A «Je suis…» ¹ vagy «nous sommes tous…» ² patetikusként ható, azonosító formulák csupán bizonyos keretek közt képesek rendeltetésüknek megfelelően működni, ezekből kilépve azonban obszcén kijelentésekké válnak. Kiálthatjuk fennhangon, hogy «Je suis Charlie» ³, azonban mindennek a lényege szétmállani látszik az olyan jellegű kijelentések mentén, mint «mindannyian Sarajevo-ban élünk» vagy «mindannyian Gázában vagyunk». Az a drasztikus tény ugyanis, hogy nem élünk mindannyian Sarajevo-ban vagy Gázában túl egyértelmű ahhoz, hogy ilyen típusú azonosító formulákkal éljünk.

Ez az azonosítás szintén obszcénné válik a „muzulmán”-ként (Muselmänner) ⁴ nevezett auschwitzi élő-halott foglyok esetében. Képtelenségnek bizonyul az a kijelentés, hogy: mindannyian Muselmänner-ek vagyunk. Az áldozatok emberi mivoltuktól való megfosztása olyan nagy léptékű volt, hogy lehetetlen valóban azonosulni velük. (És szintén nevetséges lenne oly módon azonosulni a 9/11 áldozataival, hogy azt tettetjük: «Mindannyian New York-i emberek vagyunk», mondván, «Igen, szeretjük a New York-i lakósokat, csak biztosítsanak már számunkra egy vízumot!»).

Ugyanez érvényes az elmúlt hónap áldozatainak esetében is: meglehetősen könnyűnek bizonyul a Charlie Hebdo újságíróival való azonosulás, de sokkal nehezebb volt korábban kijelenteni azt, hogy: «Mindannyian Baga-ból valóak vagyunk!» (azok számára, akiknek ez nem ismerős: Baga egy egészen kis falu Nigéria északi részén, itt végzett ki Boko Haram kétezer embert). A «Boko Haram» nevet nagyjából úgy is fordíthatnánk, mint «tiltott nyugati oktatás», vagy még inkább specifikálva: a nők nevelése. Hogyan lehetne ezt a bizarr jelenséget egy masszív szociopolitikai mozgalom által megérteni, melynek fő célja a nemek közti hierarchikus kapcsolat szabályozása? Miért a muzulmánok, akik kétségtelenül központi szereplői a gyarmatosítás következtében végbemenő kizsákmányolásnak, az uralomnak és egyéb romboló illetve megalázó tényezőknek, s kiknek erre adott válaszaiban egyértelműen célpontnak minősül a nyugati örökség (legalábbis számunkra), az egyenlőség és az egyéni szabadság, beleértve a hatóságokkal való szabad gúnyolódás lehetőségét is? Az egyik válasz az lenne, hogy jól megválasztott célponttal rendelkeznek: számukra elviselhetetlen a liberális Nyugat képe. Nem csupán azért, mert kizsákmányoló és erőszakos, hanem azért is, mert egy drasztikus valóságképet rejteget az általa meghatározott elvek mögött: szabadság, egyenlőség és demokrácia.

Térjünk vissza azokhoz a jelentős politikai személyekhez, akik a világ minden táján kézfogással jelezték szolidaritásukat a párizsi események kapcsán, Cameron-tól Lavrov-ig, Netanyahu-tól Abbas-ig: ha valaha felmerült egy hamis álszentség képe, akkor ez az volt. Egy városi polgár eljátszotta Beethoven Örömódáját, az Európai Unió himnuszát, míg a kíséret az ablaka alatt haladt el, megfűszerezve egy leheletnyi politikai giccsel ezt a gusztustalan előadást, melyet azok állítottak össze, akik leginkább felelősek azért a szennyért, amiben élünk. Ha Sergueï Lavrov, az orosz külkapcsolati miniszter részt vett volna egy hasonló menetelésen Moszkvában, ahol több tucat újságírót meggyilkoltak, az azonnali letartóztatására minden bizonnyal sor került volna. Az előbb említett előadás a szó szoros értelmében megrendezettnek bizonyult: a média számára közvetített képek azt a benyomást keltik, hogy a politikai vezetők sora mögött voltaképpen egy teljes tömeg vonult a sugárúton. De egy másik kép, melyet fenti pozícióból készítettek, jól tükrözi, hogy a politikusok mögött csupán megközelítőleg száz ember állt és sok volt a szabad hely, melyet a mögöttük, illetve körülöttük lévő rendőrségi kiküldöttek igyekeztek felügyelet alatt tartani. A valóban Charlie Hebdo-szerű gesztus az lett volna, ha a címoldalon egy méretes karikatúrát jelentetnek meg, mely kellőképpen ízléstelenül ábrázolja mindezt.

