Az Úr 1456. esztendeje, valahol Nándorfehérvár falai előtt.

A földsáncok közé állított ágyúk égzengést megalázó erővel dördültek el, halálos terhüket méteres lángcsóvák és kénkőszagú füstfelhők kíséretében okádták a támadáshoz fejlődő szpáhik hátába. Az emberfejnyi kőgolyók véres ösvényeket hasítottak a szoros alakzatba rendeződött katonák közé, a csatamének patái alól felfelé kavargó porfelhőt a levegőbe freccsenő vérfátylak festették vörösre. Zavarodott, félelemtől eszüket vesztett lovak és emberek kanyarodtak egymás útjába, végképp összekuszálva a fegyelmezett hadrendet.
Hátrább, a csatamezőtől távol magasodó domboldal tetején álló II. Mehmed a fogait csikorgatva bámulta az egyre inkább irányíthatatlanná váló ütközetett, jobbja görcsösen szorította az övébe tűzött tőr markolatát. A kürtök rivalgására felkapta a fejét, épp időben, hogy lássa a földsáncok takarásából elővágtató lovasok csapatát, akik legázolták a sebesülteket, majd barbár nyelvükön vijjogva támadtak a sortüzet túlélt szpáhik oldalában. A rohamra lendült madzsarok élén éjsötét páncélos lovag vágtatott, kétkezes pallosa hol jobbra, hol balra villant, minden alkalommal egy-egy igazhitűt sújtott a vértől iszamós homokba. Maga a Hollók Lovagja állt a támadás élén, háta mögött válogatott vitézeinek acélfolyamával. A rommá lőtt várfalak árnyékából özönlöttek elő, elfoglalták a topcsik állásait, saját ágyúikat fordítva az igazhitűek ellen. Ha ez nem lett volna elég, a folyón keresztül egyre több és több csónak és hajó indult a török tábor felé, hátukon az ezerszer átkozott vén olasz keresztesei. Páncélos hangyaseregként özönlötték el a partoldalt, haragos acélhullámként csaptak át a fogadásukra küldött akindzsik között.
A szultán dühödten meredt az előrenyomuló hitetlenekre, majd magához intette a személyes testőrségét parancsoló agát, az oldalán felállított lófarkas hadijelvények árnyékából.
– Sorakoztasd az ezredet! – intett a dombot körbezáró janicsárok csapatai felé – Legyen meg Allah akarata. Magam vezetem a támadást.
A diadaltetoválásokkal ékes seregvezér sápadtan hajtott fejet, nem mert ellentmondani urának és parancsolójának. Amaz nem is várt választ, hátat fordított a csatamezőnek, és dombtetőn felállított sátrak felé indult, dühösen félretaszigálva útjából díszruhás kíséretét. Nem a saját palotasátrába sietett, hanem a mögötte felhúzott, kopott nemezlapokból állított jurta bejáratán lépett be, ami alaposan kilógott a dombtetőt elfoglaló díszes selyemalkalmatosságok közül.
Odabent parázsszínnel festett félhomály fogadta, a középütt kivájt tűzgödörben koromtól fekete rönkök izzottak, tovább melegítve a sátor amúgy is fojtogató levegőjét. Első ránézésre úgy tűnt, senki sincs odabent, a szultán mégis tisztelettel köszöntötte a némán várakozó sötétséget.
– Salem alejkum! – biccentett egyet, majd megigazította hófehér turbánját – A Büyü szaváért jöttem. – mondta a homálynak, és türelmesen várakozott, épp tizenhárom szívdobbanásnyi ideig, mikor megmozdult körülötte a sötétség. Testek moccantak az árnyékok peremén, súlyt és kiterjedést nyertek a fénytelen ürességből. Nehézkes lélegzett mozgatta meg a pállott levegőt, és a szultán már bizton érezte, hogy nincs egyedül a jurta sötétjében.
– Alejkum salem! – hallatszott valahonnan a homály mélyéről, mire a parázsló farönkök arasznyi lángokat vetettek a tűzgödör közepén, megvilágítva a körötte helyet foglaló alakokat.
