Nyolc kilométerre innen zuhog az eső, állsz
a sápatag nap alatt, nyakadba kúszik a

 szivárvány. Mozgó házak az ég peremén, akár hajók
csillagok idehullt folyóján.
Engedj képzelődnöm. Mozgó házak a sivatag
szélén,így utaznak a lelkek egyhelyben ülve,
ablakon át a távolba merengnek hónapszám.
A túlsó partot nem látni, szemükben vágyak,
apró szemcsék, távolból fúj a szél, idehord
mocskot, szennyet. Az emlékezés palackjai
némán hánykolódnak, a buckák között pőrén
ring a tenger pora. Mozgó házak egy híd szélén,
ablakuk a folyóra, ajtajuk a hídra néz. Falaik
összeérnek, közel az omlás, marad a néptelen híd, a

távoli part nem cél, omlékonyan lebeg a vízen túl.
Engedj képzelődnöm.Hajók úsznak csillagok
idehullt folyóján, akár mozgó házak az ég peremén.
Nyakadba kúszik a szivárvány, állsz
a sápadt nap alatt, nyolc kilométerre innen zuhog az
eső. Minden mozdulatlan, hálóját alig szövi a pók,
légy zümmögését sem hallani, mégis pusztul, egyre
fogy, és pusztul.

 

 

Belső űr

 

 

Figyelem a bomlást, szemlélődöm,
a túlsó parton apró fények, mint
ezernyi szentjánosbogár, vagy épp
felkapcsolták a lámpást, meggyújtották
a villanyt.
Minden odavész, nem
kár érte, a keserűség kívülről fakad, és
befelé tör, sebeim újra nyílnak, nyugodt
vagyok, mert történik valami.
Nézhetem,
része vagyok, belőlem sarjad, akár
halott is lehetnék, kicsiny hős temető-
bogarakkal a szívemben.