Mindamellett, hogy a transzparensek ezt hangoztatják: «Je suis Charlie», akadnak olyanok is, melyeken ez a felirat áll: «Je suis un flic». ⁵ A nemzeti egység tömegben való ünneplése illetve hirdetése nem csupán a polgárok egységét jelentette (felszámolva az etnikai, vallási csoportokat és a társadalmi osztályokat), hanem az egyének hatalom és ellenőrzés általi egyesítését is – e mögött nem csupán a rendőrség áll, hanem a CRS is (1968 májusának egyik jelmondata: «CRS-SS»), illetve a titkosszolgálat és a teljes állambiztonsági rendszer. Nincs hely Snowden vagy Manning számára ebben az újnak nevezhető univerzumban. «A rendőrséggel szemben tanúsított ellenszenv már nem a korábbi, kivételt csupán a fiatal arab vagy afrikai éhezők esete képez.» – írta Jacques-Alain Miller az elmúlt hónapban. «Kétségtelenül egy olyan eseményről beszélünk, mellyel még nem szembesültünk a francia történelem során.» Dióhéjban, a terrortámadásoknak sikerült megvalósítaniuk a lehetetlent: összehangolni a ’68-as generációt legfőbb ellenségével egy hazafias cselekedet népszerű francia változatának nevében és mindezt olyan emberekkel, akik ezúttal hajlandóak önmagukat felügyelet alá vetni.

A párizsi tűntetések mámoros pillanatai egy ideológia győzelmét jelentették: egyesítették ugyanis az egyéneket egy közös ellenséggel szemben, melynek káprázó jelenléte, ha csak egy pillanat erejéig is, de eltöröl minden, egyébként létező szembenállást. Az események szemlélői egy nyomasztó döntéshelyzetbe kerültek: hekusok vagy terroristák legyenek. De hol van mindebben a Charlie Hebdo fesztelen humora? Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, figyelembe kell vennünk a Tíz Parancsolat, illetve az emberi jogok közti kapcsolatot. Az utóbbiak ugyanis, mint ahogy Kenneth Reinhard és Julia Reinhard Lupton vitatta, végső soron a Tíz Parancsolat megszegésének lehetőségét biztosítják. Az egyén személyes teréhez való joga voltaképpen a házasságtörés jogának feleltethető meg. A személyes tulajdon birtoklása nem más, mint engedély a lopásnak nevezett aktusra (mások kizsákmányolására). A szólásszabadság valójában a hamis tanúzás joga. A fegyverek birtoklásának joga lehetővé teszi a gyilkolást. A különböző vallások szabad gyakorlása egyben hamis istenek imádatának ad teret. Értelemszerűen az emberi jogok nem fogadják el nyíltan a parancsolatok megszegését, de továbbra is tágítják azt a marginális szürke zónát, melynek elzárva kellene lennie a (vallási és szekuláris) hatalomtól. Ebben a homályos zónában megszeghetem a parancsolatokat. Amennyiben pedig a hatalom próbál beavatkozni és letolt gatyával csípnek el, bőghetek, mondván: «Önök az alapvető jogaimat sértegetik». A gond az, hogy a hatalom számára voltaképpen lehetetlennek bizonyul egy egyértelmű határvonalat húzni és ezáltal az emberi jogoknak téves használatát úgy kiiktatni, hogy mindeközben az elrendelt használatuk ne sérüljön (vagyis az a használat, mely nem mond ellent a Tíz Parancsolatban összefoglaltaknak).

E szürke övezetnek képezi részét a Charlie Hebdo kegyetlennek minősíthető humora is. A magazin 1970-ben jelent meg először, mint a Hara-kiri lap utódja, melyet azért tiltottak be, mert Charles de Gaulle generális halálával piszkálódott. Miután a magazin egyik korai olvasója levélben így rágalmazta a kiadást: « bête et méchant », ⁶ ez a frázis vált a magazin hivatalos jelmondatává, illetve bekerült a köznapi nyelvhasználatba is. Ugyanígy sokkal találóbb lett volna a Párizsban menetelő ezrek számára a « Je suis bête et méchant» ⁷ felirat, mint a «Je suis Charlie».

