A Pussy Riot jelenleg börtönbüntetését töltő tagja, Nagyezsda Tolokonnyikova, és a szlovén filozófus, Slavoj Žižek levelezését nemrég tette közzé több internetes portál. Az alábbiakban a The Guardianban 2013. november 15-én megjelent teljes szöveg magyar fordítása olvasható.

  

  

2013. január 2.

 

Kedves Nagyezsda,

Remélem, a börtönben lehetőséged van arra, hogy olyan apró rituálék köré szervezd az életedet, amelyek elviselhetővé teszik a bezártságot, valamint módodban áll olvasni. Az alábbiakban szeretném megosztani veled, mit gondolok a jelenlegi megpróbáltatásaidról.

 

John Jay Chapman, az amerikai politikai esszéista, a következőket írta a radikálisokról 1900-ban: „Folyton ugyanazt hajtogatják. Ők sosem változnak meg, csupán mindenki más rajtuk kívül. Olyan egymással összeférhetetlen vádakkal illetik őket, mint az egoizmus, a hatalommánia, az ügyük sorsa iránt tanúsított közöny, a fanatizmus, a jelentéktelenség, a humor hiánya, a ripacskodás és a tiszteletlenség. Mégis közvetítenek egyfajta üzenetet, és pontosan ebből származik a kitartó radikálisok gyakorlati ereje. Látszólag senki sem követi őket, mégis mindenki hisz nekik. Állnak egy hangvillával a kezükben, megütnek egy A hangot, és az emberek tudják, hogy az valóban egy A, miközben a fülük G dúrhoz szokott.” Nem tökéletes leírása ez a Pussy Riot performanszoknak? Minden vád ellenére megszólaltatnak egy bizonyos hangot, és bár úgy tűnhet, az emberek nem követik őket, titokban mégis tudják, a Pussy Riot az igazságot közvetíti, mi több, kiáll az igazságért.

 

De miben rejlik ez az igazság? Miért van az, hogy a Pussy Riot akciókra adott válaszok olyan erőszakosak – és nem csak Oroszországban? Minden szív értetek dobogott, amíg lehetőség volt a tetteiteket az autoriter rendszerekkel szembeni liberális-demokrata ellenállás egyik formájaként értelmezni. Abban a pillanatban azonban, amikor világossá vált, hogy elutasítjátok a globális kapitalizmust, a Pussy Riotról alkotott vélemények egyre inkább kétértelművé váltak. Ami a liberális tekintet számára olyannyira zavaró a Pussy Riotban, hogy láthatóvá teszi a rejtett kontinuitást a sztálinizmus és korunk globális kapitalizmusa között.

 

A 2008-as válság óta a demokráciával szembeni bizalmatlanság, amely egykor csupán a harmadik világbeli, vagy a posztkommunista fejlődő gazdaságokra volt jellemző, mára a nyugati országokat is elérte. De mi van, ha ez a bizalmatlanság valóban indokolt? Mi van, ha csak a szakemberek menthetnek meg minket?

 

A válság azonban bebizonyította, hogy éppen ezek a szakértők, és nem az emberek azok, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy mit csinálnak. Nyugat-Európában jól láthatjuk, hogy a vezető elit egyre kevésbé van tudatában annak, hogyan vezessen. Nézzük csak meg, hogyan kezeli Európa Görögország helyzetét!

 

Nem csoda tehát, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat a Pussy Riot miatt. Tisztában vagytok vele, hogy mit nem tudtok, és nem is keltitek azt a látszatot, hogy gyors vagy egyszerű válaszaitok volnának. Azonban rávilágítotok arra, hogy ezzel a hatalmon lévők is ugyanígy vannak. Az üzenetetek az, hogy ma Európában vak vezet világtalant. Ezért is olyan fontos, hogy továbbra is kitartsatok. Amikor Hegel látta végiglovagolni Napóleont Jénán, azt írta, hogy olyan volt, mintha a világszellemet látta volna a nyeregben ülni. Éppen így vagytok ti is mindnyájunk kritikai tudatának megtestesítői – börtönben ülve.

