Az ünnep

 

melyben valaki biztos nekidobott egy darab szalonnát a vezetéknek, pár órával azelőtt, hogy Hontalant elárulták. Én a templom tetejét megbontva néztem végig, amint az ég, ez a piszkos termopán rásül a falakra, cserepekre és fákra, akár a makaróni aznap a kantinban.

 

Emlékszem, talán Juliánuszt kérte rá meg, hogy laskát vásároljon, és azzal csillapítsa le a tömeg éhségét, mivelhogy Juliánusz vezényelni is tudott, csattantak is a kanalak a tányéroknak, és majd később a vakolókanalak is a falaknak, mivelhogy az a kis taknyos folyton késett, kitűnt, művészkedett, körbevették, leköpdösték, mire odaértünk, hogy a főzőgépeket is biztos ő szabotálta el, mire matarászni kezdett a zsebében, a kiscsákó, a köcsög, a hülye gyökér; valami repült, s vele a villany. Magától bűzlött a szerencsétlen öt perc múlva, mikor elvitték őt a basszusok. A hangszórókból a János-passió ment, ömlött, akkor volt negyedik napja, hogy Woland ezredes távozni kényszerült a körzetből.

 

Hontalan izzadságtól csatakosan rohant rögtön kezében két gyertyával ide, és éktelen üvöltözésbe kezdett, hogy megint minden tiszta makaróni. Hogy ez az ötödik gyerek ezen a héten. Juliánusszal csitítgatni próbáltuk, mindegy volt neki. Nem lehetett. Csak habzott a szája és kirohant, a János-passió nyitányakor, ha jól emlékszem. Egymásra néztünk Juliánusszal, mást nem tehettünk, csaptuk a kanalakat a falhoz, minden tiszta mocsok volt, csak elkentük jobban. Hontalan időszakos felbukkanásait kivéve mindent mi intézünk Juliánusszal. Most is vakarhatjuk a falakat, hogy felrobbantak a főzőgépek.

 

 

És valamit ki kell találni a szülőknek is, csak nem írhatjuk meg, hogy villamosszék meg izé, még ha kalinyingrádi körzet, akkor sem. Hontalan is csak pedagógiai célzattal jön le: ordítani. Woland bezzeg, akit Pilátus távozása után ismerhettem csak meg, bezzeg ő mindent precízen intézett. A kivégzések előtt hol egy Bach-korált, hol egy genfi zsoltárt daloltatott az áldozatokkal, külön foglalkozott velük, hangképzés, lélegzés szempontjából, bemelegítőket énekeltetett és mindig a feloldások előtt kapcsolta csak rájuk az áramot. Nem spaklis makaróni, ajakfény meg hidratáló. Hanem pontos és tiszta, mint egy német mester.

 

Na de most már áram sincs, csak a passió még szól a boxákból, ahogy ezek mondják. De a passió más. Telepről működik, akárcsak az orgona, melyet néha bekapcsol Hontalan, hogy megkíséreljen valami rendet teremteni, mert csak a barokk zene hozhat ide rendet vagy a váltóáram. Sötét van, hiába van elemlámpám, mintha a falak nyelnék a fényt, és elviselhetetlenné kezd válni a rend, a zaj, az állandó szekvenciális ütögetés, az, hogy egyszerre veszünk levegőt, hogy egyszerre csapkodjuk a vakolókanalakat, hogy nem tudok különbséget tenni a vezetékjavító brigád és a saját szívem között, persze, mert Hontalan tanácsára szívemet szavakkal helyettesítem be, hát akkor a szavaim fogják majd ezután pumpálni a vért, elzsírosodni és elmeszesedni, a szavaimat cserélik majd ki pacemaker-re ha túl sok sört iszom és sokat fogok majd szivarazni; a szavaim izzanak majd fel a kezemen, ahova Margarita ráírta, hogy Közöttünk mindennek vége, éppen szívalakba.

