– Apa hívja az űrállomást.

– Apa, ez még mindig nem vicces. És ez nem egy űrállomás, hanem egy földi megfigyelő központ.

– Jól van, na. Hogy vagy?  Üzentek már a marslakók?

– Ne hívd őket így, idiótának érzem tőle magam. Egyébként is, tudod, hogy titkos minden információ.

– Tehát továbbra sem fogtatok semmi jelet.

– Mostanában nem.

– Hat éve dolgozol ott, és még sohasem. Mi a francot csináltok egész nap?

– Apa, ez egy munkahely. És minden beszélgetést rögzítenek.

– Váltanod kéne.

– Nagyon szeretem. Egyébként sem szólhatsz egy szót sem, egy hatalmas terepjárót vezetek, és egy óriási házban élek a város központjában.

– Persze. Csak az autó az államé, a házat pedig hatan bérlitek, a többi kocka haveroddal.

– Nagyon intelligens emberek.

– Pont erről beszélek. Hogy neked is kifizettük anyáddal a diplomáidat: doktoráltál csillagászatból, matematikából, beszélsz hat nyelven, amiből kettő nem is létezik.

– A klingon és a tünde nagyon szépen ki vannak dolgozva.

– Mentél volna egy csillagvizsgálóba! Már régen tehettél volna valami érdemlegeset. Például felfedezhetted volna te azt a bolygót, amiről olvastam minap. Akkor most nem egy számsorról lenne elnevezve, hanem mondjuk édesanyádról.

– Vagy rólad, ugye?

– Mit akarsz ezzel? Nem kell nekem semmi, minden jó, ahogy van. Te is tudnád, milyen érzés, ha megnősülnél. Harminc éves vagy.

– Tudom, hány éves vagyok.

– És ufókat keresgélsz egy kényelmes székben egész nap. Aztán hazamész másik öt férfihoz.

– Megvalósítom az álmomat.

– Amikor én annyi idős voltam, mint te, akkor…

– Apa, le kell tennem.

– Még ezt elmondom.

– De lehet, hogy rendkívüli esemény történik.

– Mindig ez van, aztán meg sosem írnak a hírekben semmit.

– Majd beszélünk, szia.

– Ha jön valami zöld emberke, zavard haza. Rühellem az idegeneket. Szia.

 

 

(Illusztráció: Alisa Amor)