 

Elvtársi üdvözlettel,

Slavoj

 

2013. február 23.

 

Kedves Slavoj,

Egyszer, 2012 őszén, amikor több más Pussy Riot taggal együtt előzetes letartóztatásban ültem Moszkvában, meglátogattalak. Persze csak álmomban.

 

Világosak az érveid a lovakról, a világszellemről, valamint az érzéketlenségről és a tiszteletlenségről. Csak úgy, mint arról, hogy mindezek hogyan kapcsolódnak össze.

 

A Pussy Riot éppen ennek az erőnek a részeként jelent meg, a kritika, a kreativitás, az együtt alkotás, a kísérletezés, és a folyamatos provokatív események kivitelezésének céljával. Nietzsche definíciójával élve, Dionüszosz gyermekei vagyunk, akik miközben egy hordóban eveznek, nem ismernek el semmilyen tekintélyt.

 

Annak az erőnek a részesei vagyunk, amely nem rendelkezik végső válaszokkal vagy abszolút igazságokkal. A mi küldetésünk, hogy kérdezzünk. Vannak az apollóni statikusság építészei, és vannak a dinamika és az átalakulás (punk) zenészei. Egyik sem jobb, mint a másik. De csak együtt tudjuk biztosítani, hogy a világ úgy működjön, ahogy Hérakleitosz leírta: „Ezt a kozmoszt itt, amely ugyanaz mindenkinek, sem isten, sem ember nem alkotta, hanem volt mindig és van és lesz örökké élő tűz, amely fellobban mértékre és kialszik mértékre.”

 

Mi vagyunk a lázadók, akik viharért kiáltanak, és hisznek benne, hogy az igazság csupán a véget nem érő keresésben lelhető fel. Ha a „világszellem” megérint, ne reméld, hogy fájdalommentes lesz.

 

Laurie Anderson azt énekli, hogy „Csak a szakemberek képesek kezelni a problémánkat.” Szép volna, ha Laurie-val le tudnánk állítani ezeket a szakértőket, és rá tudnánk venni őket, hogy a maguk dolgaival törődjenek. A szakértői státusz ugyanis nem garantál semmilyen hozzáférést az abszolút igazság birodalmához.

 

A Pussy Riot kétéves börtönbüntetése a mi tisztelgésünk a sors előtt, amely elég éles fület adott nekünk, hogy megszólaltassuk az A hangot, miközben korábban mindenki más G dúrt hallott.

 

A megfelelő pillanatban mindig megérkezik a csoda azok életébe, akik gyermekien hisznek benne, hogy az igazság diadalmaskodik a hazugság fölött, akik hisznek a kölcsönös segítségnyújtásban, és akik az ajándékgazdaság szabályai szerint élik az életüket.

 

Nágya

 

2013. április 4.

 

Kedves Nagyezsda,

Kellemes meglepetés volt, amikor megkaptam a leveledet – a késés miatt attól féltem, a hatóságok talán megakadályozzák a kettőnk közti kommunikációt. Mélyen megtisztelő, sőt hízelgő, hogy megjelenhettem az álmodban.

 

Teljesen igazad van, hogy megkérdőjelezed az elképzelést, hogy a hatalomhoz közel álló „szakértők” kompetensek a döntéshozatalban. A szakértők, definíció szerint, a hatalom birtokosainak szolgálói: valójában nem gondolkodnak, csupán a hatalmon lévők által meghatározott problémák kapcsán alkalmazzák a tudásukat (Hogyan állítsuk helyre a stabilitást? Hogyan oszlassuk fel a tüntetéseket?). Nevezhetjük tehát a mai kapitalistákat, az úgynevezett pénzügyi varázslókat, valódi szakértőknek? Nem csupán ostoba kisgyerekek ők, akik a mi pénzükkel és sorsunkkal játszadoznak? Emlékszem egy kegyetlen viccre Ernst Lubitsch filmjéből, a Lenni vagy nem lenniből, amikor a megszállt Lengyelországban egy náci tisztet a német koncentrációs táborokról kérdeznek, és az így felel: „Mi koncentrálunk, a lengyelek meg táboroznak.” Talán nem ugyanez érvényes az Enron 2002-es csődjére? Az a több ezer alkalmazott, aki elveszítette az állásást, hatalmas kockázatnak volt kitéve, de nem voltak valódi döntési helyzetben – számukra a kockázat csupán a vak sors játéka volt. Azok pedig, akik valóban átlátták a helyzetet, és képesek lettek volna közbelépni (a felsővezetők), minimalizálták a saját kockázatukat, és eladták a részvényeiket még a csőd bekövetkezte előtt. Igaz tehát, hogy egy olyan világban élünk, amely tele van kockázatos döntésekkel, mégis még néhányan (a menedzserek) választanak, addig a többiek (az átlagemberek) kockáztatnak.

