-e társadalmilag. Azonban egy kapitalista gazdaságban ez a kérdés látszólag értelmetlen, hiszen ami jó a piacnak, az jó a társadalomnak (és az államnak) is. A befektetési bankár magas fizetésért dolgozik, profitot termel, ezáltal a munkáltató még többet tud beruházni, ezzel újabb munkahelyeket teremt, nő a fogyasztás (ideális esetben megfelelő mértékű infláció mellett) és ezzel együtt a GDP, vagyis pörög a gazdaság.¹ Ezt nevezhetnénk a boldogság gazdasági körforgásának. Egy történész pedig szintén csak annyiban hasznos, amennyiben tudását képes értékesíteni a piacon. Ha a piacnak kevesebb történészre van szüksége, mint befektetési bankárra, akkor a kereslet és kínálat törvénye alapján a történész rossz árut (szellemi tőkét) kínál a piacon, ezért vagy át kell képeznie magát (mást kell eladásra kínálnia), vagy más formában kell értékesítenie a termékét – vagyis a tudását és végső soron saját magát. Itt érhető tetten a kapitalizmus logikájának egyik uralkodó jelszava: ami piacilag hasznos, társadalmilag is hasznos. A boldogság gazdasági körének szellemi alapja ugyanis az, hogy a profit önmagában társadalmilag hasznos tényező, és boldogsághoz vezet. Ha pedig valaki úgy érzi, hogy boldogtalan egy olyan társadalomban, ahol magas az egy főre jutó GDP, vagyis ahol nem szabadna boldogtalannak lennie, ott rendelkezésre állnak számára a pszichológusok, az antidepresszánsok, az önsegítő könyvek stb – a lényeg, hogy a körforgás akkor sem állhat le, ha valaki nem érzi jól magát benne.

A társadalmi hasznosság és a profit kapcsolatát jól érzékelteti az elméleti fizikus és a filozófus példája. A közvélekedés szerint a filozófusok társadalmilag szinte tökéletesen haszontalan tevékenységeket végeznek, míg az elméleti fizikusokra hatalmas szükség van, hiszen ők „valódi tudósok”, „ténylegesen hasznos” kutatási területekkel. Amellett, hogy (minden irónia nélkül) egy pillanatig sem vonjuk kétségbe az elméleti fizikusok kutatásainak jelentőségét, érdemes feltenni a kérdést: vajon tényleg sokkal hasznosabb a társadalom számára az, aki a multiverzumokkal, a húrelmélettel, a táguló vagy szűkülő univerzum koncepciójával vagy a fekete lyukakkal foglalkozik, mint az, aki például Isten létezését vagy az emberi gondolkodás természetét kutatja? Könnyen belátható, hogy mindkét terület fontossága abban rejlik, hogy a világunk működését vizsgálja eltérő szempontok szerint. Akkor mégis miért van az, hogy amíg az elméleti fizikusokat általános köztisztelet övezi, addig a filozófus szó a naplopó szinonimájává vált? A válasz brutálisan prózai: az elméleti fizika – eszközigényéből kifolyólag – közvetetten sokkal több profitot tud termelni, mint a filozófia. Amíg – nagyon leegyszerűsítve – egy filozófusnak csupán tollra, papírra és könyvekre van szüksége, addig egy elméleti fizikus kutatásához teljes iparágak képesek biztosítani – óriási profitot termelve – az eszközöket, a szuperszámítógépektől, a hatalmas távcsövekig. Ezen a ponton látható igazán a profit és a társadalmi hasznosság tényleges viszonya: a profit maga a társadalmi hasznosság, ami pedig nem termel profitot, az társadalmilag nem hasznos.

Itt érkezünk el a második problémához: az állami képviselethez. Egy demokratikus állam feladata ugyanis az, hogy a választók igényeit képviselje. Felmerül azonban egy igen komoly paradoxon. A boldogság gazdasági körforgása szerint ugyanis az önmagukat értékesíteni kívánó hallgatóknak logikusan olyan szakokra kellene jelentkezniük, amelyek profitábilis szellemi tőkét biztosítanak majd számukra. Mindazonáltal néhányan (nem is olyan kevesen) más életcélt tűznek ki maguk elé, vagy arra vannak kényszerülve, hogy ne ilyen szakokat válasszanak. (Persze egyes esetekben a piaci logika csalhatatlansága is megkérdőjeleződik. Az építészmérnöki szakma hosszú éveken keresztül erősen reklámozott divatszakma volt, és rengeteg hallgató jelentkezett ilyen szakokra a komoly munkaerőpiaci kereslet, illetve a magas fizetések miatt. Amikor 2008-ban összeomlottak az ingatlanpiacok, az építészmérnökök tömegesen veszítették el az állásaikat, bizonyítva ezzel, hogy a munkaerőpiaci igényekre vonatkozó sarkos kijelentések egyik pillanatról a másikra értelmüket veszíthetik.) A szabadpiac logikája és a boldogság gazdasági körforgása alapján az államnak a kezében lévő adminisztratív eszközökkel úgy kell alakítania a termelést (a hallgatók képzését), hogy az a lehető legjobban megfeleljen a munkaerőpiaci igényeknek. Vagyis minél kevesebb történészt, és minél több elméleti fizikust és befektetési bankárt kell képeznie, függetlenül attól, hogy hányan szeretnének történészek és befektetési bankárok lenni. A képviselet kérdése tehát egy látszólagos paradoxonba ütközik: az állam a választókat képviseli, miközben olyan adminisztratív rendszert működtet, amely a profitorientált munkaadói oldal érdekeit tartja szem előtt, függetlenül a „valós” társadalmi igényektől és a választók akaratától.

A kanadai újságíró, Naomi Klein úgy fogalmaz, hogy a korlátlan kapitalizmus zsenialitása abban rejlik, hogy képes kikényszeríteni a saját létét. Ez a felsőoktatási képzés rendszerének szintjén egyszerűen úgy jelenik meg, hogy a szabadpiaci kapitalizmus egy vágással feloldja a képviselet kérdésében rejlő paradoxont. Ha ugyanis a profit, mint olyan, képes boldogságot teremteni, akkor ha az állam a profitorientált munkáltatói oldalt képviseli, valójában a társadalmat képviseli – abban az esetben is, ha a társadalom ezt nem így érzi. Az államnak tehát nem az a feladata, hogy a történészeket azok saját vágyai és igényei szerint képviselje, hanem az, hogy eladhatóvá formálja őket a munkaerőpiacon. Ebben rejlik a szabadpiaci kapitalizmus valódi zsenialitása: úgy is képes privatizálni az államot, hogy közben látszólag nem változtat a működésén. A felsőoktatás körüli viták pedig mindaddig el fogják véteni a lényeget, amíg a vitázó felek fel nem ismerik, hogy a szabadpiaci kapitalizmusról folytatott diskurzus nélkül nincs értelme a felsőoktatásról szóló polémiáknak.