Bármennyire szórakoztatóként hat adott helyzetekben, a Charlie Hebdo egyben korlátolt is azáltal, hogy a képei mentén feltörő nevetések sokkal inkább kétesek, mint felszabadítóak. Az antik Görögország világában éles kontraszt húzódott a fellengzős spártai arisztokraták, illetve a boldog, demokratikus athéni lakósok között. De a spártaiak, akik büszkék voltak önnön kimértségükre, ideológiájuk és gyakorlatuk középpontjába helyezték a nevetést: elismerték a közös nevetést, mint olyan erőt, mely képes az állam dicsőségét növelni. A spártai nevetés – ami voltaképpen egy hatalmi pozícióból történő kegyetlen gúnyolódás egy ellenséggel vagy egy megalázott rabszolgával, gúnyolódás ezek félelmével vagy fájdalmával – visszhangra lelt a Sztálin által tartott beszédekben, amint az «árulók» kétségbeesésével és zavartságával csúfolódott és ugyanakkor napjainkban is számolnunk kell vele. (Mellékesen megjegyzendő, hogy el kell különítenünk ezt a nevetés-típust egy másik hatalmi pozícióból származó nevetéstől, a cinikus kigúnyolástól, mely azt jelzi, hogy ezek a személyek sem képesek saját ideológiájukat komolynak tekinteni.) A Charlie Hebdo-féle humorral nem az a gond, hogy túlzottan távolra evez a tiszteletlenség vizén, hanem az, hogy egy olyan ártalmatlannak vélt túlzás, mely tökéletesen illeszkedik társadalmunk ideológiájának cinikus, vezetői jellegéhez. Nem veszélyezteti egyáltalán a hatalmi pozícióban lévőket, csupán még elviselhetőbbé teszi a vezetői gyakorlatot.

A nyugati liberális-laikus társadalmakban az államhatalom védi a közszabadságot, de ugyanakkor beleavatkozik a személyes élettérbe – példának okáért abban az esetben, ha fölmerül a gyerekzaklatás gyanúja. De ahogyan Talal Asad fogalmaz Laikus kritika? Blaszfémia, morális sérelmek és szólásszabadság (2009) című szövegében, a háztartásokba való beavatkozás, a «személyes» terek megsértése tiltott az iszlám törvények értelmében, annak ellenére, hogy a közterületeken való magatartás milyensége sokkal szigorúbb kérdésnek bizonyul. A muzulmán közösség számára az egyének szociális értelemben vett megnyilvánulása – beleértve a verbális közleményeket is – fontosabb, mint belső gondolataik. A Korán így fogalmaz: «adj szabad utat azoknak, kik hinni akarnak, és azoknak is, kik visszautasítják a hitet», de Asad szavaival élve: «a szabad gondolat joga nem fedi bármilyen vallási vagy erkölcsi hiedelem nyilvános kifejezésének jogát, amennyiben ennek célja hamis elkötelezettségre bírni az egyéneket». Ez lenne az oka annak, hogy a muzulmánok számára «képtelenség nyugton maradni valahányszor istenkáromlással találkoznak; a blaszfémia nem felel meg sem a szólásszabadság jogának, sem egy új igazság által teremtett kihívásnak, hanem sokkal inkább egy olyan dolog, mely megbont egy társadalmi hálózatot.» A nyugati liberális gondolkodás felől nézve ez azonban problémás: mi történik akkor, ha a szólásszabadság olyan aktusokat foglal magába, melyeknek elkerülhetetlen eredménye bizonyos társadalmi hálózatok megbontása? Hát akkor, ha egy «új igazságnak» valójában romboló hatása van? Mi van akkor, ha egy újabb erkölcsi tudatosság egy már élő és működő hálózatot hamisként bélyegez meg?