 

Számomra a radikális felszabadító mozgalmak valódi feladata nem csak az, hogy felrázza a dolgokat az önelégült tehetetlenségből, hanem az is, hogy megváltoztassa a társadalmi valóság koordinátáit. Így amikor a dolgok visszatérnek a normális kerékvágásba, egy új, sokkal kielégítőbb „apollóni statikusságot” kapunk majd. Az egyik legfontosabb kérdés pedig az, hogy miként kap helyet a mai kapitalizmus ebben az új sémában.

 

A deleuziánus filozófus, Brian Massumi fejti ki, hogy a kapitalizmus már meghaladta a totalizáló normalitás logikáját, melynek helyébe a kiszámíthatatlan többlet logikája lépett. „Az a jobb, ami kiszámíthatatlanabb, sőt változatosabb. A normalitás kezdi elveszíteni a befolyását, a törvényszerűségek egyre lazulnak. Ez a lazítási folyamat pedig a kapitalizmus dinamikájához tartozik.”

 

Mindazonáltal bűntudatot érzek, miközben ezeket írom: ki vagyok én, hogy ilyen narcisztikus elméleti kitöréseket produkáljak, miközben te valódi nélkülözésnek vagy kitéve? Szóval, kérlek, ha módodban áll, és van kedved, mesélj arról, hogy megy a sorod a börtönben: a napok ritmusáról, a kis személyes rítusokról, amelyek megkönnyítik a túlélést; arról, hogy mennyi időd van írni és olvasni. Érdekelne, hogy bánnak veled a rabtársak és az őrök, illetve, hogy milyen módon tudsz kapcsolatba lépni a gyermekeddel. Egy ember életében a valódi hősiesség azokban a látszólag apró dolgokban rejlik, amelyek az őrült időkben úgy segítenek neki túlélni, hogy közben nem veszíti el a méltóságát.

 

Szeretettel, tisztelettel és csodálattal,

gondolok rád,

Slavoj

 

2013. április 16.

 

Kedves Slavoj,

Valóban úgy gondolod, hogy a modern kapitalizmus felülkerekedett a toatlizáló normák logikáján? Nem lehet, hogy csak azt akarja elhitetni velünk, hogy meghaladta a hierarchikus rendszerek, illetve a normalizálás gondolkodásmódját?

 

Gyerekként a reklámszakmában akartam elhelyezkedni, és kacérkodtam is egy kicsit a reklámiparral. Éppen ezért abban a helyzetben vagyok, hogy meg tudom ítélni az értékeit. A kései kapitalizmus hierarchia ellenes struktúrái, illetve rizómái részei a saját sikeres reklámkampányának. A modern kapitalizmusnak rugalmasnak, mi több, különcnek kell látszódnia. Minden arra irányul, hogy megragadja a fogyasztó érzelmeit. A modern kapitalizmus arra törekszik, hogy biztosítson minket arról, hogy minden, amit tesz, a kreativitás szabadsága, a végtelen fejlődés, valamint a sokszínűség nevében teszi. Eközben elrejti azon oldalát, ahol emberek milliói élnek a termelés stabil normarendszerének mindenható és elképesztő rabszolgaságában. Mi éppen ezt a hazugságot akarjuk felfedni.

