Kibillentés

 

 

Az a videófelvétel kétségtelenül kompromittálta Kaspart és Joosepet, de ha nem csak a versenyképességre uniformizált antropológiát fogadjuk el, akkor észrevehetjük, hogy kegyetlenségek és szenvedések döbbenetes variációira képes az ember, amire csak az egyik válasz a menekülés.

 

A menekülési vonalat meg lehet szakítani, ki lehet billenteni, új formákat, nyelvet, színt, hangot, mozgást keresni hozzá. Nézőpontokat, történeti tudást, segítést másoknak. Elfogadni, hogy megtörtént, de ellenállni annak, hogy egyedüli világmagyarázattá, ősokká avanzsáljon az ember tudatában.

 

A rákódolás-dekódolás folyamatának a nem-lineáris időpercepció áll ellent. Megtörtént a rettenet (vagy csupán felülről, hatalmi helyzetből, amikor esélyem nem volt ellentmondani, unalmassá, érdektelenné tettek valamit, ami fontos lehetne számomra), de nem engedem, hogy mivel megtörtént, ergo még szét is uralja az életemet. Deleuze és Guattari a lineáris, ok-okozati, uralmi, rákodólásokat őrző és továbbhagyományozó családfa-struktúra helyett egy másik növénytani formát látott jónak bevezetni, a rizómát. A rizómának, írták, se kezdete, se vége; mindig középen van, a dolgok között, köztes, intermezzo. A fa származás, a rizóma viszont szövetség, egyedi szövetség. A fa a létigét írja elő, a rizóma eredménye az „és…és…és…” ¹

 

A rizóma az a forma, amelyre nem lehet rákódolni: nincs hely a rákódolásra, ahogyan Deleuze és Guattari mondták: nincsen az adott rendszer meghatározta üres dimenziójuk. ²

 

A rizómát társadalmi alakzatként (termelési, kommunikációs, kereskedelmi, kulturális, művészeti stb. módként) úgy képzelem el, mint ami mindig több vagy kevesebb, mint amit az adott rendszer elvár tőle. Kilóg belőle, vagy lötyög benne, és ezt váltogatja. Nem lehet elkapni, és lepecsételni. Ereje van, de hatalomra nem tör. A hatalom legtöbb formája már maga is a rákódolás áldozata. ³

 

Az erőt nem kell összetéveszteni a hatalommal. ⁴ Az erő – írta Brian Massumi Deleuze és Guattari könyvének előszavában – kívülről érkezik, hogy széttörje a kényszert és új lehetőségeket mutasson meg. A hatalom falakat épít. ⁵

 

Raagi filmjében a rendszer működtetőinek, a tanároknak hatalmuk van, de erőtlenek: minden megnyilvánulásuk levezethető a rendszerben elfoglalt pozíciójukból. Ez persze azt is jelenti, hogy teljesen kiszolgáltatottak poziciójuknak, nélküle érdektelenek, jelentéktelenek, üresek.

 

Pedig elég volna annyi, hogy figyelnek a diákokra, figyelnek önmagukra és figyelnek arra a dologra, amit éppen tanítani szeretnének. Megbontanák azt az igen elterjedt, mert kényelmes, gondolkodás- és kockázatmentes tanári gyakorlatot, hogy úgy beszélnek tárgyukról, mintha az ő privilégiumuk volna azt ismerni, mintha a diákoknak semmiféle tapasztalatuk hasonlóról nem lehetne. ⁶

 

A bennfentes megközelítés kizár, falakat épít, azt kommunikálja a diáknak, hogy vagy te is a rendszer bennfentes iparkodója leszel, vagy kívül maradsz, egyedül. Korábban már szóba hoztam a Rancière által butításnak nevezett tanítási folyamatot, amit az jellemez, hogy a tanár csak azt akarja megtanítani, amit ő tud. Ez a tanár, hiába látja rendszerének törékenységét, elégtelenségét, kommunikációképtelenségét, inkább lesz frusztrált és depresszív, de nem fordul oda a diákhoz, hogy megkérdezze, onnan mi látható. Rancière arról beszél, hogy a tanár és a tanítvány között ott van, ott kell, hogy legyen a médium (könyv, film, történelem, bármi), amelyhez képest a tanár éppolyan tudatlan mint a diák, ⁷ amit tud viszont az az, hogy hogyan segítsen a diáknak saját kérdéseit megfogalmazni, saját tudását megszerezni. Joseph Jacotot (1770-1840) professzorról írt könyvében ⁸ a tanitási folyamat emancipálását vezeti le a tizenkilencedik század eleji, saját korában különcnek számító tanár pedagógiai elveiből. Jacotot ugyanis azt tartotta, hogy az egyik tudatlan személy megtaníthat egy másik tudatlannak olyasmit, amit maga sem tud. Korábbi metaforámhoz visszatérve: a tanár éppolyan kívül van a tanított tárgyon, mint a tanítványa.

 

Másfelől pedig a diák nem tudatlan. „Az emancipált néző”-ben mondja Rancière: „A tanárnak tudnia kell, hogy az úgynevezett tudatlan diák, aki szemben ül vele, valójában egy sor dolgot tud, amiket magától tanult, avval, hogy a környező világot nézte és hallgatta, hogy értelmet talált abban, amit látott és hallott, hogy ismételgette, amit így véletlenül megtanult, hogy amit felfedezett, összevetette azzal, amit már tudott, és így tovább. A tanárnak tudnia kell, hogy a tudatlan diák, ugyanezekkel az eszközökkel már végigment azon a tanulási folyamaton, amely minden további alapja: megtanulta az anyanyelvét.” ⁹

 

Csakhogy ebben a társadalomban, amelyet látszólag a rákódolások működtetnek, absztrakciók, osztályozások, célszerűsítések és homogenizálások, az egyén számára talán elképzelhetetlen a rákódolások kibillentése. A rizóma, ő talán még megússza, de nekünk nincs esélyünk. A Hardt és Negri szerzőpáros viszont azt írja, hogy van. Részint a hatalom paradoxális jellege miatt, ugyanis addig egységesít és centralizál, ameddig már nem képes közvetíteni különféle társadalmi érdekek között, így pedig ő maga járul hozzá új társadalmi erők megformálódásához, részint pedig az egyén paradoxális természete miatt, aki ugyan egyetlen, partikuláris, efemer dolog, de képes aktualizálni a lehetséges értelmek minden képességét. ¹⁰

 

 

Végül meg kell kérdeznem: vajon az nem rákódolás-e, ahogyan itt gondolkodtam a Klass című filmről, Kasparról, Joosepről, a tanárnőkről? Hiszen konkrét személyekből és konkrét művekből kiindulva általánosítottam, az oktatási folyamatról meg a társadalom működésmódjáról, hatalomról és erőről beszéltem. A homogenizáló hatalmi beszéd válasza, képzelem, igenlő, hiszen alapvető érdeke, hogy ha már problémákat fogalmaz meg az ember, azt csupán egyedi jelenségként tárgyalja, ne keresse a kapcsolatot például a tömeggyilkosság és az oktatáspolitika között.

 

A rizóma viszont egyszerre konkrét és absztrakt, túl kicsi, hogy elfoglalják, és túl végtelen ahhoz, hogy bármit is el akarjon foglalni. Hardt és Negri Spinozát idézte: „Semmi nincsen a természetben, ami ellentétes volna az intellektuális szeretettel, semmi nincsen, ami ezt el tudná venni.” ¹¹