Selyem Zsuzsa összes bejegyzése

Bejegyzések

Rákódolások kibillentése

revolveralma„Ubi solitudinem faciunt, pacem appellant.” 1

 

 

Lányok dobolnak az iskolapadon, valahol a sarokban egy másik lány sminkel, az ajtóból egy fiú: Okay, okay, showtime! – mire a lányok fölkapják a fejüket, egy másik fiú pedig az ajtó mögé áll, lazán, zsebrevágott kézzel. Lassan, óvatosan megjelenik az osztály páriájának, Joosepnek a feje. Amint észreveszi az ajtó mögött álló srácot, önkéntelenül visszahúzódik. Nem mer belépni. A lányok nevetnek. Kaspar föláll a padjából, odamegy, lefogja az ajtó mögötti fiút, és csalódott sóhajkórus kíséretében azt mondja Joosepnek: gyere már be. Kaspar és a srác dulakodni kezd, Joosep beslisszan, a srác éppen a földön, amikor belép a tanárnő: Nini, mi történik itt? Vihogás, a tanárnő: Mindenki üljön a helyére. Folytatjuk a leckét… Mondjátok, lányok, el tudnátok képzelni, hogy egy olyan fogyatékos személy, mint Quasimodo legyen a férjetek – mondjuk egy gazdag férfi helyett? Az egyik srác bekiáltja: Kerli igen!, mire a Kerlinek nevezett, arcpirszingeket viselő lány beint neki, a tanárnő zavartalanul folytatja a leckét Victor Hugóról, a romantikáról – a diákok meg zavartalanul ezzel-azzal foglalkoznak, Joosep megkapja a fenyegető levelet, kicsengetnek. A szünetben Kaspart falhoz nyomják és lefogják, Joosepet meg összerugdossák stb. stb. Becsengetnek: megint irodalomóra, ezúttal Švejk, a derék katona a téma.

 

Mind lehet. Az Ilmar Raagi rendezte, 2007-es Klass című észt film azt mutatja meg, hogy mi van egy olyan hír mögött, hogy két diák tömegmészárlást rendez az iskolájában. Amit korábban meséltem, az a filmben hét perc, ennek a fele a két irodalomóra közötti szünet, amikor Joosepet megkínozzák és megszégyenítik. A film tétje szerintem az, hogy megmutatja az iskola láthatatlan oldalát.

 

 

Az irodalomóra mint a tömeggyilkosság felé vezető folyamatok háttérzaja

 

 

Victor Hugo életműve éppen arról szólna, hogy mi volt valamikor a társadalom alagsorában, ott, ahol embertelenül/kifejezhetetlenül éltek az emberek, miközben fent emberségről szavaltak, és következetesen elfordították tekintetüket, valahányszor látóterükbe került a lecsúszott, a kiszorult, a betépett, a jövevény, az árva, az özvegy. Victor Hugóról megtudhatnák a diákok, hogy mit tett, azon kívül, hogy formát keresett regényeiben, hogy az észrevehetetlent megmutassa: aktívan részt vett a monarchia-ellenes politikában, felszólalt a gyermekmunka, a szegénység, a halálbüntetés ellen, a sajtószabadság mellett, az általános választójogért –  száműzték is hazájából.

 

Jaroslav Hašek pedig – amellett, hogy megírta a világirodalom legzseniálisabb hierarchia-paródiáját – szocialista anarchista volt, rendszeresen előadásokat tartott a munkásoknak, szerkesztette a Komuna című anarchista újságot, börtönben is volt egy hónapig, nehezen tudott megélni (egy időben az Állatok világa szerkesztőjeként dolgozott, de kirúgták, mert fiktív állatokról írt cikkeket), a világháborúban TBC-s lett, 39 évesen meghalt.

 

Két olyan szerzőről magyaráznak a tanárnők abban az észt – és, nyilván, sok más – iskolában, akik nemcsak egész életükben ellenálltak a hatalmi gépezetnek, hanem olyan műveket írtak, amelyek az ellenállás hatékony formáit is újra meg újra fölfedezték: problémaérzékenység és megfogalmazási készség Hugónál, a hatalom ostobaságának érzékelése és harsány kiröhögése Hašeknél. Švejk is, A párizsi Notre-Dame is jó és hasznos lenne a tizenhat-tizennyolc év körüli fiataloknak, érthetőbbé válna számukra a világ, kevésbé volnának kiszolgáltatottak a hatalmi és a kereskedelmi gépezeteknek, mégis, ahogy a tanárnők kitátják a szájukat, és beszélni kezdenek ezekről a regényekről, a diákok azonnal játszani kezdenek a telefonjukon, beszélgetnek, társasági életet élnek, melynek nem része a tanár az ő Hugójával. És ez teljesen megszokott, az volna abszurd, ha egy diák figyelni kezdene. Azonnal a periférián találná magát.

 

A kommunikációs helyzet a következő: a tanárnő és a diákok között alá-fölérendeltségi viszony van, a diákok ki vannak szolgáltatva a tanárnak, az bármikor beírhat nekik egy rossz jegyet, vagy kirúghatja őket az óráról, vagy bepanaszolhatja őket az igazgatónál. 2 A hierarchikus pozícióból eredő fölény viszont, ha élnek vele, nem képes őszinte tiszteletet kiváltani – sokkal inkább megvetést, félelmet, meghunyászkodást, képmutatást. Arról nem is beszélve, hogy egy fogyasztói társadalomban a tanárok részéről ez a fölény mennyire alaptalan. A diákok felől nézve még szánalmas is, lám – érzik homályosan azt, amit minden média ezerrel sulykol – ők azok, akik nem vitték semmire.

 

Folytassuk a film által megmutatott kommunikációs helyzet elemzését: a tanárnő belép az osztályba, felfog valamit a konfliktusból (nem túl nehéz, hiszen az egyik fiú a földön van), ezt bagatellizálja, mintha ötévesek kaptak volna össze a kisautón, majd azonnal rátér a leckére. Azt, hogy rátért a leckére, hangszínéből, egy nyájasnak szánt, valójában leereszkedő és zárt („költői”) kérdésből lehet érzékelni – a diákok ezt holtbiztosan bemérik, s eszükbe nem jut válaszolni. (Az egyik srác ugyan, ezt is mennyire pontosan megfogta Raagi, poénból, egy lány nevében válaszol, a tanárnő meg se rezzen, folytatja – amiből még nyilvánvalóbb, hogy ebben a kommunikációs mezőben csak a tanárnő szava számít.)

 

Részint a tanárnő elsajátította azt a beszédtechnikát, amelyik lehetővé teszi számára, hogy ne szakítsák félbe (hiszen, gondolhatja, azért fizetik, hogy az anyagot ha törik, ha szakad leadja – és ami teljesen abszurd: tényleg egy ilyen értelmetlen dologért fizetik), részint a diákokat az égvilágon semmi nem motiválja, hogy elmondják, mit gondolnak egy adott kérdésről.

 

Hiába vannak ugyanabban az osztályban, kommunikációs lehetőségeik és motivációik más-más térbe helyezik a tanárt és a diákokat. A különbség látványként is adott: a tanár sétálhat közben, a diákok egy helyben kell hogy üljenek, a tanár magasabban van, a diákoknak a szó szoros értelmében föl kellene nézniük rá (de önbecsülésük védelmében mintha észre sem vennék őt). A diákok ebben a kétosztatú térben elnyomott nézők (szemben Jacques Rancière „emancipált néző” – „spectateur emancipé” fogalmával 3), s ha nem is vezették be őket a görög-római etika alapjaiba, annyit mindenképpen érzékelnek, hogy leuraltnak, passzívnak lenni szégyenletes dolog (és tesznek is ellene – az más kérdés, a továbbiakban erre majd kitérek, hogyan).

 

Egy ilyen irodalomóra kommunikációként teljes csőd, viszont a hatalmi viszonyokat pontosan ábrázolja. A tanár fent sétál, és a romantikáról beszél, a diák lent hallgat, játszik a telefonjával, egyebek. A diák egyetlen esélye, hogy visszautasítsa ezt az alattvalói helyzetet az, hogy nem vesz részt mindabban, ami az órán a tanár révén téma, itt: nem érdekli két olyan regény, amelyik segítene neki megérteni a hatalom működését, és ötleteket adhatna neki, hogyan kerülhetne ki ténylegesen az alattvalói pozícióból.

 

A tanárnők Hugót és Hašeket tartva maguk elé pajzsként, nem veszik észre, mi történik Jooseppel és Kasparral.

 

Ami megírása idején az elnyomás bírálata volt és invenciózus kilépés fennhatósaga alól, egy fáradt, merev és rutinra építő intézményben az elnyomás eszköze lett; ami valaha láthatóvá tette a hatalmi struktúrák elnyomó gépezeteit, egy másik hatalmi struktúra eszközeként rejti el az elnyomás okozta, robbanásra kész feszültségeket.