A tűzverem túloldalán kopott farkasbőrbe burkolózó öregember gubbasztott, szikkadt, századéves vénség, arcán tintaszínnel tekergő tetoválások. Göcsörtös kezei között csontból faragott pipát dédelgetett, a mívesen kidolgozott készségből dohánnyal kevert ópium illata áradt a levegőbe. Az öreg oldalát két tanítványa vigyázta, jobbról egy hatalmas termetű, kopaszra borotvált szerecsen, balról tejfehér bőrű, ágyékkötős kölyök, akinek derékig érő, rézvörös haja szinte ragyogott a lángok fényében.
– A Büyü szaváért jöttél. – bólintott a szultán felé a farkasbőrbe burkolózó vénember, miután alaposan megforgatta tüdejében a zsibbasztóan erős dohányfüstöt – Mond hát, mire vagy kíváncsi?
II. Mehmed a próféta egyenesági leszármazottja volt – élet és halál ura a birodalom földjein – így hát igen ritkán fordult elő vele, hogy kérnie kellett valamit valakitől. Persze a csonttá aszott vénség nem volt akárki, a krónikák szerint már a szultán nagyapjának idején is öregnek számított, és inkább tűnt valami emberbőrbe börtönzött dzsinnek, mintsem egyszerű halandónak. Ha a szavának hinni lehetett, akkor erről a vidékről származott, mivel egy ősi nemzetség utolsó sarjának, Koppány vérének mondta magát. Ennek ellenére, jól szolgálta a dinasztiát, ravasz tanácsai és sötét varázsereje emelte a birodalmat olyan magasra, ahonnan a félhold ragyogása bevilágította egész Keletet, Konstantinápoly falaitól az Erdélyi Havasok bérceiig. Századéves véreskü kötötte hűségét a dinasztia mellé, de hatalmát csak külön paktumok szerint bocsátotta a birodalom szolgálatába.
– Segítened kell! – nyögte ki végül a szultán, kiszáradt ajkai között szinte úgy kellett kipréselnie a szavakat – Elveszítjük a csatát! A Hollók Lovagja, meg a vén szerzetes és a keresztesei! Nem bírunk velük!
A Büyü hosszan hallgatott, arcán időnként megvonaglottak a kanyargós tetoválások.
– Megmondtam neked, hogy ez lesz a vége! – horkant fel végül az öregember – A Fehér vár falai előtt csak vereség és halál vár rád! Nekem nem hazudnak a csillagok, úgy lesz minden, ahogy megjövendöltem. A hollók birodalma felemelkedik, sötét szárnyakkal takarja be az eget, árnyéka elnyeli a félhold hatalmát.
Sajnálkozva ingatta meg a fejét.
– Amúgy meg, mivel fizetnél a segítségemért? Nincs semmid, amire igényt tartanék.
A szultán keze ökölbe szorult az övébe tűzött tőr markolatán, majd lassan elengedte az ékkövekkel kirakott elefántcsontot. Egyvalamit ajánlhatott csak a vén mágusnak, amit még akkor vesztett el, mikor a félhold oltalma alá menekült a kereszt hatalma elől.
– Ha segítesz, szabadon engedlek! Feloldozlak a dinasztiának tett esküd alól, még a tanítványaid is megtarthatod. – az uralkodó idegesen dörzsölte meg verejtékes homlokát, a századéves kontraktus felrúgásáért nem akármit szándékozott kérni.
A Büyü mintha csak olvasott volna a gondolatai között
– Nem tudom kedvedre fordítani a csatát, ahhoz túl erős a Megfeszített Isten az ellenség szívében. Ezt az ütközetett – intett a harctér irányába – mindenképp elveszíted!
A szultán ingerülten bólintott, majd felállt a tűzgödör mellől.
– Akkor öld meg a hollókat! A Lovagot, és mindkét utódját. Ha magvát szeged a dinasztiának, nem lesz, aki a félhold ártalmára törne.
A vén varázsló hallgatott egy darabig, majd rábólintott az alkura.
– Rendben van. Három holló, a szabadságunkért cserébe. Esküdj a próféta vérével, és ránk bízhatod a fekete tollúak jövőjét.
