Hét tündérmese a cinikus és melankolikus J. K.-ról
– a világűr gyöngyszemű utasáról

J. K. szánkózik

Úgy esett, hogy a lurkó J. K. szülei elutaztak, és neki egyedül kellett elmennie az iskolában megszervezett alkalmi ünnepségre – átvenni a Télapó ajándékát. Igaz, apukájával még egyszer sem találkozott élete folyamán, mivel az – egy külföldi részvénytársaság ügyvezetőjeként – állandóan úton volt, de emiatt nem érheti szemrehányás, hisz örökös távolléte ellenére lelkiismeretesen gondoskodott fiáról: havonta ruhaneműkkel, készpénzzel, édességgel és kisebb-nagyobb játékokkal teli csomagot küldött neki. Most azonban anyukája is ellátogatott arra a tüneményes szigetre, ahol apukája tartózkodott éppen, hogy megbeszéljék az átköltözés apróságait, s végre valahára együtt lehessen a család.
A lurkó J. K. a háttérben húzódott meg, egy meleg radiátornál. A sietésre semmi oka sem volt. Annál inkább a többieknek. Amint a Télapó megjelent a nagy előcsarnokban – ami ezúttal kicsinek bizonyult –, megindult a tolongás. Szervezés, rendfenntartás érvényét vesztette. Az a gyerek került leghamarab a Télapó ölébe, akinek apukája vagy anyukája a legjobban tolakodott. Miután pedig odakerült és átvette a tarka zacskóba csomagolt ajándékot, annak rendje és módja szerint lefényképezkedett. J. K. nem értette, hová sietnek ennyire az emberek.
Néhány szülő megsajnálta a háttérben gubbasztó, alkalmatlanul felöltözött, kissé kócos J. K.-t. Felajánlották neki segítségüket, hogy minél hamarabb a Télapó ölébe kerülhessen ő is, de J. K. mosolyogva utasította el az ajánlatot.
Későre járt, amikor az utolsó szülő is elhagyta az iskolát gyermekével. A fényképész már alig állt a lábán. A Télapó lábai teljesen elzsibbadtak a kisgyerekülepek súlya alatt. Körülnézett, és látván, hogy még csak J. K. maradt, magához szólította:
– Gyere ide, fiam, te is!
J. K. nem ellenkezett. Odament. A Télapó éppen az ölébe akarta ültetni, amikor egy idős néni a füléhez hajolt, belemormogott valamit, majd kipirult arccal elkotródott a tanáriba.
– Izé… – szólalt meg a Télapó azután, hogy ketten maradtak.
A fényképész letelepedett a sarokba, és jóízűen vedelte a konyakot.
– Tudod…, hogyan is mondjam… – dadogta a fehér műszakállas alak, majd hamarjában kimondta: – A Télapónak elfogyott az ajándéka, nagyon sajnálom, hogy…
– Ne is eméssze magát emiatt – nyugtatta meg a kölyök J. K. – Nincs nekem szükségem arra a bugyuta földgömbre. De ha igazán nagylelkű akar lenni irántam, jöjjön el most velem szánkózni.
– Most?! – lepődött meg a pirosöltözékes férfi. – Mit szólnak majd a szüleid?
– Azok messze vannak.
– De hát, hogyan?! Hó sincs!
– Ugyan, ugyan – méltatlankodott J. K. –, Télapó létére ilyen közönséges. Jöjjön csak – mondta, majd felsegítette és a kijárat felé vezette a megrökönyödött alakot.
Amint kiértek a friss, hideg levegőre, a Télapó bebizonyosodott afelől, hogy a lurkó J. K. nem beszélt félre, a magas ég aljáról óriási fehér hópelyhek hulldogáltak lefelé. Érkezésükkor nedves kis flekket csókoltak a kabátra.
– Bejön vagy megvár, míg kihozom a szánkót? – kérdezte J. K. a Télapótól, amikor szülőházához értek.
– Inkább megvárlak.
A kölyök J. K. másodperceken belül megérkezett a szánkóval.
– Nézd! – mutatott a Télapó a postaládára. – Van benne valami.
J. K. kivette. Egy képeslap volt. Ez állt rajta:
MERRY CHRISTMAST!
Miután pedig kinyitotta, gépies, mégis csúnya kézírással:
Boldog szülinapot!
Fiamnak a paradicsomból!
– Kitől kaptad? – érdeklődött a Télapó.
– Apámtól – válaszolta közömbösen J. K. és zsebébe csúsztatta a képeslapot. – Gyerünk már, kitavaszodik, mire elkezdenénk szánkózni!
A település mellett kanyargó folyó felé vették az irányt. Szerencsére a közelben volt utcai megvilágosítás, a töltésoldal pedig ideális terepet nyújtott a legközkedveltebb téli hobbi űzéséhez. Ráültek hát a szánra, és HOPP! lefelé. Felesleges volna részletezni a lurkó J. K. elragadtatását. Hamarosan már a Télapó is minden apait-anyait beleadott a játékba. Teljesen megfeledkezett fáradtságáról és meggémberedett lábairól is.
Éjfélkor megkondult a harang.
– Kezdődik a mise – jegyezte meg a Télapó.
– Igen – mondta J. K.
– Áruld el fiam, de őszinte légy, tényleg nem bánt, hogy nem kaptál semmit?
– Ugyan már, hogyne kaptam volna.
– De egy képeslap igazán nem nagy valami.
– Ki beszél a képeslapról… – mondta J. K., ezzel meglökte a szánt, ráugrott, és hangos örömrivalgások közepette csúszott le a meredek töltésről.