A Klass című film képlete:

 

Kaspar és Joosep → páriák → tömeggyilkosok

 

Az irodalomóra-epizódból kihámozható, szélesebb időintervallumra utaló képlet:

 

Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame, Jaroslav Hašek: Švejk, a derék katona → tananyag → háttérzaj a tömegyilkossághoz vezető folyamatok során

 

Az így kiemelt három stádium 4 képes lehet fölmutatni a folyamatában észrevehetetlen átváltozást, valamint azt az elrejtőző, mert természetesnek vett hatalmi gépezetet, amelynek hatására Kaspar és Joosep pária, páriából meg tömeggyilkos lett. (És két műalkotás tananyaggá majd érdektelen háttérzajjá változott.)

 

Egy iskolai osztályban rendszerint kialakul valamiféle csoportidentitás, amit a fizikai erőnlét, szexuális vonzerő, ügyesség a sportban, gyorsaság a visszavágásban, invenció a bosszúállásban jellemez (ez utóbbi kettő reaktív szellemi képesség). Az, hogy a proaktív szellemi invenció teljesen hiányzik, vagyis hogy ezek a fiatalok fantasztikus energiájukat nem képesek arra irányítani, hogy olyasmit műveljenek együtt, amitől mindannyian jól érzik magukat, jelzi magukrahagyottságukat, azt, hogy megvonták tőlük az iskola jószerint egyetlen értelmes részét: hogy minél jobban megismerjék az unverzumot. Más szavakkal: hogy pozícióféltésből fakadó szorongás helyett megtapasztalják, hogy elég végtelen és elég izgalmas a világ ahhoz, hogy mindenki számára legyen hely. Ám mivel ezt senki nem mondta el úgy nekik, hogy hihető legyen, mikroviláguk számára fenyegetésként hat egy olyan srác, mint Joosep, aki ügyetlen a sportban, nem jár velük szórakozni, viszont már weblapokat tervez és egészen jól keres velük. Kaspar pedig azzal lép ki féltett mikrovilágukból, hogy elege lesz abból, hogy ötön-haton támadják le azt a szerencsétlennek tűnő Joosepet.

 

Páriák azért lesznek az osztály szemében, mert nem tudnak/nem akarnak beilleszkedni, és nem-tudásukra/nem-akarásukra a többieknek az aggresszión kívül nincsen sem szavuk, sem gesztusuk.

 

(A tanárnők – irodalmi-művek viszony hasonlóan alakulhatott a Raage filmjében. Bár csak a felülről való beszéd gesztusai vannak megmutatva, s az nem, hogy például a tanárnő hajdanán miként olvasta a Švejket, összeeresztette-e saját világtapasztalataival, vagy pedig pusztán azért beszél erről a műről, mert ez van előírva számára, s neki az égvilágon semmi köze hozzá, az eredmény felől nézve ez teljesen mindegy is, felelőssége nem hárítható. A világ műalkotásokban megmutatkozó végtelenjét véges számú, egyhangú iskolai feladattá, bürokratikus mikrovilágának instrumentumává redukálta: Švejkből tananyagot csinált.)

Lábjegyzet:

  1. „Ahol nyomort teremtenek, nekik ott van béke!” (Borzsák István fordítása), „They make slaughter and they call it peace.” Publius Cornelius Tacitus: Iulius Agricola élete, idézi Michael Hardt–Antonio Negri: Empire. Harvard University Press, 2000. 21. o. A solitudo magányt, egyedüllétet, elhagyatottságot is jelent (az eddig felhasznált „pusztaság” mellett), fordíthatnánk akár így is: magányba űznek, és békének nevezik. Kirekesztenek, és ezt nevezik békének. Nem törődnek veled, és ezt nevezik békének. Elhagynak, és ezt nevezik békének. ↩
  2. A szabályok (vagy annak szokásjogon alapuló alkalmazásai) többnyire egy feudális viszonyrendszer szerint vannak meghatározva, mintha csupán a diák hibázhatna, a tanár nem. ↩
  3. Egyébként Rancière az emancipált néző fogalmát a tanítási helyzettel is összefüggésbe hozza: ahogyan a jó tanár abból indul ki, hogy a diák sokmindent tud, és nem saját, tanári tudását akarja átadni neki (ezt elbutítási folyamatnak nevezi), hanem egy stimuláló közeg létrehozásával arra készteti, hogy saját maga keresse meg a számára fontos dogokat, úgy a színházi nézőt is a színházi tapasztalaton keresztül nem valamiféle adott üzenet felfogására, vagy előre kiszámított közösségi élmény befogadójaként gondolja el, hanem olyan nézőként, aki „átfordítja” a színház médiumát saját tapasztalatai közegébe. Rancière amellett érvel igen meggyőzően, hogy nem a tanár és a diák, a néző és a színész közötti különbséget kell feloldani, inkább észre kéne venni (elő kéne segíteni) a nézői/tanulói státusz emancipációját: a néző/tanuló nem alávetett, nem passzív, nem tudatlan, az újat nem a semmibe fogadja, hanem saját élményeibe, tapasztalataiba, tudásába – Jacques Rancière: Le spectateur emancipé. La fabrique éditions, 2008 – magyarul: Az emancipált néző. Fordította Erhardt Miklós, http://exindex.hu/index.php?l=hu&page=3&id=687 – hozzáférés: 2011-05-17. ↩
  4. A „három stádium” kifejezés Søren Kierkegaard Vagy-vagyából és Félelem és reszketéséből ismerős: ő az individuum esztétikai, etikai és vallási stádiumáról értekezett, és valamiféle fejlődésvonalat remélt meghúzni. Azt a jelenséget viszont, amelyet itt megkísérelek értelmezni, nem egyéninek, hanem közösséginek, társadalminak gondolok el, iránya pedig az elképzelhetetlen méretű regresszió. ↩
Oldalak: 1 2 3
Bejegyzések

Autentikus keresztény örökség a túlkapitalizmusban

 

Minél nagyobb az ember veszélyérzete – és ebben a „rizikótársadalomban” (Slavoj Žižek kifejezése) eléggé óriási –,  annál találékonyabban cselezi ki, hárítja el a gondolkodást, rejti el saját szeme elől a valóságot. Az emberiség történetére gondolhatunk úgy is, mint az önámítás technikáinak fejlődésére. Egyre okosabban csinálunk hülyét magunkból imádnivaló tekintélyeket keresve, vezért vagy focistát, mindegy is, csak ne mi legyünk a felelősek. E pszichoszociológiai gyakorlat egyik legerőteljesebb megnyilvánulása az utóbbi években a vallási dogmatizmus hihetetlen erejű visszatérése, az úgynevezett nagy, történelmi egyházak hatalmi manifesztációja, materiális javak iránti fokozott igénye, az iskolák szemléletének visszaalakítása a feljebbvaló iránti feltétlen, szolgalelkű engedelmességre való képzéssé. A korrupt, autoriter túlhatalom elleni tüntetések pedig bármennyire is erőteljesek globális szinten, a dogmatikus, elzárkózás és kirekesztés alakzatába strukturálódó vallási szervezetek, mint például Egyiptomban a Muszlim Testvérek, átkonvertálják a protest-akciókat a valóságos demokráciáért önnön hatalmi céljaik megvalósításává. Másfelől, az egyházak lettek a ’89 utáni kelet-európai privatizáció kedvezményezettjei, iskoláikban az elzárkózó, parancsuralmi szemléletmódot egyre hatékonyabban adják tovább, és a rendelkezésükre álló intézményi keretekkel jóval hatékonyabban élnek a részvételi demokrácia eszközeivel, szerveznek nyilvános tüntetést, indítanak petíciót látványosan demokrácia-ellenes tartalommal.