Amennyiben a muzulmánok esetében nem csupán arról a tényről beszélhetünk, hogy képtelenek hátat fordítani a blaszfémiának, hanem arról is, hogy hasonló esetekben indokolttá válik számukra a cselekvés – ez pedig erőszakos következményekkel járhat –, az első dolog, amit tennünk kell, hogy megpróbáljuk ezt a magtartásformát kortárs kontextusba helyezni. Ugyanez érvényes a keresztény abortusz-ellenes mozgalomra, melynek képviselői elképzelhetetlennek tartják azt, hogy az évente többszázezer elhunyt magzatról tudomást se vegyenek, voltaképpen egy olyan mészárlásról, mely saját erkölcsi rendszerükben a Holokauszttal egyléptékű. Ezen a ponton merül fel a valódi tolerancia kérdése: azzal az élménnyel szemben tanúsított együttérzés, melyet elviselhetetlennek ítélünk meg, ahogy Lacan mondta, és ezen a ponton kerül közelebb a liberális baloldal a vallásos fundamentalizmushoz saját összeírt, «elviselhetetlen dolgokat» tartalmazó listája révén: nemek szerinti diszkrimináció, rasszizmus és az intolerancia egyéb formái. Mi történne, ha egy magazin közvicc tárgyává tenné a Holokausztot? Ellentmondással találkozunk a liberális baloldal álláspontját vizsgálva: az iróniának, gúnyolódásnak, a hatóságokkal való élcelődésnek, spirituális és politikai csúfolódásnak (a Charlie Hebdo esetében) liberális jellege kezd az ellenkezőjévé válni. Úgy fest, egy, a mások fájdalma és megalázása iránti magas fokú érzékenységbe csap át.

Ez lenne az oka annak, hogy a párizsi tragédiát követően a baloldali képviselők reakciója egy szánalmasan előre megtervezett séma mentén zajlott: pontosan kiszimatolták, hogy valami egyáltalán nincs rendjén az áldozatokkal szemben tanúsított szolidaritási mozgalommal, de elvétették a dolgot azzal, hogy csupán egy hosszas és unalmas vizsgálat után ítélték el a gyilkosságokat. Az attól való félelem, hogy a támadás azonnal elítélése bűnösként bélyegez meg majd bennünket az iszlamofóbia terén, politikailag és erkölcsileg egyaránt téves. Semmilyen iszlamofób vonás nincs abban, ha elítéljük a párizsi gyilkosságokat, mint ahogy semmilyen antiszemita megnyilvánulás sincs abban, ha elítéljük Izraelnek a palesztinokkal szembeni bánásmódját.

Az, hogy nekünk kontextualizálnunk és értenünk kell a párizsi eseményeket, szintén téves. A Frankenstein-történetben Marry Shelley lehetőséget ad a rémnek arra, hogy ő maga beszéljen. Mindez tükrözi a legradikálisabb szólásszabadsághoz való liberális hozzáállását: mindenkinek hallatnia kell önnön nézőpontját. A Frankenstein főszereplője teljes mértékben szubjektivizált: a szörnyeteg gyilkosról kiderül, hogy voltaképpen egy mélyen meggyötört, elveszett egyén, aki társaságra és szeretetre aspirál. Ennek a folyamatnak azonban van egy éles határvonala: minél többet tudok Hitlerről, s minél inkább igyekszem őt megérteni, annál elfogadhatatlanabbá válik mindaz, amit tett.

Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy az izraeli-palesztin konfliktushoz érve egy könyörtelen és hűvös mércéhez kell igazítanunk magunkat: feltétlenül óvakodnunk kell attól a kísértéstől, hogy mélyebb megértésre tegyünk szert az arab antiszemitizmus (ahova mi valóban soroljuk) terén és úgy könyveljük el, mint egy, a palesztinok szomorú sorsa által kiváltott „természetes” reakciót, és hogy izraeli szemszögből pedig mindent a Holokauszt „természetes” következményeként tartsunk számon. Nem kell megértést tanúsítanunk az iránt, hogy számos arab országban Hitler még mindig egy hős, és ennek következtében az elemi iskolába járó gyerekekbe antiszemita mítoszokat fecskendeznek (például azt, hogy a zsidók gyerekek vérét használják fel áldozati bárányként). Azt tettetni, hogy az ilyen jellegű antiszemitizmus megerősíti a kapitalizmussal szembeni ellenállást: téves (gondoljunk csak a náci antiszemitizmusra, mely szintén energiát vont el az antikapitalista ellenállástól). A hangsúlyok eltolása itt nem egy másodlagos lehetőség, hanem az ideológiai ámítás alapvető gesztusa. Ez a kijelentés magába foglalja azt a gondolatot, hogy hosszú távon az antiszemitizmussal vívott harcnak nem a liberális toleranciáról való prédikálásban kellene kiteljesednie, hanem abban, hogy egyértelműen kihangsúlyozzuk a lappangó antikapitalista indítékot.