J. K. és a nyáj

A fiatal J. K. érettségi után a forró nyári délutánokat álmodozással töltötte. Utazott. Ismeretlen, nemlétező tájakra.
Az idő múlt.
Egy reggeli után, amikor a Nap már jól feltornázta magát az égre, a fiatal J. K. felkelt a kenyérmorzsával telített asztaltól, és letépte a falhoztapadt naptárról az ismeretlen festő – síksági tanyát ábrázoló – művével díszített JÚLIUS című fejezetet. Rájött: mennyi mindent elszalasztott, amíg a szobában vesződött; könyvek, álmok és ideák között. Gondolta: valaminek változnia kell. Utazni kellene. De a valóságban. Korlát nélkül.
Hallotta valahol, hogy létezik a világon úgynevezett nomádpasszus, amelyet olyan személyek élvezhetnek csak, akik egész életüket nyájukkal töltik – legelőkeresésben. Nem akarom álmodni az életem, gondolta, élni akarom álmaim. Nem megyek egyetemre, dolgozni fogok: és összegyűjtöm a kellő összeget a nyájra.
Így is lett. Legalábbis részben. Tényleg kiíratkozott a biológiai tanszékről, és munkába állt. De a meló nem hozta meg a várva várt eredményt.
Az idő múlt.
És hogy, hogy nem, egy szerencsejátékon övé lett a főnyeremény. Óriási pénzösszegben részesült. Most már volt miből megvenni a nyájat, volt mivel megvesztegetni az illetékes urakat, hogy minél előbb kézbesítsék neki a nomádútlevelet. Amikor minden elkészült, a fiatal J. K. útnak indult saját álmait élni. Erdők, mezők, ligetek és legelők ösvényét taposta. Nappal énekelt, éjjel furulyázott.
Az idő múlt.
Egy este, az egykori fiatal J. K. szerény vacsorájának elfogyasztása után így morfondírozott: elindultam megtalálni a szerencsémet; elindultam találkozni a neves tudóssal, a szőke hajú és kék szemű hajadonnal; elindultam élni álmaim; de nem találtam semmit. Se szerencsét, se tudóst, se gyönyörű leányzót. Esztendők és esztendők óta még egy emberrel sem futottam össze. Birkákkal háltam, birkákkal társalogtam, birkákkal folytattam eszmecserét…
És amíg a meleg áramlattól duzzadt szél átjárta a fák dús lombjait, J. K. rádöbbent, hogy az élet és álom között áthidalhatatlan szakadék tátong – könyörtelenül. Mert csak az álmokban vezeti a pásztor a nyájat, az életben a birkák vezetik a pásztort. Elfújta a halványan lángoló tüzet és lefeküdt. Eszébe jutott az az augusztusi nap, amikor kitépett egy hónapot az idő roskatag várfalából. Gondolataiban ismét az időt szaggatta. Éveket és évtizedeket szakított szét icipici darabokra.
Újra álmodott. Laboratóriumban volt és lelkesen magyarázott valamit kolléganőjének a sejtek felépítéséről, aki elragadtatottan figyelte őt: bámulta tündöklő kék szemével…