 

Még egyetlen kortárs történést említek, fölvezetni Alain Badiou Szent Pál-könyvének tétjét: a 2012. február 21-i akciójuk nyomán világszerte ismertté vált moszkvai feminista punk-rock csoport, a Pussy Riot, miután A Megváltó Krisztus Katedrálisban előadta punk imádságát az Istenanyához, kérvén, hogy kergesse el Putyin elnököt, durva megtorlásokban részesült, két év letöltendő börtönbüntetésre ítélték őket huliganizmus miatt, I. Cirill ortodox egyházatya egyenesen „a sátán művének” tartva politikai performanszukat. 2012-ben a Time magazin Év Embere-jelöltjei között szerepelnek, miután 2011-ben Az Év Embere címet a tüntető érdemelte ki, értve ezen az arab tavasz, Wall Streetet elfoglaló mozgalom résztvevőit, a görög, spanyol, moszkvai stb. protestálókat a világ különféle városainak terein. Amit performanszaival a nyilvános beszéd részévé tett a Pussy Riot: az ortodox egyház messzemenő összefonódását az államhatalommal (a sátánozó I. Cirill nem tétovázott „Isten csodájának” titulálni Putyin elnököt), a közjó privatizálásának (oktatás, egészségügy) problémáit, a hatalom szexista politikáját, a volt szovjet birodalom területén egyre inkább érvényesülő büntetőpolitikát a nemi kisebbségekkel szemben. Boris Groys egy interjúban 1 a Pussy Riotot a középkori orosz jurogyivijekhez hasonlította, akik szándékosan megbotránkoztatták a vallást csak külsőségekben megélő embereket, hogy észbe kapjanak, pontosabban: észrevegyék, automatizmusaikban, bejáratott alá-fölé rendeltségi viszonyaikban éppenséggel hitüknek alapját, a megfeszített Jézust zárják ki életükből. 2

 

Alain Badiou hasonlóan radikális hűséggel gondolja újra Szent Pál alakját: félretéve az obskurantista kegyszerbolti attitűdöt és az egyházi tájszólást, 3 a tét a bármely partikuláris kollektívum által kisajátíthatatlan igazság; a piactársadalom elvont homogenizációja helyett az egyetemes, az áruforgalom részévé nem tehető, szabad szubjektum. 4 Pier-Paolo Pasolini Pál-forgatókönyve (a film sajnos nem készült el) szintén egy kortárs Pált jelenít meg, a történelmi figurát a múlt század hatvanas éveinek New Yorkjába, Párizsába vagy Rómájába helyezve, szavain viszont, azokon a szavain, melyek a Krisztus-esemény legkorábbi följegyzései, jóval megelőzve az evangéliumok már különféle szempontoknak megfeleltetett narratíváit, Pál apostol szavain tehát Pasolini semmit nem változtatott, mégis, meséli Badiou, abszolút valóságosak még mindig.

 

Nietzsche is kitüntette érdeklődésével Pált, számára viszont a középszer gyáva resentiment-jának propagátora volt. Badiou elsöprő figyelemmel és megértéssel cáfolja ezt: Pálnál nincs egyetlen szó sem szenvedés-ideológiáról, hiszen a szubjektumot létrehozó eseményt nem lehet kiérdemelni se szenvedéssel se bármi mással, Pál „egy olyan alany elméletét alkotta meg, amely, mint Nietzsche nagyon helyesen, de utálkozva mondja, egyetemesen »lázad mindaz ellen, ami kiváltság«.” 5 Badiou a kiváltságot, csakúgy mint a totalitást ugyanazon uralmi alakzat két formájának látja („a kivétel erősíti a szabályt” – mondhatná utálkozva Badiou), Pál azért fontos számára, mert megalkotta egy egyetemes szingularitás 6 feltételeit. Amire éppen a legnagyobb szükségünk van, amikor világunkat egyfelől a zárt identitásokra töredezés, másfelől a tőke homogén terjeszkedése jellemzi. Ráadásul ezek erősítik egymást: a partikuláris, zárt identitások új, könnyen és stabilan bemérhető célcsoport a piac számára, a sok pénz pedig egy adott identitást autoriterré, másokat kirekesztővé tehet.

 

Az egyetemes szubjektum – amelyről Pál leveleiben olvasunk – hasonlóan Badiou esemény-koncepciójához, egy eseményhez való hűség folyamatában jön létre, aminek nincsenek külső (etnikai, nemi, társadalmi pozíció szerinti stb.) feltételei; nem írja le semmmiféle törvény, mivel szubjektív (Badiou egyenesen mesének nevezi Pál életének alapeseményét, a feltámadást, majd úgy értelmezi, mint felülemelkedést az ismétlés automatizmusán, a partikularitások kultuszán, az emberi állat mindennapi kötelezettségein – Badiou ezt nevezi halhatatlanságnak 7); nem megvilágosodás, hanem folyamat és végül: nem puszta vélekedés. A szubjektum konzisztenciájának kemény feltételei.

 

Mészöly Miklós  a maga Saulusával ugyanezt az utat járatja be: a törvény titkosszolgája, a provokátor és üldöző Saulus hogyan távolodik el partikuláris, etnikai és neveltetése szerinti identitásától, hogyan történik meg vele élete eseménye, melyet a mégoly végletesen is tisztelt törvény csak meghamisítani, homogenizálni képes. Bár Mészöly sok tekintetben a Badiou által nagyon meggyőzően „édeskésnek” nevezett Lukács Apostolok Cselekedeteire alapoz, mégsem a damaszkuszi út frázissá vált égi parádéja és a megvakulás lesz nála a döntő pillanat, hanem az, amikor éjszaka a kút mellett úgy kezd el Istvánnal beszélgetni, hogy felfüggeszti kikérdezés-rajtakapás technikáját. Badiou ezt a „nem… hanem …” formát az egyetemesség alakzatának tartja: a nem a kilépés a partikuláris meghatározottságokból, a hanem a szubjektum megképződése az eseményben: Pált gyermekkorára emlékezteti István szava, a „lebucskázott”, s ez teremti meg benne a folyamatosságot, alanyi konzisztenciáját, hiszen míg a törvény nevében üldözte az embereket, el volt szakítva mindenkitől, még önmagától is.

 

Badiou valósággal lefordítja a kortárs tapasztalatok nyelvére Pál keresztény diskurzust megalapozó (de utóbb dogmák félreértésében újra a halált propagáló) szóhasználatát: a bűn az ismétlés automatizmusa, a partikularitások törvényi kultusza, 8 a kegyelem „igenlés előzetes tagadás nélkül”, „tiszta és egyszerű egybeesés” 9 az, ami anélkül jön el, hogy járna. A Rómaiakhoz írt levél görög eredetijét figyelembe véve Pál nem a platonista dogmáról, test és lélek dualizmusáról beszélt, hanem húsról (σαρξ) és szellemről (πνευμα), amivel a test bűnösségére vonatkozó tan megalapozatlanaságát mutatja meg: nem a test kárhoztat el, hanem a gondolat- és kreativitás nélküli, a szolgalelkű, a repetitív, a holnaptól egzisztenicálisan remegő húsunk. Mészöly Saulusa alanyivá válása folyamatában megtapasztalja a kételyek, ellentmondások, álmok világát,  és a testét is: István sarujában folytatva útját, az értelmi sérült Támárral szeretkezve. A szeretet – Badiou fordításában – „egyetemes megszólítás, amelyet a hit, mint tiszta szubjektiváció hoz létre”. 10

 

Badiou révén elgondolhatóvá lesz aktuális világunk, mely a test és lélek platonista dualizmusát test és pénzzé transzformálva kezdetleges érzelmeken kívül mást produkálni nem képes tömegbe nivellál. Ennek a hasadtságnak alesetei a különféle fundamentalista vallási mozgalmak, amelyek a gondolat (úgy is mint esemény, mint megszabadulás az automatizumosoktól) megvetését hirdetik. Lehet, hogy nem értjük, lehet, hogy csak szépnek, durvának, izgalmasnak, felkavarónak, egyáltalán: valamilyennek találjuk Lady Gaga húsruháját, de Badiou Szent Pál-olvasata felől nézve esemény, mely a piac homogenizáló hatását leplezi le, a nyers gondolattalanságot mint elvárást, amikor már a húst végképp magára hagyta az emberiség.

 

 Alain Badiou: Szent Pál, az egyetemesség apostola, Typotex, Budapest, 2012. Ford. Csordás Gábor


Lábjegyzet:

  1. Azt képzelik, hogy a nyugati közönség szereti a kortárs művészetet? Egy fenét szereti – Boris Groys a Pussy Riotról, a fundamentalistákról és a videóklipp győzelméről. http://www.criticatac.ro/17670/boris-groys-credei-publicul-occidental-iubete-arta-contemporan-iubete-pe-naiba-boris-groys-despre-pussy-riot-fundamentaliti-victoria-videoului/ ↩
  2. Meztelenül járkáltak fényes nappal, szükségüket a templom sarkában végezték – az éjszakát viszont átimádkozták.  A. M. Pancsenko: A nevetés mint színjáték. Pannonhalmi Szemle, 1997/1. 36. ↩
  3. Alain Badiou: Szent Pál. Az egyetemesség apostola. Fordította: Csordás Gábor. Typotex Kiadó, Budapest, 2012. 57. ↩
  4. Slavoj Žižek írja Badiou Szent Pál-könyvéről: „ahelyett, hogy fedezékbe húzódnánk, s engednénk, hogy az ellenfél határozza meg, milyen terepen harcoljunk, az ellenkező stratégiát választjuk, és teljes mértékben elismerjük azt, amivel vádolnak, igen, az új spritualizmus előretörése ellen a kereszténységnek és a marxizmusnak a barikád ugyanazon oldalán kellene harcolnia, hiszen az autentikus keresztény örökség túl értékes ahhoz, hogy átengedjük a fundamentalista torzulásoknak. “ (A törékeny abszolútum. Avagy: Miért érdemes harcolni a keresztény örökségért? Typotex Kiadó, Budapest, 2011. 2.) ↩
  5. Badiou, i.m. 120. ↩
  6. [1] „Olyan egyedi, amely nem foglalható különös vagy tipikus alá. (Ezért van közvetlen vonatkozása az egyetemessel.)” (A fordító, Csordás Gábor válasza kérdésemre e-mailben, amit ezúton is köszönök.) ↩
  7. Badiou, i.m. 126. ↩
  8. Badiou, i.m. 149-155. ↩
  9. Badiou, i.m. 125. ↩
  10. Badiou, i.m. 166. ↩
Bejegyzések

A kortárs irodalom opciói a posztkom kapitalizmusban*

Hozzászólás most!