Az Izraeli Védelmi Erők jelenlegi, Ciszjordániában végbemenő aktusai nem minősíthetőek a Holokauszt fényében. A Franciaországban és Európa más részeiben lévő zsinagógák meggyalázása sem nevezhető helytelen, ugyanakkor érthető mozzanatnak, melynek kiváltó oka Izrael drasztikus jelenléte Ciszjordániában. Mikor bármilyen jellegű nyilvános, Izrael elleni tüntetést egyértelműen antiszemita megmozdulásként könyvelnek el – pontosabban fogalmazva valahányszor a Holokauszt sötét árnyékát idézik meg annak érdekében, hogy az izraeli katonaság, illetve politika ténykedései elleni kritikákat kivédjék –, akkor nem elég kihangsúlyozni az antiszemitizmus és az Izrael államban működő politikai tételekre mért kritika közti különbséget; tovább kell haladnunk s meg kell állapítanunk, hogy Izrael állam felelős a Holokauszt áldozatainak meggyalázásáért, mivel felhasználja őket arra, hogy bizonyos politikai lépéseket legitimmé tegyen. Mindez csupán azt jelenti, hogy határozottan vissza kell utasítanunk minden olyan jellegű kapcsolatnak a tézisét, mely a Holokauszt, illetve az izraeli-palesztin feszültség közt próbál párhuzamot vonni. Két teljesen különböző jelenségről beszélünk: egyikük része az európai történelemnek és a jobboldal ellenállását jelzi a modernizálódás dinamikájával szemben; a másik a gyarmatosítás történetének egyik utolsó fejezete.

Tagadhatatlan az antiszemitizmus növekedése Európában. Amikor például az agresszív muzulmán kisebbség azzal foglalatoskodik, hogy Malmö utcáin zaklatja a zsidókat, akik félnek hagyományos öltözetben megjelenni, ezt kétségtelenül és határozottan el kell ítélni. Az antiszemitizmussal és az iszlamofóbiával szembeni küzdelem voltaképpen ugyanannak a küzdelemnek két különböző aspektusa.

A Még mindig életben: egy gyermekkori Holokauszt emléke (2001) című kötet egyik emlékezetes passzusában Ruth Klüger egy dialógust elevenít fel, mely közte és néhány értelmiségi, PHD-jelölt között zajlott Németországban:

«Valaki elmeséli, hogy hogyan kötött ismeretséget Jeruzsálemben egy idős, magyar zsidóval, aki túlélte Auschwitz borzalmait, s mégis mennyire átkozta és megvetette az arabokat. Hogyan beszélhet ily módon valaki, akinek sikerült túlélnie Auschwitzet? – kérdi a német. Mit vár? – kérdem én. Auschwitz nem egy oktatási intézmény. Nem tanítottak ott semmit, legkevésbé emberséget és együttérzést. Mintha most is hallanám magam, amint emelkedő hangerővel kijelentem, hogy voltaképpen semmi jó nem származhat a koncentrációs táborokból. Ő pedig katarzist, megtisztulást vár. Olyan dolgokat, melyekért az emberek általában színházba mennek. Ezek voltak a leghasztalanabb, értelmetlenebb létesítmények, melyeket el tudunk képzelni.»

Fel kell hagynunk azzal a gondolattal, hogy a szélsőséges élmények mögött valami felemelő dolog rejtőzik. Akárcsak azzal az elképzeléssel, hogy ezek felnyitják szemeinket, s ezáltal az adott helyzettel kapcsolatos lényegi dolgokat meglátjuk. Talán ez a legszomorúbb lecke, melyre egy terror megtaníthat bennünket.

Erdélyi Krisztina fordítása

(A szöveg angol nyelvű változata: http://www.lrb.co.uk/2015/02/05/slavoj-zizek/in-the-grey-zone)