II Mehmed elővonta a tőrét, majd gyors mozdulattal apró vágást ejtett bal tenyerén. Felemelte a karját, és a tűzgödörben lángoló rönkökre csepegtette a vérét.
– Atyáim vérére esküszöm! – ahogy kimondta a szavakat, és vére a lángok közé csöppent, a farönkök parazsa fényesen villant egyet, elvakítva az uralkodó szeme világát. Mire kitisztult a látása, már újra egyedül volt a sátor belsejében.

*

A vihar napszállta előtt érkezett, hófehér szegélyű, feketén gomolygó felhőkkel, jéghideg széllökésektől hajtva. Eső egy csepp sem hullott belőle, csak a kékes fénnyel ragyogó villámok cikáztak a szakadozott felhőtornyok között, nyomukban szárazon recsegő égzengés hasogatta darabokra a nyárvégi alkonyat csendjét.
Orhen Mantar – aki a szultán kedvenc orvgyilkosának számított, már majd tizenkét esztendeje – igen hálás volt a váratlan égiháborúért, mivel így jóval könnyebben cserkészhette be a vén Büyüt, és kíséretét. Az egykori janicsár nem először eredt valami vajákosságban jártas személy nyomába, így aztán hálás volt minden könnyebbségért. Nem mintha tartott volna a mágus hatalmától – jómaga is ismert néhány ráolvasást, és igen sokféle óvó hatalmú talizmánnal rendelkezett – de azért nem bánta, hogy legalább a léptei zajára nem kell ügyelnie, mikor a közelébe férkőzik. A Fehér várat ölelő, századéves rengeteg fái recsegve hajladoztak a vihar ereje alatt, elleplezve minden áruló zajt, amit a lehullott avarban verhetne.
A veterán janicsár nem véletlenül számított az uralkodó kedvencének, mivel eddigi pályafutása alatt még egyszer sem vétett hibát. Még akkor sem, mikor a fényességes unokaöccsét, vagy Drinápoly legájtatosabb életű hodzsáját kellett a Paradicsomba segítenie. Már majd másfél napja volt a Büyü nyomában, mióta a szultán maga mellé szólította – épp mielőtt katonáit a pogányok ellen vezette – és megbízta küldetésével. Orhennek az ő nevében kellett elköszönnie a vén varázslótól, és búcsúajándékként néhány viperaméreggel kezelt nyílveszőt átadnia az öregnek és tanítványainak. Persze csak azután, ha feladatukat elvégezték.
A vén Büyü nem kapkodta el a dolgot, az biztos. Hajnal óta több kört is tett az erdőben, mire egy sűrű bozótossal és tölgyfákkal határolt tisztásra vezette tanítványait, a kétembernyi, feketebőrű óriást, és a rézvörös hajú kölyköt. A harminc lépés széles, mohával benőtt térség közepén asztallapnyi, faragásokkal ékes sziklakolonc hevert, körötte málladozó kőtömbök maradványai. Orhen – aki a bokrok között lapulva fürkészte a területet – úgy vélte, talán valami ősi, a madzsarok előtt a vidéket uraló népség szentélyének maradványa lehet.
Miután mindent szemügyre vett, a szultán orvgyilkosa kényelmesen elfészkelte magát a bozótos alacsonyra lógó leveleinek takarásában, íját az oldala mellé fektette. Ha jól sejtette, most lesz egy kis ideje pihenni, mielőtt a Büyü végez a szertartással. Amiatt nem kellett aggódnia, hogy esetleg felfedezik, mivel az erdőbe érve egy zöld és barna foltokkal kivarrt bőrruhára cserélte kaftánját, arca elé pedig vékony kéregmaszkot rögzített selyemzsinórral. Még közelről sem tűnt másnak az erdő egy darabjánál.