„Akik azt tartják, hogy az emberi állat eredendően gonosz, nem akarnak mást, mint megszelídíteni, hogy a tőke körforgásának szolgálatában mogorva alkalmazottat és deprimált fogyasztót csináljanak belőle.”[1](Alain Badiou)

 

1989 óta Kelet-Európában a pártállami diktatúrákat felváltotta az úgynevezett szabadpiaci versenyre épülő demokrácia, ám amilyen könnyű kimondani vagy leírni a szót, hogy „felváltotta”, éppoly zavaros, átláthatatlan folyamatokat jelöl (takar el). Mivel e dolgozat elsősorban egy művészi forma, az irodalom lehetőségeit próbálja fölbecsülni abban a társadalmi erőtérben, amelyet „posztkom kapitalizmusnak” nevezek, ezen kusza, matt folyamatok (a politikai hatalmak szerkezetének alakulása, az anyagi erőforrások mozgatása) mélyebb elemzése elmarad, ami joggal kelt majd olvasóimban hiányérzetet – ha e hiányérzetnek újabb szövegek lennének az eredményei, amelyek például a konzumirodalom társadalmi hatását vizsgálják interperszonális, civil felelősségvállalás, fogyasztói szokások vagy bármi más terén, akkor esetleg azt gondolhatnánk (pillanatnyi örömünktől elragadtatva): van remény.

Azért a „posztkom kapitalizmus” megnezvezést, még ha a mélyebb elemzés, ígéretemhez híven, el is marad, röviden tisztáznám: a kelet-európai diktatúrákat, az általam olvasott kortárs filozófusok nyomán, nem nevezem kommunista rendszereknek, mivelhogy a tulajdonhoz való viszony az ő regnálásuk idején sem változott meg (az anyagi javak és a munkaeszközök csupán átkerültek a monolitikus és zsarnoki pártállam kezébe), így a kapitalizmus története ezen régiókban is töretlen. Megtörni ezúttal is a hatalomnélküliek törtek meg: a „posztkom” értelmetlen, tört szavával olyan hatalmi formációt jelölök, amely arra épült, azt próbálta, akár erőszakos eszközökkel is, társadalmi konvencióvá tenni, hogy működési módja éppen az ellenkezője volt öndefinitív deklarációinak: egyenjogúság helyett tökéletes kiszolgáltatottság a zsarnoki hatalomnak; testvériség helyett az emberek egymás ellen manipulálása; szabadság helyett teljeskörű kontroll, cenzúra és erőszakos megtorlások; a demokratikus társadalmi viszonyok fáradtságos fölépítése helyett pedig fejlődés-szónoklatok.

Mai, kelet-európai társadalmi viszonyainkban (nyilván, nem egyformán az egész térségben) még mindig működnek a hajdani pártállami diktatúrában kialakított reflexek:

a kritikai viszonyulás hárítása, a globál-kapitalizmus hatásiszonyból fakadó igenlése és a piac babonás tisztelete. Elfojtott, elhanyagolt érzelmi történetünk még mindig azt dobogja: a kritikát korlátozhatatlan megtorlás követi (és tény, hogy olykor követi); semmi nem elviselhetetlenebb, mint a szegénység; s ha a csillogás ára a gondolkodás feladása, nosza, hagyjuk abba a gondolkodást, úgysem vezet sehová; nem látjuk át a piac szempontjait, hogy mit emel fel és mit tipor el, de ennél demokratikusabb formát nem sikerült az emberiségnek kitalálnia, és bizonyára valóban azt veszik az emberek, ami jó nekik.

S csak ámulunk, hogy a könyvszakma karácsonykor Dan Brown legújabb bestsellerétől várja a megváltást.

Ami kevésbé metaforikusan fogalmazva így hangzik: nem maradt a nyilvánosság előtti ügyeinknek zsebkendőnyi területe sem, amely a piactársadalom fogyasztókat manipuláló üzeneteitől független volna. Boris Groys világos szavaival: a művészet, ahelyett hogy megváltoztatná a világot, csak szépítgeti.

 

De miért is kellene a művészetnek megváltoztatnia a világot?

 

Nem lejárt (kudarcot vallott) idea ez? Egyáltalán, miért kellene a művészetnek bármit is tennie a világgal?

Jó, tennie tényleg nem kell, éppen elég, ha létezik – de ha létezése nem több, mint amit a kritikátlanul elfogadott politikai meg piaci realitás (a politika és a piac által konstruált realitás) promovál, akkor semmiben sem különbözik a megrendelésre készült fogyasztási cikkektől. Ha a művészet is áru, a gondolat, az álom, a képzelet, ami mindenkihez eljuthat, alávetett a profitorientált kereslet-kínálat logikának. Kétségkívül, ez is egy logika, a baj, hogy csak egyetlen logika. Az a valami, ami leírható egyetlen logikával, holtbiztos, hogy nem élet.

Átfordítva pozitív megközelítésbe: a művészet révén az ember racionalizálhatatlan dolgokat csinál, határokat lép át, egyszerre többféle logikát követ, anélkül, hogy ezek a logikák egzakt módon (például árban) kifejezetőek volnának. Ahhoz, hogy egy adott áruhoz az ember hozzájusson, kőkemény feltételnek kell megfelenie: birtokolnia kell a kiszabott pénzmennyiséget. A művészet viszont nem osztályozza semmiféleképpen sem az embereket: nincs az a feltétel, amelynek eleget téve te több eséllyel indulnál mint a szomszédod egy műalkotás befogadásakor. Senki nem érti tökéletesen, ergo mindenki értheti részlegesen. Nem hibátlan okfejtés ez, de az emberiség nagy közös képzelgései, nyers anyagi létét meghaladó agyfunkciói a gyakorlatban így működnek.

Ha a művészet áru, vége a közös szellemi kalandnak. Pusztán a privátszférában[2] fogalmazódhat meg az a koncepció, életstílus, etika, érzelmi érettség, amely ellenáll a fogyasztást mindent elözönlő trendjének, melynek eredményét nem lehet túldramatizálni: bolygónk energiakészletének őrületes kizsákmányolása, ökológiai katasztrófák, éhínség sújtotta övezetek, milliók munkanélkülisége, folyamatos háborúk és további fegyverkezés.[3] Arra nem érdemes túl sok szót vesztegetni, hogy mennyire tehetetlen ezekkel a folyamatokkal szemben az egyén, és az is evidens, hogy az a művészet, mely csak önmagát keresi, nemhogy még tehetetlenebb, de nem is gondolja, hogy tennie kellene valamit.

De ha nem, akkor minek.

Terápiára ott van a pszichológia (ha van pénzed).

Szórakozásra ott van – ha van pénzed – a global entertainment (melyre – lásd a 2. lábjegyzetet – két trillió USD-t szánt 2011-re az Egyesült Államok, melynek 0,5 százalékával meg lehetne állítani a globális fölmelegedést).

A művészetet arról ismered fel, hogy bárki is vagy/vagyok, téged/engem akar, nem a pénzedet. Ami azt jelenti: ha te nem vagy, ha te nem vállalod magad, nem kérdezed őt, nem nézel rendesen rá, nem figyeled meg hangjait, ő sincsen. Nem szónokol a falaknak. Nem áriázik a fürdőszobában. Nem kacérkodik a kamerának. Létét kockáztatja a veled való viszonyában.

Ahhoz hogy megértsd, persze, neked is kockáztatnod kell, kockáztatnod a szórakoztatóipar kijelölte pontos helyedet a létezők rendjében, ezt a kézenfekvő, közhelyes és illuzórikus biztonságot, amellyel ott állsz, hogy belőjenek mint társadalmi státuszod, életkorod, bőrszíned és nemed szerinti célcsoportod egy példányát. (Ha jól sejtem [bizonyára vannak erre vonatkozó felmérések], a szórakoztatóipar identitástényezői ezt a sorrendet szabják meg [státusz, életkor, bőrszín, nem], hiszen ezek a tőke-kompetenciád markerei.)

