Tizennegyedik fejezet

Erős honvágy. Beszélgetés a párt elnökével. Elkör ideológiai háttere. A szerző a Csodafegyver láthatását kéri.

A sok munkával töltött hónap után kaptam pár nap szabadságot. Nem tudtam igazán mit kezdeni vele: hiába volt sok pénzem, látva a megvezetett emberek nyomorát, akik boldogan élhetnének a robotok adta kényelemben, nem volt kedvem kirándulni, fürdőbe menni, vagy bármi luxust megengedni magamnak. Furcsa érzés volt, hogy bár életem végéig kitartó, magas pozíció a jövőm Elkörben, mégis a nehéz, problémákkal teli otthonom jobban hiányzott. Persze az ok egyértelmű: gyermekemet még alig láttam, a kedvesem és a szüleim pedig bizonyára kisírták már a szemüket értem, valószínűleg halottnak hisznek. Hajósként sok időt töltöttem távol szeretteimtől, így megszoktam az érzést, de akkor hirtelen igazi, erős honvágy kezdett gyötörni.

Átfutottam naplómat: több mint egy éve történt a hajótörés, amelyről szerencsésen, vagy szerencsétlenül, de megmenekültem. Ez alatt annyi kalandot éltem át, amely családom férfi felmenői között normálisnak mondható, de egy idegen számára egy életre is sok. Fogalmam sem volt, hogyan szökhetnék meg a robotok e precíz börtönéből, aminek lassan a szigetet láttam.

Hogy elindulhassak legalább valamin, és hogy jobban megérthessem Elkört, meghallgatást kértem pártom elnökétől, aki másnap készségesen fogadott is irodájában. Mint mindig, szélesen mosolygott rám, és szinte alázatos hangon megkérdezte, miben segíthet. „Nem értem, pontosan miért utasítjuk vissza a robotok segítségét, ha a kérdéssel nem követek el nagy árulást.” Kezdtem, mire jóindulatúan felnevetett. „Dehogy, semmi baj, egymás között vagyunk. Te nem vagy buta, Gulliver. Nem úgy, mint a legtöbb miniszter, főleg a hős miniszterek, akik elődeid voltak. Természetesen megpróbáltunk kényelemben élni. Századokkal ezelőtt, még a polgárháború utáni idők kezdetén. Őseink nagyon kétségbeestek, amikor kizárták őket Hagofiából. Nem tudván, mihez kezdjenek, fenntartották a régi államrendet, a főbb vezetők megmaradtak, a többiek lassan átvették a munkások szerepét. A robotok ekkor felajánlották a segítségüket. Mivel érzésekre képtelen gépek voltak, nem vette ezt tőlük senki leereszkedésnek, amit nyújtani tudtak az pedig jól jött. Így egy szimbiózis jött létre, amelyben a hierarchia élén a vezető emberek álltak, alattuk pedig azok az emberek, akik mint a semmittevők kerületében, csak lézengenek. A hierarchián kívül álltak a robotok, mert őket persze nem lehetett bántani, cserébe ők sem bántottak senkit. A vezetők hatalomvágyát pedig elnézték, hiszen emiatt a viselkedésmód miatt lettek kirekesztve. Ez volt az első íratlan megállapodás. De a vezetőknek kellett valaki, akik felett uralkodhattak. Két út állt előttük: vagy ők is vegetálni kezdenek, vagy szolgasorba hajtják az embereket. Ez persze nem volt ennyire tudatos. Valójában már így is félig beolvadtak, címeik névlegessé váltak, úgy tűnt nem lesz nagy különbség Hagofia és Elkör között.

De ekkor megjöttek az első Hagofiából érkező betanított emberek, akik már az új generációhoz tartoztak. Fejlesztésekhez nem nyúlhattak többé, nem volt annyi beleszólásuk sem az élet alakításába, mint eddig. Kérték a robotokat, hadd folytathassák korábbi életüket, de a robotok arra hivatkoztak, hogy a szabályt, amely szerint az öregeket ki kell toloncolni az országból, ők hozták. Így a fejlesztők, akik a tétlenséget nem tudták elviselni, szövetkeztek a régi, vegetálásba merült vezetőkkel. Együtt pártokat alapítottak, ahová embereket toboroztak katonának. Azzal csábították őket, hogy az új világban, amit az újabb forradalom után teremtenek, megint lesz lehetőség a vagyonosodásra, lehet nagyobb lakásuk, mint a robotok által optimálisnak nevezett apró helyiségek, amikben most élnek. A gyermek tehát felnőtt, és a maga által kreált játékvilág ellen fordult. A robotok a ténykedésben csak igazolni látták létüket: aki megöregedett, nem tudja elfogadni a fiatalok újításait, ősi, haszontalan dolgokhoz ragaszkodik, és hátráltatja a fejlődni vágyókat. Persze az egészről a fal túloldalán, Hagofiában senki nem tudott semmit. Így lassan Elkör elnyerte mai formáját, amely nagyon hasonlít a polgárháború előtti világra.”

