Őszinte örömmel nyugtáztam, amikor először hallottam a hírt, hogy megjelenik a Nullánál is kevesebb folytatása, mivel Bret Easton Ellis így végre visszatérhet ahhoz a világhoz, amely véleményem szerint a leginkább testhez álló a számára.A Nullánál is kevesebb, majd A vonzás szabályai két olyan mű, amelyekkel Ellis valami addig nem létező egyedit alkotott és mondhatni, mérföldköveket tett le a „világirodalomban”. A legnagyobb sikert persze az Amerikai Psychoval aratta, mégis úgy gondolom, a fent említett két műve lett az alapköve a kortárs minimalista prózának világszerte.

Így állt tehát a helyzet, mielőtt kinyitottam volna a könyvet. Aztán a bevezető fejezetet olvasva, valami egészen különleges érzésem támadt: ez a szöveg már messze nem úgy működik, mint az első kettő. Egy régi mű főhőse, a Nullánál is kevesebb jól ismert karaktereivel, nézi a róluk írott regényből készült filmet, ami miatt a főhős – Clay – haragszik az íróra. Ellis hanyag mozdulattal veti oda az olvasók szakmai közönsége elé a csontot; lehet rajta rágódni, ő meg megy tovább, és évtizedekkel később folytatja Clay történetét. A szöveg világa kísértetiesen hasonlít a Nullánál is kevesebbéhez, azonban az alapvető különbség az, hogy a környezet teljesen átmediatizált, vagyis senki nem tartja senkivel személyesen a kapcsolatot. Néha olyan, mintha egy sms és/vagy e-mail krimit olvasnánk, az Ellis szövegekből ismert minimalista dialógusok itt már iPhone-ok között zajlanak le. Amit itt látunk az a minimalizmus minimalizmusa: semmit nem mondunk, és még azt sem személyesen. A személyes találkozások szinte csak a különböző kábítószerek kollektív fogyasztására és a szexualitásra korlátozódnak. (No meg egy-két veszekedés is megjelenik, de ezek már szinte „konzervatív” jelenetekként hatnak a szövegben.) Azonban Ellis ilyen téren megjelenő realizmusa (vagy realista minimalizmusa – már, ha létezik ilyesmi), csupán keretként szolgál. A technikai fejlődések még nem hozzák magukkal feltétlenül a kiüresedett életet. (Még akkor sem, ha sokan hangosan mondják.) Clay és társai már az iPhone és a Facebook kora előtt is értelmetlen, érzelemmentes életet éltek. A Nullánál is kevesebb egyik jelenetében megkérdezik az egyik szereplőt, hogy miért kockáztatja az életét teljesen értelmetlenül. A válasza az, hogy azért, hogy legyen mit veszítenie az életben. Mivel alapvetően nincs neki. Ez a kulcsmomentum Ellisnél, a hősei olyan karakterek, akiknek nincs veszítenivalójuk, mégpedig tudatosan nincs, hiszen ez az életformájuk. Valahol mélyen persze vívódnak, de ez lényegtelen. Ha éreznek, meghalnak, lelkileg és testileg is – gondoljunk csak A vonzás szabályai öngyilkos lányára. Ezekben a szövegekben még a környező világ kényszerítette őket arra, hogy kiöljék magukból az érzelmeket és kizárólag az élvezetek szenvtelenségbe átcsapó maximalizálásában lássák az életcéljukat. A Királyi hálószobákban ez alapjaiban változik meg.

Ellis korábbi hősei számára még vívódással járt az érzelmek kiiktatása, de a Királyi hálószobákban erről már szó sincs. Kádár Judit kiválóan rávilágít arra, hogy ennek a szövegnek a szereplői már „túlteljesítették a feladatot” és kiölték magukból az összes érzelmet: „A látlelet olyan beszűkült kultúrájú, erkölcsi normák és értékek nélküli, egoista társadalmat mutat, ami menthetetlennek látszik” (Kádár Judit, Kiégett partiarcok, öreg tinédzserek, Magyar Narancs, 2011. január 14.). Itt tehát már nem a világ irányítja a hősöket, ők irányítják a világot. A világ uraiként ők alakítják úgy a környezetüket, hogy az szenvtelen, érzelemmentes és értelmetlen legyen. Az egész olyan, mintha a világ egy hatalmas „bad trip” lenne. Ez tehát az igazi, letisztult, érzelemmentes minimalizmus – Ellis visszatért a kezdetekhez és mesterien koronázta meg saját magát. A Királyi hálószobák kiváló olvasmány irodalmároknak, az igazi 21. századi thrillerek/krimik kedvelőinek, de legfőképpen azoknak, akik azt a Bret Easton Ellist szeretik, aki a Nullánál is kevesebb, A vonzás szabályai és Az informátorok novelláinak (egy-két rosszul sikerült írástól eltekintve persze) szerzője. Szenvtelen és kőkemény próza ez, amely néha ideg- és gyomorpróbáló ugyan, de mégis sokkal finomabban agresszív, mint korábban. Ellis összességében hihetetlenül elegánsan kezeli prózáját, olyan finoman és érzelemmentesen, mint ahogy az iPhone érintőképernyőjén elhúzzuk a kezünket.

A kortárs amerikai minimalizmus nagymestere csúcsra emeli saját szövegét, ám mindeközben a mű – szinte észrevétlenül – átcsap csontig ható realizmusba. Bár mi nem Los Angelesben élünk, talán többségünk még csak nem is multimilliomos producer, de mégis, valahonnan nagyon mélyről, időnként fel-felbukkan valami a saját életünkből. Talán egy-egy jelenet erejéig, és talán nagyon áttételesen, de ott leszünk mi is a szöveg mélyén. Mert a minimalista próza valódi zsenialitása, hogy a lehető legegyszerűbb módon mondja el a lehető legtöbbet rólunk.

Bret Easton Ellis: Királyi hálószobák, ford. M. Nagy Miklós, Bp., Európa, 2010.