 

Négy napja szökött meg Woland a körzetből, akkor játszották el azt a gigantikus színdarabot, melyet Hontalannal ketten már évek óta terveztek, és mind előlem, mind pedig Juliánusz elől titkolták. Azt sem tudtuk, hol tartanak a tervezésben, csak egyik reggel, pont négy napja hívatott Woland, szemügyre vett és elmondta, hogy most lesz, meg hogy figyeljek nagyon jól, meg számíthat-e rám, mert tudnia kell. Habozás nélkül mondtam igent. Azután csak arra emlékszem, hogy kint vagyunk a cipóosztó erkényen, ahova négy nagy fotelt toltak ki. Azokban ültünk mi: a sátán, a költő, az énekes és az orvos. A többieket kivezényelték az ablakba, megszólalt a tűzriadó. Nem volt nézőtér, sem színpad. Színészek jelentek meg maszkokkal, az álarc képünket ábrázolta. Most már kapiskálni kezdtem, mit akartak ezek.

 

A színészek minket játszottak, mi néztük saját magunkat az udvaron, a fa körül, amint kóruspróbán vagyunk, vagy sorban állunk kenyérért, miközben megállás nélkül megy egy Sosztakovics-valcer, melyet újratettünk, ha lejárt, azaz újratette ellen-önmagunk, miközben mi könyöklünk, és Woland mester elégedetten szemléli a dolgok alakulását. Aztán hirtelen már nem volt a fotelben, hanem az udvaron; félrelökte a Pilátust alakító színészt, és helyére lépett, ott ripacskodott. Hontalan fel sem nézett, ő kritikát írt a darabról, jobban mondva újraírta azt a fotelben, a játék nem érdekelte igazán. Woland ekkor adta meg a jelet, hogy tegyem Hontalan lábai elé a csokor kéknefelejcset. Ő meg csak rugdosta azt szórakozottan és írt.

 

Szétbomlott, erre eszmélt Iván és lerohant, a méteres hóra esett a leány, körbevették, Woland álságosan osztogatta a parancsokat, mentőt hívott, Hontalan csak Margaritával törődött, a teleírt papírlapjai meg szálltak szanaszét, a felét össze tudtam szedetni, a többit agyontapodta a tömeg. Woland kihasználva az általános fejetlenséget, előszedett egy láncfűrészt, és kivágta a diófát az udvar közepéből, kábé úgy, mintha fogat mosna. Közben a valcer ment, a maszkurák játszottak. Szétbomlott a csokor, erre eszmélt Hontalan, és ezt használta ki a Moderátor, hogy eltűnjön a körzetből. Nem akart elindulni, idegesen telefonált az orange-os meg a vodafone-os telefonjával is, még Hontalannak is intett, hogy nem késő vele menni, hagyja itt ezeket, hisz lényegtelen, végülis, Margaritának vége, jöjjön már, de Hontalan nem ment, hanem újra és újra lerohant az erkélyről a lányhoz, szétverte a lemezjátszót, minket meg arra kért, hogy addig is csináljunk valamit, mert egy óra, amíg a mentő ideér a szomszéd utcából, a határzár meg az aknák miatt. Odarohant Margaritához, szétverte a lemezjátszót, minket megkért, hogy csináljunk már valamit, hívjunk mentőt, habár egy óra amíg a szomszéd utcából ideérnek, az aknák miatt.

 

Hontalan folyton csak beszél vagy ír, és ez az ő baja; folyton szememre veti, hogy megléptettem a lányt, és ez már mindhármunk baja. Dupla hangtompítós iroda, termopán ablakok, és még panaszkodik, hogy nem látogatja senki. Persze én kezdettől fogva elleneztem, hogy a dómba rendezze be az irodáját, de olyan szempontból jó ez is, hogy néha hívat és együtt játszunk az orgonán, egészen lenyugszik tőle az ember. Most csak őrjárat van, néha lemegyek a salátáimhoz a díszterembe, vagy meghallgatom Ivánt a dómban, ahogy horkol. Most esik az eső, és viszonylagos a csend. Ivánnak mégiscsak ébren kell lennie, ahogy ébren is van, épp sofőrvizsgázik.

 

Itt ez az ablak még az útra is ránéz, ha a hangszerre fölállok. Látom, ahogy Margarita szökik az átjárón keresztül, és ahogy az ég beszorul a háztetők közé. A rendőr és az oktató a hátsó ülésen tanakodnak, persze a lányt egyikük sem veszi észre, jobban is teszem, ha lemászom és beregisztrálom a hangszert, hogy ne halljam, vox caelestis, nyelvek el; fönt az ablak körül már valamennyire világos lehet, s habár csak egy traktorról átszerelt visszapillantóban követhetem a történéseket, azt hiszem, végül mindketten egyszerre nyomtuk le a pedált.