Közben a tisztáson a Büyü hozzálátott a szertartás előkészítéséhez. Odalépett a széles kőkolonc mellé, kopottas zsákját a szikla tetejére csapta. Torokhangon morrant valamit két tanítványa felé, akik gyorsan az oldalára zárkóztak, elhelyezkedve a kőtömb hosszában. A vén varázsló kibogozta a zsák száját lezáró bőrszíjakat, és gyors egymásutánban három összekötözött lábú madarat, három hollót rázott az időtől kopott sziklatömb hátára. A béklyók ellenére a madarak el is lehettek kábítva, mivel csak erőtlenül mozgolódtak egy kicsit, amikor a Büyü sorba rendezte őket. A legnagyobbat önmaga, a másodikat a balján álló tagbaszakadt szerecsen, míg a legkisebbet a rőtvörös hajú kölyök elébe.
Mikor végzett, egy darabig némán, vonalba rendeződve álltak a sziklatömb oldalán, mindegyikük előtt egy-egy széttárt szárnyú holló hevert. Hármuk közül az öregember mozdult elsőnek, göcsörtös ujjaival kanyargós jeleket rajzolt a madarak köré, kezei követhetetlen táncot jártak a levegőben. Közben különös, andalító dallamot kezdett énekelni a hollók fölé, ami még Orhen fülébe is belopózott, olajosan lassú sodrásba mosva a gondolatait. Alig néhány szívdobbanásig tartotta bilincsben a bűbáj, aztán lepergett róla a varázs, akár sátorlap oldaláról a záporverés. Az ujján viselt gyűrű, egy szurokköves, aranyló félholddal és csillagokkal díszített ékszer – amit még Konstantinápoly ostromakor szerzett egy haldokló ulema kezéről – lassan felforrósodott a balján, óvó hatalma eltaszította magától a Büyü varázslatát. Ennek ellenére, Orhen egyre nagyobb tisztelettel tekintett a vén mágusra. Nem akármilyen mágiát űzhetett, ha ekkora távolságból ilyen visszhangot vert a környéken.
A vénember közben egyre inkább beleélte magát az énekébe, majd mikor az odafent gomolygó viharfelhők végképp elnyelték a lefelé ereszkedő napkorong vörhenyes fényét, aranyozott pengéjű tőrt húzott elő a ruhája alól, és apró bemetszést ejtett bal tenyerének ráncoktól szabdalt bőrén. A sebszélek között kicsorduló vért az előtte heverő holló mellkasára csepegtette, gondosan ügyelve rá, hogy a némán tátogó madár csőrébe is jusson egy nyeletnyi. Az eddig kábán heverő jószág vergődve tiltakozott, szénfekete tollai alatt görcsösen rángatóztak az izmai, hogy aztán néhány szívdobbanás elteltével végleg elcsendesedjen. A Büyü fáradtan lépett hátra a sziklakolonc mellől, de az éneklést nem hagyta abba, csak baljával intett az oldalán álló szerecsen fellé, aki némán húzódott közelebb a második hollóhoz.
Szálas, majd két méter magas óriás volt, kopaszra borotvált feje akár a simára csiszolt, fekete márvány. Orhen úgy hallotta, hogy valahonnan a Nílus mellől származott, és a Büyü rabszolgakereskedőktől vásárolta még gyermekkorában. A nagydarab szerecsen érdes baritonján csatlakozott a vén varázsló énekéhez, miközben egy széles pengéjű obszidián tőrt húzott elő a háta mögül. Néhány pillanatig összpontosított, majd teljes erejéből lesújtott az előtte heverő madárra, egyetlen tiszta csapással elválasztva fejét a törzsétől. A megcsonkított holló nyakából széles legyezőben freccsent ki a vér, elnagyolt félhold alakját festve a sziklatömb tetejére.
Dolga végeztén a szerecsen is hátralépett a kőkolonc mellől, helyet adott az utolsónak maradt kölyöknek. A lángvörös hajú ifjú kezében keskeny, ezüstből kovácsolt tűpenge nyugodott, azzal lépett közelebb a harmadik hollóhoz. Nem sokat tétovázott, gyors mozdulattal emelte magasba a karcsú pengét, de lecsapni már nem maradt ideje.