 

Nem kell aggódnod amiatt, hogy kifejted az elméleteidet, miközben én „valódi nehézségektől” szenvedek. Igazán értékelem a kemény korlátokat és a kihívást. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy egyrészt miképpen fogok megbirkózni mindezzel, másrészt, hogy hogyan tudom ezt produktív tapasztalattá alakítani önmagam és a harcostársaim számára. Megtalálom azokat az inspirációs forrásokat, amelyek hozzájárulnak a fejlődésemhez. Nem a rendszer miatt, hanem éppen annak ellenére. A gondolataid, ötleteid és történeteid pedig igen nagy segítséget nyújtanak a harcom során.

 

Boldog vagyok, hogy levelezhetek veled. Várom a válaszodat, és sok szerencsét kívánok a közös ügyünkhöz.

 

Nágya

 

2013. június 10.

 

Kedves Nagyezsda,

Nagyon elszégyelltem magam, miután elolvastam az utolsó leveledet. Azt írtad, hogy „Nem kell aggódnod amiatt, hogy kifejted az elméleteidet, miközben én »valódi nehézségektől« szenvedek.” Ez a mondatod hívta fel rá a figyelmemet, hogy milyen hibás volt a hozzáállásom az utolsó levelemben. Az a mód, ahogy megpróbáltam kifejezni együttérzésemet a nehéz helyzeteddel kapcsolatban, tulajdonképpen ezt jelentette: „Abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy igazi elméletet művelhetek, és taníthatom ezt neked, miközben te csak beszámolsz a tapasztalataidról a nehézségek közepette…”. Az utolsó leveled tisztán mutatja, hogy sokkal több vagy ennél; egyenlő partner vagy egy elméleti párbeszédben. Fogadd tehát őszinte bocsánatkérésemet, és folytassuk a beszélgetést! Ez az eset is jól bizonyítja, hogy a férfi sovinizmus milyen mélyen belénk ivódott, még akkor is, ha egy másik ember szenvedése iránti együttérzéssel leplezi magát.

 

A globális kapitalizmus őrült dinamikája az, ami a vele való szembenállást olyan nehézzé és frusztrálóvá teszi. Gondoljunk csak a tüntetéssorozatra 2011-ben, amely egész Európában szétterjedt, Görögországtól Spanyolországon át Londonig és Párizsig. Még ha nem is volt következetes politikai program, ami a tüntetőket mobilizálta, maguk a tüntetések egy nagyszabású nevelődési folyamat részeként működtek. A tiltakozók boldogtalansága és elégedetlensége óriási mozgósító erővel bírt – több százezren gyűltek össze nyilvános tereken azt hirdetve, hogy elegük van, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább. Azonban ezek az akciók tisztán negatív formái voltak a dühös elutasításnak, illetve az igazság elvont követelésének, anélkül, hogy az igények konkrét politikai formát öltöttek volna.

 

 Mit tehetünk abban a helyzetben, amikor nem használnak se a demonstrációk, se a demokratikus választások? Vajon meg tudjuk-e győzni a fáradt és manipulált tömegeket, hogy mi nem csak arra vagyunk készen, hogy aláássuk a fennálló rendet – hogy provokatív ellenállásokban vegyünk részt –, de arra is, hogy egy új rendszert helyezzünk kilátásba?

 

A Pussy Riot akcióit nem lehet csupán felforgató provokációkká redukálni. A tetteitek dinamikája alatt ugyanis egy szilárd és stabil etikai-politikai hozzáállást találhatunk. Bizonyos mélyebb értelemben napjaink társadalma az, amely minden belső értelem és mérce nélkül ragadt az őrült kapitalista lendületben, miközben éppen a Pussy Riot képes ténylegesen egy stabil etikai-politikai pontot biztosítani. A Pussy Riot puszta léte ezrekhez juttatja el az üzenetet, hogy a megalkuvó cinizmus nem a kizárólagos lehetőség, hogy még nem vagyunk teljesen összezavarodva, hogy még van olyan közös ügy, amiért megéri harcolni.