A művészet viszont nem kér, nem állít, hanem kérdez. Hiszen nem tudja előre, ki vagy. Azt viszont tudja, hogy az identitástényezők hierarchiája a hatalmaskodást, a mindegy-mihez-alkalmazkodást, a gondolatszegénységet, a fantáziátlanságot, a kötöttségeket szolgálja, és azon van, hogy ezeket átlépje, átformálja, feloldja, szabaddá tegye. Ha a művészetek elméletei szeretik is olykor a hierarchiákat, a művészetek nincs mit kezdjenek velük. Az alá- és fölérendeltségi viszonyok, amelyeket a fogyasztói társadalom oly igen kedvel, úgy aránylanak a művészetekben fölsejlő emberi relációkhoz, mint az összeadás-kivonás az összes értelmezhető művelethez a matematikában.

 

Vásárlásra születtünk?

 

Persze, ha valakit kora gyerekkorától fogva gyorsételekkel tömtek, aligha fog valaha is új ízeket megkóstolni, s ha netán mégis megkockáztatná, nem lesz ízfokozókhoz szokott ínyére sem a tradicionális, sem a kísérletező szakács egyetlen főztje sem.

Vagy a korábbi matematikai párhuzammal: ha valaki csak összeadni meg kivonni tud, hiába mutatják neki a differenciál-egyenleteket.

És ez jogos.

Ha viszont lenézzük azokat az embereket, akik gyorsételeken nőttek fel, akik nem tanulhattak, akik kiszolgáltatott és elviselhetetlen életük ellen csupán a kábulattal bírnak védekezni, nem teszünk mást, mint szolgalelkűen követjük a profitideológia értékrendjét: csak az számít, aki kellő anyagi háttérrel rendelkezik ahhoz, hogy tanuljon, kulturális termékekre költsön, kifinomult helyekre járjon stb. Mi sem egyszerűbb, mint látni a szappanoperák stupiditását – de mit teszünk az ellen az általános gettósítási folyamat ellen, amellyel a profitorientált hatalom minden egyes emberi megnyilvánulást külön kategóriába dobozol?

Nyilvánvaló, hogy könnyebb eladni, simábban meghatározható a célcsoport, ha valamiről tudható, hogy dráma, akció, szex, krimi, érzelmeskedés, tudomány vagy szalmakalap. Ráadásul az érzelmek száműzetése a szappanoperákba azzal a közvetett haszonnal is jár a profitszerző hatalom számára, hogy a mozdulatlanságig a képernyőkhöz ragadt emberek érzelmi kiskorúságra szocializálódnak, s ezen érzelmi kiskorúság a politikai választások idején kiválóan gyümölcsözik számukra.

Érzelmi érettség nélkül – mivel ki van téve a manipulációnak – az információk hitelességét sem bírja az ember megállapítani. 1989 után a szabaddá vált kelet-európai országok szabaddá vált állampolgárai körében töretlen a konszenzus, amellyel akceptálja országa félmúltjára vonatkozóan a „kommunizmus” kifejezést. Teljesen ésszerűtlen, mégsem ostoba, sokkal inkább megvezetettségről árulkodó a dolog: elfogadni egy hazug, diktatórikus hatalom önmegnevezését, egy olyan hatalomét, amely a második világhaború befejeztétől 1989-ig gyakorolta az egyeduralmat, önkényt, erőszakot és általános megfigyelést, amely társadalomban messze nem töröltetett el sem a tőke uralma, sem a magántulajdon, pusztán egy másfajta ideológia szerint részesültek belőle az adott ideológia elitjei. A romániai létező szocializmusban például a legkevésbé sem egy új, demokratikus társadalmi rendet üdvözölhettünk, hanem a legreakciósabb régit, melyben az uralgó elit mindazzal élt, amivel a leváltott korábbi: nacionalizmus, vadászat, családi vagyongyarapítás, nepotizmus, vallási expanzió (ortodox templomok őrült iramban való építése), megalomán hatalmi szimbólumok a nyilvános tér uralására stb.

A kelet-európai diktatúrák kommunizmus fedőnévvel működtek – és a fejlett nyugati országok csont nélkül kollaboráltak ezen fedőnév használatában. 1989 után derült ki, mennyire megéri: a kommunizmus szó így egyértelműen diszkvalifikált lett, tehát nem állt fenn az a lehetőség, hogy a társadalmi folyamatok olyan irányt vegyenek, amely nem a profit-logikára épül. A mai Kelet-Európa állampolgárai a legalázatosabb alattvalói a kommersz egyeduralmának: itt minden, ami nem csillog, vagy ami lemondással járna, a gyűlölt, szürke, szegény évekre emlékeztet.

Minden, ami nem kifejezhető anyagi értékben, a hazugságra emlékeztet.

Kelet-Európában megmosolyogják a hatvanas évek nyugati kapitalizmus-kritikáját, itt az elmélet egyenlő a ködevéssel, valóság-elferdítéssel, manipulációs szándékkal. Okkal teszik, hiszen ez ment óvódától egyetemig több mint negyven éven át. A hatásiszony fogjaiként viszont érzékelhetetlen az a sokrétű, céltudatosan fölmért, érzéki és anyagi manipuláció, amelyre alapoz korunk társadalmi berendezkedése, hogy hatalmi struktúráját megőrizze. Az emberek itt szabadságként élik meg a behódolást a mindenfelől áradó reklámok propagandájának, a vásárlást pedig katarzisként, holott a nyomában keletkező feszültség már rég átlépte a privátszférába tuszkolható határt, s már nem pusztán az egyre reménytelenebb munkába-hajszolás, modern rabszolgaság jár vele, hanem a munkanélküliség, a kivetettség, a társadalmi feszültségek, ökológiai mizéria. Persze mindez üres dumának hat a plázák aktuális szlogenjei mellett, egyet idézek, megragadó a cinizmusa: „Vásárlásra születtünk.”

A vásárlásra felszólító reklámok egyre professzionálisabban foglalnak el minden valós és virtuális felületet. Ha azt akarod, hogy lássák, mit művelsz, ezek nyelvén kell beszélned.

Ha az ők nyelvét beszéled, már nem azt mondod, amit akartál.

Azok a művészek, akik hisznek a piac úgynevezett szabad voltáról szóló mesében, és a kereslet-kínálat törvényét minden befolyásolástól mentesnek képzelik, reprodukálják a kapitalizmus megosztó, az anyagi tőkével nem rendelkezőket a társadalomból kirekesztő logikáját (és vagy sikeresek lesznek, vagy nem, vagy megtollasodnak, vagy nem).

Korunk egyik jellemző babonája, hogy egy milliós példányszámban eladott regényben, bármilyen stupid, érzéketlen és kiszámítható legyen is, „kell hogy legyen valami, hiszen miért pont ez lett sikeres, és nem másik ezer, ugyanebben a témában?” Pedig egyszerű a válasz: merő véletlenségből. A másik ezer is pont ilyen jó szolgálatot tett volna a kiadónak, annak nagyjából mindegy is, melyiket választja, az egész ügy Casanova zseniális és cinikus társadalmifeszültség-oldó találmányához köthető: az uralkodó osztálynak az az érdeke, hogy mindenki a dúsgazdagságot tekintse a legfőbb értéknek (1), nem lehet mindenki dúsgazdag (már csak azért sem, mert akkor kitől szednénk el az utolsó fityingjét is) (2), viszont (1) és (2) látványos ellentmondása jobb ha nem vezet felforduláshoz, ergo adjuk meg hát a népnek a dúsgazdagságról álmodozáshoz való jogot: a lottót. Visszafordítva a kortárs regények esetére: írjanak csak olyasféle könyveket, amelyek bestsellerekké válhatnak, egyikre közülük majd rámosolyog a szerencse, a többiek meg legalább nem törik a buksijukat mindenféle kiszámíthatatlan ügyeken.

Ha az emberek közötti viszonyt az anyagi javak közötti viszony foglalja el, lehetetlenné válik a közös nyelv, a közös problémák föltárása, és ezzel lehetetlenné válik a szolidaritás. Na és pont ez volt a cél. Az embereket a passzív identifikáció kényelme és vágya ösztönzi folyamatos vásárlásra, hiszen kedvenc márkáik, magazinjaik, horoszkópjaik és kulturális termékeik nélkül nem tudnák, kik is ők (és ezt a nem-tudást szégyenként élnék meg, hiszen egyre inkább erre szocializálja őket az agresszív versenyt propagáló, anyagias iskolarendszer). Az ember – írta Guy Debord a hatvanas évek meghatározó művében, A spektákulum társadalmában, mely magyarul, jellemző módon, először 2004-ben volt olvashatóErhardt Miklós képzőművész kiállításán, az ő fordításában[4] – „minél készségesebben ismer rá igényeire azokban a képekben, amelyeket az uralmon lévő rendszer felmutat neki, annál kevésbé érti saját létét és saját vágyait”.