J. K. levelei

Barátjához írt levelét J. K. a következő mondattal fejezte be:
„Élő paradoxon – a halhatatlan halál.”
Érdekes, gondolta a postahivatalnok-kisasszony, miután véletlenül elolvasta a vékony fehér borítékon áttetsző szavakat. Máris megjegyezte J.K. nevét.
A következő levelet J. K., óvatlanul, nem ragasztotta le. A postahivatalnok-kisasszony, miközben pecsétet ütött a bélyegre, észrevette ezt. Nem tudott ellenállni a kísértésnek; tudta, hogy erkölcstelen dolog, amit tesz, sőt még a jogszabályokkal is ellentétben áll, mégis kinyitotta a borítékot, és elolvasta J. K. levelét. Ujjai megremegtek, szíve hevesen zakatolt, amíg tekintetével a párhuzamos tintafoltokat kísérte.
J. K. újabb levele az élet értelmével és az elmúlással foglalkozott, amelyet a feladó a következő – modern stílusban íródott, de metafizikus jellegű – mondattal zárt le:
„Ha találkozunk e sok szarás után, akkor létezik túlvilági élet.”
A postahivatalnok-kisasszony nyomban feljegyezte ezt a mondatot, és ezentúl – elvetve magától minden előítéletet – rendszeresen kibontogatta J. K. leveleit és többször is végigolvasta mindet. Külön füzetet vett, amelybe csak J. K. gondolatait jegyezte be.
A későbbiekben összeszedte bátorságát és felkereste J. K. házát; le-fel ólálkodott, várta, mikor jelenik meg. És ha netán feltűnt volna a láthatáron?! Ó, az az elragadtatás, az a lelkesedés, az a kimondhatatlan zsibongás teste minden pórusában, az a vágy, amely tettre késztet; és a félelem, a megmagyarázhatatlan szorongás: mi lesz, ha megtudja, hogy valaki beleolvas privát írásaiba, belekukkant sokszorosan elrejtett lelkének meztelenségébe, talán megvet majd, talán szóba sem állna velem… Nem, nem volt mersze a postahivatalnok-kisasszonynak J. K.-t leszólítani. Majd kivárom a megfelelő alkalmat, gondolta.
Telt-múlt az idő, a füzet is megtelt, és amikor a legkevésbé várta – már-már reményét is elvesztette – rámosolygott a szerencse. J. K. legutóbbi levele így végződött:
„Holnap mást írtam volna. De én ma írtam. És te holnapután fogod olvasni. Én a jövőnek írok, te a múltat olvasod. Mi van a jelennel… Hol van ő? Minden egybefolyik és mégis megismételhetetlen minden. Igen, pont ilyen. És innen a varázsa. Az, amire nincs magyarázat. Magyarázd meg mindezt… Kérlek!”
Amint elolvasta a fönti sorokat, a postahivatalnok-kisasszony előrántott egy papírt, és agya zegzugából – lelke utasításai szerint – előkotorászott és a lapra firkantott néhány mondatot. Nem törődve zsörtölődő főnökével, még kevésbé a méltatlankodó ügyfelekkel, magára rántotta kabátját és pillanatok alatt J. K. ajtaja előtt termett. Becsöngetett. J. K. háziköntösben nyitott ajtót. Szeméből kíváncsiság sugárzott.
– Igen? – mondta az izgatott nőszemélynek.
– Elnézést, hogy csak így betoppanok, de egy levelet hoztam önnek – ezzel átnyújtotta J. K.-nak a fehér borítékot. Ez átvette, le nem véve tekintetét a lányról, majd figyelmesen megvizsgálta.
– De hisz ezen nincs sem feladó, sem címzett. Honnan tudja, hogy nekem szól?
– Onnan, hogy én írtam. Önnek.
Ez igazán megrázó felelet volt J. K. számára. Még egyszer jól végigmérte a csodálatos leányzót, majd előhúzta a borítékból a levelet. Ez állt rajta:
„Magyarázatot kértél a megmagyarázhatatlan varázsra. Hát itt van: Én vagyok a jelen. Szeretlek.”

