Minél nagyobb az ember veszélyérzete – és ebben a „rizikótársadalomban” (Slavoj Žižek kifejezése) eléggé óriási –,  annál találékonyabban cselezi ki, hárítja el a gondolkodást, rejti el saját szeme elől a valóságot. Az emberiség történetére gondolhatunk úgy is, mint az önámítás technikáinak fejlődésére. Egyre okosabban csinálunk hülyét magunkból imádnivaló tekintélyeket keresve, vezért vagy focistát, mindegy is, csak ne mi legyünk a felelősek. E pszichoszociológiai gyakorlat egyik legerőteljesebb megnyilvánulása az utóbbi években a vallási dogmatizmus hihetetlen erejű visszatérése, az úgynevezett nagy, történelmi egyházak hatalmi manifesztációja, materiális javak iránti fokozott igénye, az iskolák szemléletének visszaalakítása a feljebbvaló iránti feltétlen, szolgalelkű engedelmességre való képzéssé. A korrupt, autoriter túlhatalom elleni tüntetések pedig bármennyire is erőteljesek globális szinten, a dogmatikus, elzárkózás és kirekesztés alakzatába strukturálódó vallási szervezetek, mint például Egyiptomban a Muszlim Testvérek, átkonvertálják a protest-akciókat a valóságos demokráciáért önnön hatalmi céljaik megvalósításává. Másfelől, az egyházak lettek a ’89 utáni kelet-európai privatizáció kedvezményezettjei, iskoláikban az elzárkózó, parancsuralmi szemléletmódot egyre hatékonyabban adják tovább, és a rendelkezésükre álló intézményi keretekkel jóval hatékonyabban élnek a részvételi demokrácia eszközeivel, szerveznek nyilvános tüntetést, indítanak petíciót látványosan demokrácia-ellenes tartalommal.

 

Még egyetlen kortárs történést említek, fölvezetni Alain Badiou Szent Pál-könyvének tétjét: a 2012. február 21-i akciójuk nyomán világszerte ismertté vált moszkvai feminista punk-rock csoport, a Pussy Riot, miután A Megváltó Krisztus Katedrálisban előadta punk imádságát az Istenanyához, kérvén, hogy kergesse el Putyin elnököt, durva megtorlásokban részesült, két év letöltendő börtönbüntetésre ítélték őket huliganizmus miatt, I. Cirill ortodox egyházatya egyenesen „a sátán művének” tartva politikai performanszukat. 2012-ben a Time magazin Év Embere-jelöltjei között szerepelnek, miután 2011-ben Az Év Embere címet a tüntető érdemelte ki, értve ezen az arab tavasz, Wall Streetet elfoglaló mozgalom résztvevőit, a görög, spanyol, moszkvai stb. protestálókat a világ különféle városainak terein. Amit performanszaival a nyilvános beszéd részévé tett a Pussy Riot: az ortodox egyház messzemenő összefonódását az államhatalommal (a sátánozó I. Cirill nem tétovázott „Isten csodájának” titulálni Putyin elnököt), a közjó privatizálásának (oktatás, egészségügy) problémáit, a hatalom szexista politikáját, a volt szovjet birodalom területén egyre inkább érvényesülő büntetőpolitikát a nemi kisebbségekkel szemben. Boris Groys egy interjúban ¹ a Pussy Riotot a középkori orosz jurogyivijekhez hasonlította, akik szándékosan megbotránkoztatták a vallást csak külsőségekben megélő embereket, hogy észbe kapjanak, pontosabban: észrevegyék, automatizmusaikban, bejáratott alá-fölé rendeltségi viszonyaikban éppenséggel hitüknek alapját, a megfeszített Jézust zárják ki életükből. ²

 

Alain Badiou hasonlóan radikális hűséggel gondolja újra Szent Pál alakját: félretéve az obskurantista kegyszerbolti attitűdöt és az egyházi tájszólást, ³ a tét a bármely partikuláris kollektívum által kisajátíthatatlan igazság; a piactársadalom elvont homogenizációja helyett az egyetemes, az áruforgalom részévé nem tehető, szabad szubjektum. ⁴ Pier-Paolo Pasolini Pál-forgatókönyve (a film sajnos nem készült el) szintén egy kortárs Pált jelenít meg, a történelmi figurát a múlt század hatvanas éveinek New Yorkjába, Párizsába vagy Rómájába helyezve, szavain viszont, azokon a szavain, melyek a Krisztus-esemény legkorábbi följegyzései, jóval megelőzve az evangéliumok már különféle szempontoknak megfeleltetett narratíváit, Pál apostol szavain tehát Pasolini semmit nem változtatott, mégis, meséli Badiou, abszolút valóságosak még mindig.