„De ti vezetők tehetnétek ez ellen valamit!” Háborodtam fel. „Tegyétek ingyenessé az adatáramlást, világítsatok rá, mennyivel könnyebb lehetne az élet! Rendezzétek át a viszonyokat! Nem azt mondom, hogy váljatok önállótlanokká, mint Hagofia, de…” És itt a szavamba vágott. „Elkör emberei ugyanolyan önállótlanok. Mitől változtak volna meg? Így élnek évtizedek óta. Mi, a pártok irányítjuk őket. A két párt valójában sohasem háborúzik. Néha egy-egy színészcsoport eljátszik valami harcot az utcákon, és kész. A hatalmat kiszámítható időnként váltogatjuk, és amikor megkapjuk, igyekszünk mindent megtenni, hogy a tervezett Elkör és Hagofia közti háború sohase történjen meg. Tudjuk, hogy nem nyerhetnénk, hiszen a robotok lemészárolnának minket. Néha teszünk egy ártatlan kísérletet persze, hogy mindenki megnyugodjon, és ezt a robotok kevés áldozattal leverik. Ez egy újabb megállapodás köztünk: nem hangoskodunk igazán, ők pedig csak egy kicsit ütnek vissza.”

Csak ráztam a fejem. „Miért tennétek ilyet?” És a nevetés, amely sohasem fagyott arcára, újra feltört. „Mert én jól érzem így magam! Kérdezd meg az alelnököt, vagy a főtitkárt, jó-e neki! Neked nem jó a gazdagságod?” „Nem!” Kiáltottam. „Ők ezért sanyarognak, és feleslegesen dolgoznak és terheket cipelnek. Csak azért, mert lassabban reagálnak a Hagofiából való átlépés utáni változásokra, mint ti.” „Ó, nem csak azért.” Oktatott ki atyáskodó hangon. „Hanem azért, mert nekik teljesen mindegy, hogy dolgoznak és panaszkodnak, vagy otthon ülnek a képernyő előtt, vagy vadul szórakoznak. Tulajdonképp hálásak lennének, ha értenék a helyzetüket: mi célt adunk az életüknek. Tudod te, milyen boldogok, amikor megvesznek egy monitort? Amikor előfizetnek az Adatbázisra? Ha elmehetnek koncertre? Úgy érzik, megérte dolgozniuk! Ha minden nap megtehetnék, nem adna az egész ennyi örömet! Láttál te valaha igazán elégedett arcot Hagofiában? Amelyik józanul, drogoktól, alkoholtól mentesen, mámorba fulladva andalog az utcán? Dehogy. Csak szép emberek járnak le-föl, mint egy kitalált mesében. Igen, van Elkörben nyomor és éhínség. De lásd meg a másik végletet is: ha valaki igazán akarja, boldogabb lehet itt, mint bárhol a világon.”

Nem tudtam, mihez kezdjek szavaival. Zsongott a fejem, és egyedül akartam lenni. De gondolnom kellett hazajutásomra is. „Megnézhetem a Csodafegyvert?” Kérdeztem nagy csend után. „Persze. A felelős miniszter talán az egyetlen, aki tényleg ki akarja fejleszteni. Külön kémeket kellett kiképeztetnem, hogy szabotálják néha, nehogy sikerrel járjon.” Felcsillant bennem a remény, hátha a miniszter személyében szövetségesre lelhetek a lassan körvonalazódó tervem megvalósításához. „Holnap bemegyek hozzá, és beszélek vele. Az emberek folyton kérdezik, hogy állunk vele. Nem szeretem folyton úgy mondani, hogy jól, hogy nem is láttam.” Jelentettem ki. „Ha neked úgy nyugodtabb az álmod, menj. De légy óvatos! Egy ideje minden lépésedről tudok.” Hunyorgott cinkos vigyorral. „Mióta?” Kérdeztem gyanakodva. „Mióta beléptél a városomba.”