J. K. bűnei

J. K. bal kezét szorította a japán gyártmányú SEIKO karóra. Kitörte, nyomot vájt bőrében, gátolta a vérkeringését. J. K. szinte biztos volt benne, hogy pimasz karórája a felelős a napról-napra változó, egyre ráncosabb arcú és beesettebb szemű sziluettért a tükörben. Gondolt egyet, kikapcsolta a szíjat, és az órát a betonjárda közepére vágta. Dirib-darabokra tört, a benne élősködő féreggel együtt.
J. K. megállította az időt.
Vele szemben egy törpe jött. Látta J. K. lázadó gesztusát. Első pillantásra megtetszett neki. Megkérte, engedje meg, hogy vele tartson. J. K.-nak nem volt semmi kifogása ellene. Beesteledett, amikor egy rövid kis utcába értek. Az utca felénél, a törpe megkérdezte J. K.-tól:
– Látod, milyen hosszúak az árnyékaink?
J. K. csak bólintott. Kisvártatva:
– De mondd, hol van a fejed árnyéka?
– Már lefordult – válaszolta ridegen J. K.
– Ugyan, az árnyékod ennyire lepipál téged? – méltatlankodott a törpe, mire J. K. nekirohant az első sóderrakásnak, megtömte zsebeit apró kavicsokkal, és szép sorjában összevert minden lámpát a környéken.
J. K. megölte saját árnyékát.
Csakhamar a házához értek.
– Gyere be, vacsorázzunk együtt – mondta a törpének, de az alázatosan megköszönte a meghívást, és továbbment.
J. K. alighogy benyitott otthonába, még az égőt sem volt ideje felcsapni, máris váratlan támadás áldozata lett. Csapdába esett. Onnan az ágyba. A neje kifeszítette. Letépett róla mindent, majd a magáévá tette.
A szomszéd bácsi, esti sétáján, belebotlott az óradarabocskákba. Gyorsan hazasietett. Sehol sem látván J. K. árnyékát, elszörnyedve híresztelte: J. K. meghalt.
Mekkora tévedés!
J. K. épp akkor győzte le a halált.

J. K. mint idea

A fiatal J. K. reggel, amikor felébredt és a fürdőszobába ment néhány fontos dolgot elintézni, a tükörbe pillantott, s elszörnyedve vette tudomásul, hogy nincs arca. Vagy a varázslatos bogarak vakultak meg, vagy álmomban felejtettem az arcomat, gondolta.
Kint esett az eső.
Nyomorúságában mit volt mit tennie, leült a fürdőkád szélére. Szívesen tenyerébe eresztette volna arcát, de nem volt arca. Megpróbálta eljátszani azt a testhelyzetet, de csakhamar rádöbbent: keze sincs. Mondani sem kell, mennyire begolyózott az új felfedezéstől. Idegességében hátracsúszott és a kádba pottyant. Jól megütötte a fenekét, de az nem sajgott bele a fájdalomba. Furcsa, gondolta J. K., fájnia kellene. Majd felháborodottan hozzátette: Baszd meg, seggem sincs!
Kint esett az eső.
Odakint az apró esőcseppek halk muzsikát produkálva hulldogáltak a földre. A fiatal J. K.-nak eszébe jutott, miért is jött ide be. Vizelnem kell… De szerencsétlenségére, csakhamar arra is rá kellett ébrednie, hogy a pisáláshoz szükséges kellékek közül is csak az ingert sikerült áthoznia álmából. A többit otthagyta.
Kint esett az eső.
Kint esett az eső, és J. K. úgy vélte, az lesz a legjobb, ha kimegy egy kicsit sétálni, és elrendezi gondolatait. Sajnos, erre is képtelen volt. Nem volt lába. És ahogy így töprengett, ábrándozott, de jó lenne sétálni egyet, az illatozó esőcseppek alatt találta magát. De hiszen ez lehetetlen, hüledezett, hogyan kerülhetek az utcára, ha nincs lábam, és hogyan lehet az, hogy érzem az eső illatát, amikor nincsen arcom, és rajta orrom, és honnan tudom azt, hogy minden járókelő, aki mellettem elhalad, rámköszön, amikor szemem sincs és fülem sincs, és hogyan láthatnak ők engem, amikor testem sincs?! Mit köszöngetnek egy gondolatnak?! Érdekes, míg épp testtel rendelkeztem, senki rám sem hederített, most pedig, lám, mennyi rajongóm lett hirtelen… Bárcsak tudnám, hol hagytam a testem…
J. K. nem tudta, de én elárulom nektek. A fiatal J. K. teste le-fel szökdécselt egy álomban – meztelenül. Őrjöngött, szikrákat hányt, hangosan nevetett, s ide-oda lóbálva hímvesszőjét, hugyozott, miközben a következőket kiáltozta:
– Nesze nektek, emberek, akik sohasem értékeltétek testemet! Nesze nektek, rabok, egy mélabús alakzat! Nesze nektek, hitvány bogarak, egy eszmény, amelynek bókolva jobban érezhetitek magatokat!
És csak hugyozott, hugyozott szakadatlanul…
Kint esett az eső.