 

Nietzsche is kitüntette érdeklődésével Pált, számára viszont a középszer gyáva resentiment-jának propagátora volt. Badiou elsöprő figyelemmel és megértéssel cáfolja ezt: Pálnál nincs egyetlen szó sem szenvedés-ideológiáról, hiszen a szubjektumot létrehozó eseményt nem lehet kiérdemelni se szenvedéssel se bármi mással, Pál „egy olyan alany elméletét alkotta meg, amely, mint Nietzsche nagyon helyesen, de utálkozva mondja, egyetemesen »lázad mindaz ellen, ami kiváltság«.” ⁵ Badiou a kiváltságot, csakúgy mint a totalitást ugyanazon uralmi alakzat két formájának látja („a kivétel erősíti a szabályt” – mondhatná utálkozva Badiou), Pál azért fontos számára, mert megalkotta egy egyetemes szingularitás ⁶ feltételeit. Amire éppen a legnagyobb szükségünk van, amikor világunkat egyfelől a zárt identitásokra töredezés, másfelől a tőke homogén terjeszkedése jellemzi. Ráadásul ezek erősítik egymást: a partikuláris, zárt identitások új, könnyen és stabilan bemérhető célcsoport a piac számára, a sok pénz pedig egy adott identitást autoriterré, másokat kirekesztővé tehet.

 

Az egyetemes szubjektum – amelyről Pál leveleiben olvasunk – hasonlóan Badiou esemény-koncepciójához, egy eseményhez való hűség folyamatában jön létre, aminek nincsenek külső (etnikai, nemi, társadalmi pozíció szerinti stb.) feltételei; nem írja le semmmiféle törvény, mivel szubjektív (Badiou egyenesen mesének nevezi Pál életének alapeseményét, a feltámadást, majd úgy értelmezi, mint felülemelkedést az ismétlés automatizmusán, a partikularitások kultuszán, az emberi állat mindennapi kötelezettségein – Badiou ezt nevezi halhatatlanságnak ⁷); nem megvilágosodás, hanem folyamat és végül: nem puszta vélekedés. A szubjektum konzisztenciájának kemény feltételei.

 

Mészöly Miklós  a maga Saulusával ugyanezt az utat járatja be: a törvény titkosszolgája, a provokátor és üldöző Saulus hogyan távolodik el partikuláris, etnikai és neveltetése szerinti identitásától, hogyan történik meg vele élete eseménye, melyet a mégoly végletesen is tisztelt törvény csak meghamisítani, homogenizálni képes. Bár Mészöly sok tekintetben a Badiou által nagyon meggyőzően „édeskésnek” nevezett Lukács Apostolok Cselekedeteire alapoz, mégsem a damaszkuszi út frázissá vált égi parádéja és a megvakulás lesz nála a döntő pillanat, hanem az, amikor éjszaka a kút mellett úgy kezd el Istvánnal beszélgetni, hogy felfüggeszti kikérdezés-rajtakapás technikáját. Badiou ezt a „nem… hanem …” formát az egyetemesség alakzatának tartja: a nem a kilépés a partikuláris meghatározottságokból, a hanem a szubjektum megképződése az eseményben: Pált gyermekkorára emlékezteti István szava, a „lebucskázott”, s ez teremti meg benne a folyamatosságot, alanyi konzisztenciáját, hiszen míg a törvény nevében üldözte az embereket, el volt szakítva mindenkitől, még önmagától is.

 

Badiou valósággal lefordítja a kortárs tapasztalatok nyelvére Pál keresztény diskurzust megalapozó (de utóbb dogmák félreértésében újra a halált propagáló) szóhasználatát: a bűn az ismétlés automatizmusa, a partikularitások törvényi kultusza, ⁸ a kegyelem „igenlés előzetes tagadás nélkül”, „tiszta és egyszerű egybeesés” ⁹ az, ami anélkül jön el, hogy járna. A Rómaiakhoz írt levél görög eredetijét figyelembe véve Pál nem a platonista dogmáról, test és lélek dualizmusáról beszélt, hanem húsról (σαρξ) és szellemről (πνευμα), amivel a test bűnösségére vonatkozó tan megalapozatlanaságát mutatja meg: nem a test kárhoztat el, hanem a gondolat- és kreativitás nélküli, a szolgalelkű, a repetitív, a holnaptól egzisztenicálisan remegő húsunk. Mészöly Saulusa alanyivá válása folyamatában megtapasztalja a kételyek, ellentmondások, álmok világát,  és a testét is: István sarujában folytatva útját, az értelmi sérült Támárral szeretkezve. A szeretet – Badiou fordításában – „egyetemes megszólítás, amelyet a hit, mint tiszta szubjektiváció hoz létre”. ¹⁰

 

Badiou révén elgondolhatóvá lesz aktuális világunk, mely a test és lélek platonista dualizmusát test és pénzzé transzformálva kezdetleges érzelmeken kívül mást produkálni nem képes tömegbe nivellál. Ennek a hasadtságnak alesetei a különféle fundamentalista vallási mozgalmak, amelyek a gondolat (úgy is mint esemény, mint megszabadulás az automatizumosoktól) megvetését hirdetik. Lehet, hogy nem értjük, lehet, hogy csak szépnek, durvának, izgalmasnak, felkavarónak, egyáltalán: valamilyennek találjuk Lady Gaga húsruháját, de Badiou Szent Pál-olvasata felől nézve esemény, mely a piac homogenizáló hatását leplezi le, a nyers gondolattalanságot mint elvárást, amikor már a húst végképp magára hagyta az emberiség.

 

 Alain Badiou: Szent Pál, az egyetemesség apostola, Typotex, Budapest, 2012. Ford. Csordás Gábor