 

Én is sok sikert kívánok tehát a közös ügyünkhöz. Manapság különösen nagy bátorság kell, hogy kiálljunk ezen ügy mellett, de ahogy mondani szokták, a szerencse a bátrak oldalán áll.

 

Üdv,

Slavoj

 

2013. július 13.

 

Kedves Slavoj,

A legutóbbi levelemet sietve kellett megírnom, miközben a varrodában dolgoztam, tehát nem fogalmaztam elég világosan azzal kapcsolatban, hogy mi a különbség a „globális kapitalizmus” amerikai és európai, valamint oroszországi működése között. Mindazonáltal az aktuális oroszországi események – Alekszej Navalnij pere, az alkotmány- és szabadságellenes törvények elfogadása – iszonyúan felháborítottak. Úgy érzem, muszáj néhány szót ejtenem a speciálisan hazámban zajló politikai és gazdasági folyamatokról. Akkor éreztem utoljára ehhez hasonló dühöt, amikor Putyin 2011-ben bejelentette, hogy harmadszor is indul az elnökségért. Az abból fakadó haragom és elhatározásom vezetett odáig, hogy létrehoztam a Pussy Riotot. Hogy mi történik ezután? Az idő majd eldönti.

 

Itt, Oroszországban nagyon is érezhető az úgynevezett fejlett világ cinizmusa a szegényebb országokkal szemben. Szerény véleményem szerint a „fejlett” országok túlságosan lojálisak a kormányaikhoz, amelyek elnyomják az állampolgáraikat, és megsértik azok jogait. Az európai és az amerikai vezetés önként együttműködik Oroszországgal, miközben az középkori törvényeket alkot, és ellenzéki politikusokat zár börtönbe. Együttműködnek azzal a Kínával, ahol olyan mértékű az elnyomás, hogy a hajam is égnek áll, ha csak rá gondolok. Hol húzódnak a tolerancia határai? És mikor változik át a tolerancia kollaborációvá, konformizmussá és bűnrészességgé?

 

Az a cinikus gondolkodás, hogy „hagyjuk, hadd csinálják, amit akarnak a saját országukban”, nem működik többé, mivel Oroszország, Kína és a hozzájuk hasonló államok most már a globális kapitalizmus részei.

 

A Putyin vezette Oroszország, mivel a nyersanyagaitól függ, erőteljesen meggyengült volna, ha azok az államok, amelyek olajat és gázt importálnak, elég bátrak lettek volna, hogy meghozzák a megfelelő ítéletet, és leállítsák a vásárlást. Még ha Európa csupán egy szerény lépést tett volna annak irányába, hogy elfogadjon egy „Magnitsky törvényt” (a Magnitsky törvény az USA-ban lehetővé teszi szankciók bevezetését, ha úgy tűnik, az orosz hatóságok megsértik az emberi jogokat), az morálisan mégis nagy jelentőséggel bírt volna. A 2014-es szocsi téli olimpia bojkottja szintén ilyen morális jelzés lenne. Azonban a folyamatos nyersanyag-kereskedelem hallgatólagosan jóváhagyja az orosz rezsim működését – nem szavakkal, hanem pénzzel. Mindez lerántja a leplet arról az igényről, hogy fenntartsák a gazdasági és politikai status quot, valamint azt a munkamegosztást, amely a világgazdasági rendszer lényegéből fakad.

 

Te Marxot idézed: „Az a társadalmi berendezkedés, amely tönkremegy és berozsdásodik… képtelen a túlélésre.” De itt vagyok én, aki egy olyan országban töltöm a börtönbüntetésemet, ahol a legnagyobb gazdasági ágazatokat irányító tíz ember Vlagyimir Putyin legrégebbi barátai közé tartozik. Egyesekkel együtt tanult vagy sportolt, míg másokkal együtt szolgált a KGB-nél. Ez nem egy olyan társadalmi rendszer, amely már tönkrement? Ez nem éppen egy feudális berendezkedés?

 

Őszintén hálás vagyok, Slavoj, a levelezésünkért, és már alig várom a válaszodat.

 

Üdv,

Nágya

 

 

(Bartha Ádám fordítása)