J. K. a Moszkva–Mennyország útvonalon

A fiatal J. K. lelke zajától nem hallotta gondolatait. Lecsavarta a flaskó kupakját, jól meghúzta az üveget, majd lecsukta és a vonat padlójára helyezte, a lába közé. Kinézett az ablakon. A fákat figyelte. Eltűnődött, hogy a vonat robog, és a fák állnak, vagy a vonat gyökerezett le, és a fák loholnak? De az sincs kizárva, gondolta, hogy minden mozdulatlanul áll, csak a Föld forog. Vagy minden mozgásban van, csak különböző gyorsasággal teszi ezt. Minden céltalanul bolyong egy bizonyos cél felé. Én is?!
Lehajolt és tettetve, hogy cipőfűzőjét rendezgeti, a vele szembeülő fiatal hölgy olvasmányának a címét próbálta kibetűzni. Fél… ke… gyel… mű, böngészte ki. Felegyenesedett és megköszörülte torkát. Várt egy keveset, de mivel a nő nem reagált, újra megköszörülte torkát, és mindaddig folytatta a torokköszörülést, míg a nő az ölébe nem fektette a könyvet, az ülőhelyzetben kissé felcsúszott szoknyáját meg nem igazította – le nem húzta, ameddig csak lehetett: tehát a térdéig –, keresztbe nem tette a lábát és J. K.-ra nem meresztette tekintetét.
– Dosztojevszkij mellett a vodka a legnagyobb orosz találmány – szólalt meg ekkor J. K., felemelte az üveget, és megkínálta vele a nőt, aki két kézzel szájához emelte és jól belekortyolt, bár kissé megrázkódott utána. J. K. is meghúzta az üveget, majd maga mellé helyezte.
– Te miért nem mentél le? – kérdezte a nőtől.
– Nagyon izgalmas fejezetnél tartottam.
– Értem.
– És te? – kérdezte a nő rövid hatásszünet után.
– Nem tudom. Talán lustaságból. Meg nagyon korán van még az én számomra. Mindig irtóztam az olyan emberektől, akik korán reggel felébrednek, teljes erejükből nekilátnak aznapi teendőiknek, és este holtfáradtan buknak az ágyba. Ocsmányoknak találom őket.
A nő helyeslően bólintott.
– Számomra azok az igazi emberek, akik csak az esti órákban kezdik jól érezni magukat, miután már jónéhány gramm bennük van.
Felemelte a flaskót. Ittak.
– Igen – fejezte ki kisvártatva egyetértését J. K.-val útitársnője. – Lesújtó, hogy az embernek mennyi mindenre van szüksége ahhoz, hogy ha nem is boldognak, de legalább elviselhetőnek érezhesse ezt az életet – adta hozzá.
Elhallgattak. Mindketten elmélyedtek önmagukban.
– Még mindig megmenekülhetünk – mondta kis idő után fanyarul J. K. – A szakadék még messze van. Bármikor kiugorhatunk, csak akarnunk kell.
– Miért mondod ezt?! – hörrent fel a nő. – Jól tudod, hogy úgysem ugrunk ki.
– Igazad van. De miért?! Miért nem tesszük meg?
– El tudod képzelni az életed ez a vonat nélkül?
– Azt hiszem, nem.
– Meg még italunk is van.
– Igen – helyeselt J. K., ismét felemelte az üveget és jól meghúzta. Utána átnyújtotta a nőnek.
– Neked pedig még olvasnivalód is van – mondotta neki, míg az ivott.
– Így van. Nem nehéz magyarázatot találni bizonyos cselekedetekre, ha éppen arra van szükség – állapította meg a nő, visszaadta az üveget J. K.-nak, hátradőlt ülésén, és belemélyedt a könyvbe.
A fiatal J. K. a vagon poros ablaküvegéhez nyomta az orrát. Azon tűnődött, hogy a vonatok, amelyeken élete folyamán utazott, azonos irányban haladtak-e a Föld forgásával… Mert ha igen, akkor az idő számunkra gyorsabban múlik, mint egyébként, amikor egyhelyben legyökerezünk; és fordítva. Tehát az óra az időt csak akkor méri objektívan, amikor mozdulatlanok vagyunk. Így lehetséges az, hogy valaki sokkal fiatalabb, mint amennyi a naptár szerint lenne. Amíg az első csoportba tartozók a Földdel egyetemben a Nap körül forognak, addig a Nap az utóbbi csoport tagjai körül kering – láthatatlanul és észrevétetlenül. Ezeket az egyéneket és a hozzájuk hasonlóakat a Naprendszer eldobott bolygócskáin és holdjaik árnyékos oldalán a világűr gyöngyszemű utasainak hívják. A hagyomány szerint ők tartják az egyensúlyt a Világegyetemben – gyakran öntudatlanul, pusztán röpke létezésükkel.
A fiatal J. K. is minden bizonnyal közülük való volt.