Orhen leshelyével szemközt, a tisztás övező fák között sötét alakok mozdultak, majd kisvártatva valóságos nyílzápor zúdult a tisztásra, hátralökve a rőthajú kölyköt a kőtömb mellől. A Büyü, és a fekete bőrű óriás is kapott az áldásból, a horgas végű acélhegyek véget vetettek szentségtelen daluknak. Három szívdobbanással később már semmi sem mozdult a tisztáson, csak az utolsónak maradt holló csapkodott erőtlenül a sziklakolonc tetején.
A szultán orvgyilkosa óvatosan hátrább húzódott, még beljebb egy alacsonyra hajló bokrok leveli alá, onnan figyelte, ahogy a katonák elözönlik a tisztást. Szálas, sokat próbált végvári vitézek voltak, láncingbe, mellvértbe öltözve, mellkasukon hollós címerrel. A kardforgatók gyűrűjében földbarna csuhát viselő, galambősz szakállú papféle sétált ki a tisztásra, embermagas botjára támaszkodva.
Szigorú tekintette sorra végigvette a földön heverő testeket, végül odalépdelt a Büyü mellé, akinek mellkasából hét fehértollú nyílvesző meredt elő. Ennek ellenére, a vénember még mindig életben volt, bár szája sarkában minden lélegzet után apró vérbuborékok ütöttek tanyát.
– Itt vagy hát! – guggolt le mellé a szerzetesforma öregember, aki a vitézekkel érkezett a tisztásra. – Gondolom érdekel, hogy jutottam a nyomodra, bár kétlem, hogy egy magadfajta pogány megértené. Az Úr álmot küldött nekem, álmot, ami megmutatta hol talállak. Eleget ártottál a népének, itt az idő megfizetni a bűneidért.
A Büyü vértől vörös ajkakkal vicsorgott rá, majd nagy nehezen pár szót is kipréselt az ajkai között. Orhennek igencsak hegyeznie kellett a fülét, hogy megértse.
– Nem számít, mert elkéstél! – hörögte – Elkéstél, és most már semmit sem tehetsz!
A vén szerzetes összehúzott szemöldökkel egyenesedett fel, és gondterhelt arccal sétált a sziklakolonc mellé. Hümmögve vette szemügyre a két döglött hollót, és a harmadikat, ami egyre inkább öntudatra ébredt, ahogy a Büyü hatalma a vérével együtt fogyatkozott. A bokrok között rejtőző Orhen már rájött ki lehet a kopott ruhás papféle, minden bizonnyal a kereszteseknek parancsoló itáliai szerzetes, akit valami Janos néven tiszteltek, épp mint a Hollók Lovagját.
– Háromból kettő! – mormogta az öreg, és óvatosan megpiszkálta a döglött madarakat. – Nem jutottál a végére! Az Úrnak legyen hála! – mondta, és keresztet vetett – Három holló, de vajon melyik maradt életben? Gondolom, nem szándékozd elmondani nekem igaz? – fordult vissza a földön fekvő Büyü felé, de az már nem válaszolt, szemei üvegesen meredtek az égboltra. A szerzetes elhúzta a száját, majd kért egy kést az oldalát vigyázó vitéztől. Miután megkapta, visszalépett a kőtömb elé, és gyors mozdulattal elvágta az életben maradt holló lábait béklyózó kötelékeket. A madár már amúgy is észhez tért, de amint lekerült róla a béklyó, egyből lábra kapott, majd némi tétova szárnycsapkodás után levegőbe dobta magát, és a magasba emelkedett.
Orhen összehúzott szemmel követte az útját, egész addig, míg bele nem veszett az égbolton oszladozó viharfelhők árnyékába. Akkor aztán óvatosan hátrább húzódott, távolabb a sziklatömböt körbezáró katonák közeléből. Hosszú út állt előtte, a szultán serege már lassan két napja visszavonult a Fehér vár falai alól, nyomukban az üldözésükre indult hitetlenek csapataival. Soká fog tartani, míg utoléri őket, és megviszi a híreket urának és parancsolójának. A vén Büyü nem járt sikerrel, az életben maradt holló pedig a magasba szárnyalt, olyan magasra, amilyenre annak előtte talán még egyik sem merészkedett.

VÉGE