 

Az árva szöveg

 

A problémázó, a közös nyelvet keresgélő (és nem adottnak vélő),  Jacques Rancière terminusát használva: demokratikus beszédmód[5] viszont láthatatlan, pont azokhoz nem jut el, akikkel a legtöbb megbeszélnivalója lenne. A leginkább kiszolgáltatottak szüntelenül vásárolgatják a ready-made identitásukról gondoskodó termékeket, s nincs mód észrevenniük, hogy meg vannak fosztva még attól is, hogy vélt identitásukat artikuláltan megvédjék.[6]

A tizenkilencedik század folyamán, amikor az irodalmi professzionalizáció kialakult, és az írók, privilégiumaiktól nem akarván megválni, a hatalmi elittől (egyház, arisztokrácia) való függőségüket a pénztől való függésre váltották, egy olyan irodalmi diskurzust fejlesztettek ki, amely képes volt mindazon dolgokról beszélni, amelyek az emberek többségét érdekelhették. Jacques Rancière írja, hogy a demokratikus korszak regényeit nem Hugo vagy Zola írta (mint várnánk), mivel náluk az emberek története alá van rendelve egyetlen szólamnak, az egyedüli narratívának. A szociológia hosszú évekig az ő érzékenységük nyomán haladt, ugyanakkor átvette a narrációs technikájukat, ami azzal járt, hogy megfeledkeztek a forrásaikról. Másfelől, folytatja Rancière érvelését, A nyomorultakat el lehet vetni, mint a társadalomra hatástalan esztétizálást (az olvasásban kimerülő szolidaritást, széplelkűséget), de vannak regények, ilyen például az Ulysses Joyce-tól vagy Virginia Woolftól a Hullámok, melyek anélkül, hogy szociális gesztusokról beszélnének, megvalósítják az egyenlőséget a több, heterogén hang révén. Ő maga amikor a La nuit des prolétaires-t [A proletárok éjszakája] írta, inkább a Hullámok többszólamú szerkezetét követte.[7]

Ha irodalmon elsősorban nem könyvipart vagy iskolai tantárgyat értünk, hanem művészeti formát, akkor nincs mit kezdenünk olyan szövegekkel, amelyek a meglévő hatalmi struktúrát legitimálva / olvasójukat leigázva az egyoldalú, kioktató, elbűvölő beszédet működtetik. Rancière az irodalmat az elbeszélhető korábbi határainak kitolásaként, az egyéni és közösségi tapasztalat lehetőségeként gondolja el – összhangban azzal a felismeréssel, hogy általában az esztétika az érzéki felosztása („le partage du sensible”), a megnyilatkozás új formáinak kidolgozása, a múlthoz fűződő kapcsolat új rendszere. A Platón kidolgozta állam-koncepcióval szemben (amelyből, már unjuk is, de igaz és kell is a gondolatmenetünkhöz: a költők száműzettek volna) a demokrácia szerkezete nem csupán a hatalmi viszonyok megváltozásán alapszik, hanem az érzékelhető közössé tételén. Tovább megy: a demokrácia az árva betű tartománya, az írásé, ahol a törvényt az árva betű, az élő közösség élő szövege hozza.[8]

Az árva betű tartományában nem tudni, és nem is lényeges, hogy ki a szerző. A szöveg nem tulajdon, hanem élő, önmagát a változásnak kitevő, és változásokat előidéző forma. Az árva szöveg humoros, mert ha akarja, ha nem, leleplezi a pöffeszkedő, önelégült monológot, a szerzői bírvágyat, a mindentudás pózában hivalkodó ignoranciát. Ahogy Joyce Ulyssesének e pompás kis párbeszédébében történik:

„– A pénz hatalom, ha annyit élt, mint én éltem. Tudom, tudom. Ha a fiatalság azt tudná. Hogy is mondja Shakespeare? Tömd meg az erszényedet.

–        Jago – dörmögte Stephen.”[9]

Az árva szöveg leginkább egy olyan előadásformához hasonlít, amelyben mindenki részvetvő. Az olvasó nincs a szégyenteljes (a görög etika óta szégyenteljes) passzivitásra kárhoztatva. Az árva szöveg úgy hat, mint a részvételre alapuló színházi előadás, amelyről Rancière a Le spectateur émancipé [Az emancipált néző] című könyvében beszél.[10] Itt a közösséget nem kívülről kapott, a megosztás logikáját (többnyire a közös ellenségképből levezetett) érvényesítő, azonos identitású egyének érdekszövetsége hozza létre, hanem az adott (poltikai és fogyasztói hatalom által működtetett) határok kitágítása: a közösség itt létrejön az esztétikai-érzelmi konstrukció révén. Nem vagyunk egyformák, nem beszéljük ugyanazt a nyelvet, nem értjük ugyanúgy az iróniát, nem hat ránk a szexualitás vagy a félelemkeltés ugyanolyan mértékben – az árva szöveg viszont nem is várja el tőlünk ennek az ellenkezőjét. Lépésről lépésre kialakul viszont egy olyan közösség, melyet minden egyes résztvevő, bármilyen is legyen ő, alakított éppolyanná, amilyen lett.

 

Kubizmus, impresszionizmus, absztrakt expersszionizmus, modernizmus, posztmodernizmus, kávézó, shop[11]

A huszadik század elejének progresszív művészi irányzatai egyre inkább belesimulnak a fogyasztói kutúrába. Artur Żmijevski, kortárs lengyel képzőművész, aki performanszaival, filmjeivel a félmúlt kérdéseit feszegeti, fölmutatja az emberi testnek a profitorientált hatalom általi esztétikai modellálását,[12] a művészet tudását, trouvaille-ait, mesterségbeli finomságait és határokat figyelmen kívül hagyó viselkedési formáit hasznosító kapitalizmusról beszél: „A művészeti életből globális nagyvállalat lett – egyike a legnagyobbaknak és legsikeresebbnek a kulturális gyakorlatok monopolizálásában és ellenőrzésében, illetve abban, ahogy ezeket áruvá alakítja, és jó haszonnal kereskedik velük. Nem meglepő, hogy az ilyen »láthatatlan gyakorlatok«, amelyeket a művészet feltalál, »megfertőzik« a társadalmi testet. Belakják és természetes részévé lesznek. Az uralkodó nézet az, hogy a művészet kritizálja a kapitalizmust. Pedig úgy is lehet, hogy éppen a kapitalizmus tanulja el a transzgresszív, könyörtelen viselkedést a művészettől. És persze a csábítás és a vonzás »szoft« stratégiáit is. Talán a művészet tanította meg a kapitalizmusnak, hogy a fizikai vonzerő, a szexepil, elengedhetetlen feltételei annak, hogy egy-egy tárgy a vágy tárgya legyen – azaz, hogy áruvá váljon. Talán a szakrális művészet tanította a kapitalizmusnak, hogy szakrális képeken és kontextusokon keresztül fetisizálja az árut, tegye azt kultikus tárggyá. […] Talán részben a művészet a felelős a társadalmi tehetetlenség érzésének terjedéséért is? Az olyan társadalmi tevékenység-modellért, amelynek hatásai sehol nem jelennek meg, amely annyira híg, hogy elidegeníti az embereket az eredményétől és legitimálja a haszontalanságot? Talán a művészet a haszontalanság kulturális modelljeit produkálja, és segít, hogy a társadalmi problémákért a teljes felelősséget a politikusokra hárítsuk?”[13]

Talán léteznek, csupán én nem találtam rá azokra a hasonlóan világos és független művészi koncepciókra, melyeket kortárs, kelet-európai írók, költők fogalmaztak meg. Az irodalomban egyébként is ott van az az alapellentmondás, hogy ugyanazokból a szavakból dolgozik, amelyekkel el tudná mondani, hogy mit csinál. A koncepció maga a mű, s ennek akár örülni is lehet. Ám igen kevés szó esik arról, hogy miért ne engedjük magunkat, olvasókat elszédíteni a fogyasztói kultúra ravasz vonzásaival dolgozó művektől.

Visszatérve a diktatúrákon éppenhogy túlesett kelet-európai társadalmakhoz, azt tapasztaljuk, hogy igen kevéssé tudatosult (a korábban emlegetett „kommunizmustól való hatásiszony” miatt) a többség diktatrájának veszélye, mely kizár, kirekeszt mindenkit, aki nem illik az adott konstruált identitásba. Emma Goldmann írta: „Egy diktátor hatalmánál csak egy osztály hatalma veszélyesebb; a legszörnyűségesebb pedig a többség zsarnoksága.”[14]

A posztkom irodalmi intézmények (egyetemi tanszékek, folyóiratok, írószövetségek) térségünkben részint a pártpolitikai struktúrákat másolják, részint a piactársadalom működését próbálják imitálni. S csodálkozunk, hogy például Magyarországon miért van megduplázva az írószövetség (még fiatal írók szövetségéből is kettő van, könnyen átlátható pártpreferenciákkal), és miért, hogy egymásnak ellenségei. Ámuldozunk, hogy a diktatorikusan konstruált irodalomszemlélet, mely az adott identitást propagálókat támogatta, minden mást tiltott vagy maximum megtűrt, miért is nem szűnik meg a szabad piac szabad világában, ahol a fogyasztók döntenek, mire adják ki a pénzt.