J. K. utolsó és egyben legnagyobb tévedése

A fiatal J. K. titokban abban reménykedett, hogy temetésén elhangzik majd Edward Grieg Peer Gynt – Reggel című szerzeménye, és a kisszámú jelenlévő, ki-ki a saját világában elmerülve, egy szál ibolyát, nárciszt vagy rózsabimbót szorongatva a kezében, áhítattal hallgatja majd a csendben.
Nem így történt.
A család harmadosztályú, szedett-vedett együttest fogadott, amely képtelen volt bármilyen dal tisztességes előadására. Elképzeléseivel ellentétben nagy tömeg gyűlt össze: többségük kíváncsiságból érkezett. És mind hangoskodott. Egyesek zokogtak, de akadt olyan is, aki néha – amikor észrevette, hogy a videokamerát éppen felé irányították – fennhangon jajveszékelt. Az alacsony, kövér szomszéd öregasszony, akivel élete során egy szót sem váltott, mégcsak nem is köszönt neki soha, a halotti torra hívogatta az embereket. J. K. megdöbbent. Ilyen rendezvény nem szerepelt a számításaiban. Képzeletében a nagy esemény után mindenki hazamegy, bekapcsolja a rádiót, leül az ablak elé, rágyújt és elmélyed önmagában. De nem. Miután Ő örök nyugvóhelyére kerül, a házához mennek, az Ő székén ülnek, az Ő tányérjából esznek, az Ő poharából isznak. És ami a legborzasztóbb, vele senki sem foglalkozik majd. Az is mellékes lesz, hogy Ő hozta őket össze.
A fiatal J. K. nagyot csalódott. Ezért nem volt érdemes meghalnia. Alig ismert itt valakit. A saját temetésén. Átvillant az agyán, hogy itthagyja őket, de erkölcsössége meggátolta ebben. Mégiscsak ő a megboldogult. Egy temetés pedig nem temetés halott nélkül. Ezért csak azt várta, hogy minél előbb leeresszék a sárga földbe.
Miután lezárták a koporsót és rárakták a műanyag koszorúkat, amelyeknek giccses terhét nehezen viselte, ez is megtörtént. Kissé megnyugodott. Amikor pedig az éjszaka felhőket hozott magával, és az eső megáztatta sírhalmát, összeszedte bátorságát és megszólalt:
– Atyám, bocsáss meg, amiért meghaltam ezekért. Nem tudtam, mit cselekszem!