Rákódolás

 

 

A mikrovilág erőszakos kiterjesztését, a homogenizálás hatalmi gesztusát nevezte Gilles Deleuze és Felix Guattari rákódolásnak. ¹

 

A rákódolás „a központosítás, egységesítés, totalizálás, integráció és célszerűsítés jelensége”, ² ettől lesz az egyediből és egyszeriből, a besorolatlanból, kiszámíthatatlanból, az újból és a kreatívból a hierarchia egyik eleme, amely engedelmesen elfoglalja a neki kijelölt kategóriát, címkét, rangot, célt és előjelet. Hugo regényéből a romantika egyik nevezetes alkotása, amelynek immár semmi kapcsolata nincsen sem azzal a világgal, amelyben létrejött, sem a szerző társadalom-kritikájával, sem a diákok által megtapasztalt világgal.

 

A rákódolás absztrakció: levágja egy jelenség kontextusait és elzárja az újabb kapcsolódási lehetőségektől.

 

A rákódolás kisajátítás és tárgyiasítás: azt, ami nem ragadható meg a birtokviszony felől, az absztrakció során mérhető és birtokolható lesz; ami személyes volt, tárggyá lesz. 

 

Ahol szimbolikus hierarchia van, ott a különféle tapasztalatokra és jelenségekre óhatatlanul rákódolnak, írja Brian Holmes  „Szabadulás a rákódolástól” című esszéjében. George Dumezil ókori birodalmak mitológiájáról szóló tanulmányaiból vezeti le a rákódolást mint intézményesített, kvázi-mágikus társadalmi köteléket, a hatalom nyelvét, amely erőszakosan egységesíti a nyelvjárásokat. ³ A rákódolás a legfőbb csapda: az istenek törvénye és a csillagok nyelve a császár közvetítésében. ⁴

 

A császár ugyanis az istenek törvényét és a csillagok beszédét a maga képére formálja, de mivel ő a hatalmi struktúra része, ez a „maga képe” nem több, mint tartalmatlan pozíció, pöffeszkedő protokoll, annak a technikája, hogy láthatatlan, észrevehetetlen legyen minden, ami nem az uralmi célokat szolgálja.

 

A hatalom nyelve nem azért van, hogy higgyenek neki, hanem hogy engedelmességre késztessen. ⁵

 

Bármennyire szánalmasan is, de az egyoldalú kommunikációra, és a látszat-elvárásoknak való megfelelési-kényszerre építő tanár hasonlít a csillagok beszédét és az istenek törvényét magához vulgarizáló császárhoz. Legfönnebb neki nem Brutus kell, hogy önistenülése véget érjen – az iskola igazgatója vagy a tanfelügyelő is megteszi. Raagi filmjében még efféle hatalmasságokra sincsen szükség: jóllehet a tanárnők hatalmi gesztusokkal élnek (leereszkedő hangnem, a partnernél magasabb beszédpozíció, a válaszok negligálása stb.), nyilvánvaló, hogy nem jószántukból vannak ott ők sem. A filmbeli tanárnők gyaníthatóan pusztán azért mennek be órára és mondják a leckét, mert – úgy képzelik – ezt kell tenniük, valaki ezt parancsolta nekik.

 

A külső, a helyzetre felülről tekintő indokra hivatkozás autenticitása zéró, tanítási hatékonysága pedig úgyszintén zéró. ⁶ Amihez persze hozzájárul az osztály hierarchikus térbeosztása és a különféle segédeszközök, ⁷ amelyek nem csupán ebben a filmben vannak kizárólag a tanárok kezében.

 

A kapitalizmus skizofréniáját a Deleuze-Guattari szerzőpáros a jelenségek két átkódolásával hozza összefüggésbe: az első a rákódolás, amelynek során a hajlékony vonalból (az egyediből és újból, amiből még bármi lehet) merev vonal (bináris relációk, bürokrácia, állami apparátus) lesz, a második pedig a dekódolás, ami a deterritorizációval, a pusztítással, a háborús gépezettel a merev vonalból menekülési vonalat formál. ⁸

 

A korábban megadott képlet, amely Kaspar és Joosep tömeggyilkossá, illetve Hugo és Hašek regényének háttérzajjá válását jelezte, egy általános, a kapitalizmus kialakulása óta tartó társadalmi folyamat két példája, mely Deleuze és Guattari gondolatmenete alapján a következőképpen ábrázolható:

 

 

hajlékony vonal → merev vonal → menekülési vonal

 

 

Kasparnak és Joosepnek, miután osztálytársai elkövették velük a megszégyenítés legszélsőségesebb formáját – orális szexre kényszerítették őket egymással, fölvették videóra, és nyilvánosságra hozták – nem volt semmiféle lépéslehetőségük, csak a menekülés. Esetleg választhattak volna szelídebb menekülési útvonalat, például iskolai mészárlás nélkül lehettek volna öngyilkosok, vagy még szelídebbet: elmenekülhettek volna a városból, új életet kezdeni, s ezt a régit nagy nehezen feldolgozni. Ez utóbbihoz viszont az kellett volna, hogy el tudják mondani a szüleiknek, mi történt, vagyis kellenének szavak hozzá – de nem voltak szavaik, mert részint a „romantikát” tanították nekik, a személytelen, standard nyelvet, amely nem tud efféle megaláztatásról, részint pedig a versenyt erőltette a társadalom minden szegmense, és a versenyben nem szabad gyengének mutatkozni. Ha netán még lett is volna valahogy szavuk, gesztusuk a történtekre, szüleik nem adtak esélyt rá, hogy elmondjanak, jelezzenek bármit is, hiszen mindkettejük családja a gondolkodásmentes túlélést, a szolgalelkűséget választotta. Az iskolának pedig, amely felelős volt ennek a közösségnek a kialakításáért, hiszen másképpen ezek az igen eltérő alkatú fiatalok az életben sehol nem találkoztak volna egymással, a leghalványabb fogalma nem volt arról, mi történik, hiszen a rendszert fenntartó figurák, a tanárnők nem voltak képesek a jeleket komolyan venni: „nini” – mondták, és rátértek arra, hogy leckévé uniformizálják az éppennyire fölzaklató műveket.

 

A jelek kompromittálódnak a rákódolástól.