Pedig egyszerű: fogyasztó nem dönt, hiszen a mindent elözönlő reklámoktól nincsen hogyan látnia a különféle opciókat, vakon veszi meg a számára előírt terméket. És egyre mélyebben van benne partikuláris identitásában, egyre kevesebb az esélye, hogy kimerészkedjen belőle, egyre jobban kénytelen artikulálatlanul gyűlölni a másmilyeneket, egyre inkább identitásának örző-védő, paramilitáris cégeiben látja biztonsága garanciáit.

Persze, jó az, ha az író nem beszél, csak a műve – de mi van akkor (most ), ha a műve semmilyen formában nem tud eljutni a műértő eliten kívül senkihez? Aligha elfogadható, hogy a hihetetlenül gazdag, izgalmas irodalmi múlt és jelen csupán az iskolák etnokultikus-előíró tárgya, az egyetemek társadalomtörténeti-filozófiai-médiaelméleti mischungja maradjon. Az olvasók pedig a piackonform könyvipari termékek butító bűvöletében.

 

 

 

KÉRDÉSEK, VÁLASZOK

 

Fekete László(Budapesti Corvinus Egyetem, Gazdaságetikai Központ): Kicsit pesszimista következetést vont le a populáris és a magasirodalmi kultúra elválasztásából. Nem értek az irodalomhoz, olvasni szeretek, de szerintem az a helyzet, hogy ez az elválasztás mindig is létezett, ebben az irodalmi közegben élünk, dolgozunk, olvasunk. Nem kellene ezt a tényt összekeverni azzal, hogy milyen szervezeti formák vannak, hogy mondjuk Magyaroszágon vagy akár Romániában hányféle irodalmi szövetség van, és ez milyen értékek mentén rendeződik. A két világháború közötti időkből fel lehetne sorolni a magyar irodalmi egyleteket, a Kisfaludy Társaságot, a Petőfi Társaságot vagy a Nyugat körét, ezek ugyanúgy értékszempontok szerint szerveződtek. Nem látom azt az újszerűséget, új kihívást a fölvetett kérdésben, amit ilyen drámaian kellene fölvetni.

S.Zs.: Először is hadd jelezzem, hogy szerintem mindig van hatalmi aspektusa is annak a szemléletnek, amely csupán a szakértők hozzászólását veszi figyelembe – ezért külön örülök annak, hogy kérdéssel tisztelt meg. Bírálata komoly, válaszom is megpróbál az lenni: abban kétségkívül igaza van, hogy populáris irodalom és magasirodalom szétválasztása nem újdonság, viszont én részint nem is állítottam, hogy az volna, részint pedig nem populáris és magasirodalomról, hanem piackonform és autonóm irodalomról beszéltem. Az előbbi szétválasztás adottnak vesz egy szociálisan leírható szerepkört: a magasirodalom a társadalom kivételezett csoportjai számára van fönntartva, a populáris pedig mindenki másnak. A piackonform (kommersz) művészet nem azonosítható a populárissal: a piackonform kiszámítható, adott recept szerint van legyártva, autonómiája nulla, viszont populáris lehet egy teljesen új, kísérletező, paradigmaváltó mű is. Ami pedig a drámaiságra esetleg okot adhat, az az, hogy generációk arra szocializálódnak, hogy észrevétlenül lenyeljék a fölkínált fogyasztói ideológiát, és a művészet ehhez hol asszisztál, hol tippeket ad, hol elvonul a maga biztonságosnak vélt intézményeibe.

Losoncz Alpár(Belgrádi TE, SZTE BTK Filozófia Tanszék): Nekem, mint Rancière és Debord szisztematikus olvasójának nagy örömöt okozott az előadás, főként amit a demokrácia és az irodalom viszonyáról mondott. Annyira tetszett, hogy már kezdtem szégyellni magamat, és elhatároztam, hogy szőrszálhasogató, kötözködő kérdéseket fogok föltenni, kettőt. Az első az, hogy kapitalizmus és piac nem kicserélhető fogalmak, az előbbi leíró, utóbbi normatív fogalom. A másik kérdésem Rancière-rel kapcsolatos: azt kell tudni róla, hogy az Althusser-iskolának egyik legfontosabb oszlopa volt, de egy idő után eltávolodott tőle, van is egy híres írása erről. Sok vonatkozásban indokolt behozni őt kultúra és piac témájában, de van egy probléma: Rancière mintha azt sugallná, hogy mivel a kapitalizmus bírálata megbukott, legalábbis léket kapott, a valóság csak kapitalista lehet. S ha valahol áttörés lehetséges, az csak a művészet, csak a politika.

S.Zs.: Szerintem a kortárs társadalomra nem érvényesíthető már a diszciplínák, emberi megnyilvánulások szigorú szétválasztása, diszjunkt halmazokba csoportosítása. Nincs olyan, hogy „csak” művészet, „csak” politika, „csak” gazdaság. Ami a kapitalizmust, mint egyedüli elképzelhető társadalmi formációt illeti, vannak kételyeim, a jelenlegi működésmódját tekintve meglehetősen erős kételyeim: éppen korunkban mutatkoznak jelei annak, hogy ha valamit nem változtatunk globális szinten a fogyasztói kultúránkon, opcióink csupán arra fognak vonatkozni, hogy miféle katasztrófáknak essünk is áldozatul.

Berszán István(BBTE, Bölcsészkar): Ellentmondást látok abban, hogy egyrészt sajnálkozunk populáris és magaskultúra szétválasztásán, másrészt meg elmondtuk, hogy szempontjaink szerint mlyen óriási szakadék van köztük. Ennek az ellentondásnak az egyik esete az, hogy a demokratikus elvű, politizált irodalom nem reflektál eléggé arra a militáns jellegre, amellyel ez az újfajta érzékelés vagy az eddig szót nem kapott hang megszólaltatása  viszonyul azok iránt, akik ezt korábban elnyomták. Sokszor elhangzott, hogy milyen káros a megosztó ideológia, mely fenntartja az ellentéteket, de ez a militáns kiemelés vagy újdonság, amellyel az összes korábbi koncepciótól elhatárolódik, nem egy változata-e ennek a megosztásnak?

S.Zs.: Nem a populáris és a magaskultúra között látok szakadékot, hanem az autonóm művészetként értelmezhető irodalom és a kizárólag profitszerzési szempontok szerint előállított könyvipari termékek között. Ez talán mégsem a megosztásnak egy újabb változata, hiszen éppen a megosztást, a célcsoportokra osztott, kívülről ránkerőszakolt identitást nehezményezi. Vagy a megosztás elkerülése végett el kellene fogadnom a megosztást? Nem látok más lehetőséget, mint határozottan ugyan, ám a legkisebb mértékben sem „militánsan” ellenállni a fogyasztás szörnyetegének. A militantizmus egyetlen célt képes belátni – gondolj Švejkre, mint a militantizmus pompás szétröhögésére –, ám az ellenállás formái rendkívül változatosak lehetnek: új, kreatív, a kereskedelem által még meg nem hódított területek fölfedezése, a perspektívák sűrű váltogatása stb. Egyébként pedig szó nincsen az összes korábbi koncepciótól való elhatárolódásról: az autonóm művészet mindig is, közvetlen vagy közvretett vagy ezerféle más formában társadalomkritika is volt, gondolatmenetembe, amellett hogy kortárs szerzők felismeréseire hivatkozom, tökéletesen beleillik mondjuk Bahtyin Rabelais-interpretációja, vagy hogy régebbi szerzőt említsek: Nicolaus Cusanus „tudós tudatlanság”-fogalma. De ezt nem önlegitimálásként említem, pusztán jelzem, hogy az elnyomó struktúrák ellen a jófejek egyrésze mindig tiltakozott (a másik része eladta magát nekik, és propagálta, szépítgette, kamuflálta az elnyomást). Elismerem, ezen a különbségen nem kívánom túltenni magam: van, aki eladja magát, és van aki nem.

Vass Csaba(Bibó István Társadalomelméleti és -Kutatóintézet, Dunaújvárosi Főiskola): Egy megjegyzésem és egy kérdésem van, kezdem a megjegyzéssel. Régi magyar szerzőink mondták: kár megvénülni, mert az embernek van emlékezete és tudja, hogy A spektákulum társadalmát korábban, kicsit mélyebben és nagyobb összefüggésekben már megírta Marcuse Az egydimenziós ember című könyvében. Kérdésem: lehet-e kényszerzubbonyban balettozni? Viszonthallottam ugyanis egy meg nem gondolt, a maga helyén politikailag jól meghatározott célokat szolgáló dichotómiát, és itt csatlakozom Istvánhoz [Berszán Istvánhoz]: az előadás a megosztást problematizálta, és szinte semmi másból nem állt, mint megosztásokból. De részt lehet-e venni identitás nélkül bármely demokratikus mozgalomban autentikusan? A magyarság identitását először az osztrákok kérdőjelezték meg kétszáz évvel ezelőtt, majd jött egy fasiszta megkérdőjelezés, mely ugyancsak át akarta gyúrni a magyarság identitását, ezt követően most jött a globális szupremáció ideológiája, mely ugyan nem kifejezetten a magyar identitást akarja megsemmisíteni, hanem minden modern nemzeti identitást. Kérdésem tehát, hogy van-e oka annak, hogy ilyen irodalom egyáltalán sikereket érhet el? A választ, azt hiszem, meg is adtam, de azért kiváncsi vagyok.

S.Zs.: Persze, igaza van abban, hogy költői kérdésként közelíti meg a művészetet a kényszerzubbony kontextusában. De miért kellene a történelmi folyamatokat kényszerzubbonyként megélni? Ezzel éppen az elnyomó hatalmat erősítjük – holott mindig vannak rajta rések, repedések, amelyeket szépen le lehet leplezni, és van olyan hagyomány, amely segít a – hogy metaforájánál maradjak – kényszerzubbony kioldásában. Banális példával: ha Kopernikus nem csinált volna egyebet, mint amit korának hatalmi viszonyai megengedtek, tán ma is azt hihetnénk, hogy körülöttünk forog a világ. Bár nem vagyok biztos abban, hogy kérdését jól értettem, de számomra sem a siker, sem az identitás-megfosztó hatalmak nem legitimálják az identitás-bizniszben érdekelt irodalmat. Az identitás nem olyan dolog, amit el lehet venni, vagy meg lehet vásárolni, hiszen ez folyamat (Paul Ricoeur narratív identitásról beszélt), és akkor a magyarság identitásához hozzátartozik az is, hogy mit tett vele a fasizmus, mit tett ő vele, mit tett vele a Kádár-rendszer, és mit tett ő a Kádár-rendszerrel. Nem vagyunk gyerekek, akik nem szólhatnak bele a felnőttek játszmáiba: mi is csináltuk mindazt, ami velünk megtörtént. Szerintem éppen az nem tud autentikusan résztvenni egy demokratikus mozgalomban, aki identitásának alakulását külső erőkre hárítja.

Tóth I. János(SZTE BTK, Filozófia Tanszék): Játékelméleti közhely, hogy egy dezertáló vlágban nem lehet kooperálni, aki kooperál, meghal. Egy olyan világban, ahol mindenki a mgosztásra épít, ha mi azt mondjuk, hogy nem leszünk megosztók, lehet, hogy erkölcsi szempontból jók leszünk, de biztos, hogy beledöglünk. Egy dezertáló világban dezertálni kell. A kanti kategorikus imperatívusz egy dezertáló világban a biztos balek álláspontja.

S.Zs.: Lehet, hogy a játékelméletben ez így működik, emberi viszonylatokban viszont részint több faktort kell figyelembe venni, részint meg nem biztos, hogy a dolog nyerésről vagy vesztésről szól. Megütöm a fekete, páratlan 17-essel a fönyereményt, veszek belőle egy piros Jaguárt, és belezuhanok az első szakadékba. Szóval halálnemek bőven akadnak – és akkor „miért ne legyek tisztességes?”

 

 

A szöveg eredeti megjelenési helye: Korunk, 2010/5, 82-91

[1]Az eredetiben: „Ceux qui prétendent que l’animal humain est malfaisant ne veulent que le domestiquer pour en faire, au service de la circulation des capitaux, un salarié morose et un consommateur déprimé.” Alain Badiou: Petit panthéon portatif. La fabrique éditions, Paris, 2008. 8.

[2]A civil egyesületek a privát meggyőződések találkozási helyei, javítják ugyan a demokrácia-koefficienst, de nem borítják föl a kapitalizmus rögzült hierarchia-mániáját.

[3]A 2009. decemberében, Koppenhágában tartott, a globális fölmelegedés megfékezésének stratégiájáról szóló csúcstalálkozó idején, mely nagyjából kudarcot vallott amiatt, hogy sem az Egyesült Államok, sem Kína nem volt hajlandó csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását, a következő számításokat tette közzé Andrew Glikson klimatológus: 10 milliárd USD-re volna szükség a globális fölmelegedés megállítására, amely összeg pusztán 0,5 %-át képezi a global entertainment-ra szánt összegnek, 0,7%-át az Egyesült Államok 2008-as haddiipari költségvetésének, és 1,4 %-át az USA bankok váltságkezelésének.

[4]Erhardt Miklós: Guy Debord: A spektákulum társadalma. Liget Galéria, 2004. február 12 – március 18. A kötet ugyancsak a művész fordításában jelent meg végül a Balassi Kiadó Tartóshullám sorozatában, 2006-ban.

[5]Rancière a műfajok hierarchiájától, használati restrikcióiktól függetlenné vált beszédet nevezi demokratikus beszédmódnak, mely a beszélők egyenlőségére és együttlétük kontingenciájára épül. Jacques Rancière: La parole muette. Essai sur les contradictions de la littérature. Hachette Littératures, 1998.

[6]Az Európát átjáró, a keleti blokkot fokozott mértékben jellemző etnicista populizmus, agresszív xenofóbia éppen ennek a kiszolgáltatottságnak és beszédképtelenségnek a tünete. David van Reybrouck Védőbeszéd a populizmus mellett című esszéje, mely 2009-ben az év legjobb hollandiai esszéjének kijáró Jan Hajlo díjat elnyerte, a populizmust abból vezeti le, hogy a kulturális elit (jobb- és baloldali egyaránt) magára hagyta az alacsonyan képzetteket, elintézte őket a multikulturalitás relativizáló szemléletével (hogy például semmi baj, ha valakinek a tévésorozatok nyújtják az esztétikai élményt, az is éppoly jó, mint mondjuk az Illiász. (Magyarul egy interjú olvasható van Reybrouckkal az Élet és irodalom 2010. január 15-i számában.)

[7]Jacques Rancière: Literature, Politics, Aesthetics: Approaches to Democratic Disagreement. Interviewed by Solange Guénoun and James H. Kavanagh. SubStance #92, 2000. 15-16.

[8]“La démocratie est proprement le régime de l’écriture, le régime où l’errance de la lettre orpheline fait loi, où elle tient lieu de discours vivant, d’ âme vivante de la communauté.” Rancière: La parole muette, id. kiad. 82-84.

[9]James Joyce: Ulysses. Fordította Szentkuthy Miklós. Európa Könyvkiadó, Bp., 1986. 39.

[10]“Il faut un théâtre sans spectateurs, où les assistants apprennent au lieu d’être seduits par des images, où ils deviennent des participants actifs au lieu d’être des voyeurs passifs.” [Egy nézők nélküli színházra volna szükségünk, ahol a nézők passzív kukkolókból aktív résztvevőkké váltak.] Jacques Rancière: Le spectateur émancipé. La Fabrique éditions, 2008. 10. A kötet első fejezete megjelent románul az Idea 32-es számában (2009. 12-19.)

[11]Dan Perjovschi falfirkája a MoMÁ-ban rendezett egyéni kiállításán (2007 május 2 -augusztus 27, http://www.moma.org/visit/calendar/exhibitions/24)

[12]80064 című filmjében a traumának mint testi jelnek a kérdését veti fel: egy volt auschwitzi fogoly alkarjára újratetoválja a számot; a Szemet szemért című munkájában ép testű emberek kölcsönzik valamelyik végtagjukat olyanoknak, akiknek az hiányzik; Az ismétlés című performanszban az ember korrumpálhatóságának axiómájához vezető Zimbardo-féle börtönkísérletet próbáltja megismételni stb. A budapesti Trafóban 2008 január 25 – március 2. között rendezett kiállításának címe: Radikális szolidaritás. Munkáiban a közösség úgy épül föl, hogy minden résztvevőnek kockáztatnia kell. A Trafó-kiállítás kapcsán olvasható interjú: http://tranzit.blog.hu/2008/02/05/radikalis_szolidaritas

[13]Tettekben megnyilvánuló filozófia. Artur Zmijewskivel beszélget Gerald Matt. In: Gerald Matt: Interviews; Buchhandlung Walther König, Köln, 2007 @ Gerald Matt. Magyarul: http://www.trafo.hu/documents/2, fordította: Erhardt Miklós.

[14]Emma Goldmann: Az egyén helye a társadalomban. Fordította Pap Mária. In: Bozóki András, Sükösd Miklós (szerk.): Az anarchizmus kalsszikusai. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 2009. 277.