Sándor Zoltán: Meghekkelt valóság

– Mindenki rászolgált arra, hogy lelője valaki. 
A harmincas éveiben járó férfi pisztolycsővel az asztallapon kopogva figyelte milyen hatással lesz kijelentése a többiekre. Mindenki némán nézett maga elé. A férfi elmosolyodott és beleharapott kebabjába. Egy csepp török joghurt csöppent a szakállára, hanyagul letörölte kézfejével és le nem véve tekintetét a többiekről, lenyalta a folyadékot.
Tíz perccel, legfeljebb negyed órával azelőtt lépett be a gyorsétterembe, végignézett a vendégeken, egy fiatal nőn és egy fekete öltözékes férfin, akik külön asztalnál ültek a szűkös helyiségben, majd rendelt magának egy adag kebabot. Amíg a vendéglős az ételt készítette, ő pipiskedve áthajolt a pulton és benézett a konyhába.
– Keres valakit?
– Nem, nem… csak kíváncsi voltam, mi van arrafelé.
A fehér pólós férfi a vendég elé tette a kebabos tálat és egy pillantást vetett a karórájára.
– Záróra?
A vendéglős hátrasimítva olajozott fekete haját, megrázta a fejét.
A vendég az egyetlen szabad asztalra helyezte a tálcát, visszament a pulthoz, és magához intette a borostás férfit.
– Mi lenne, ha mégis bezárnál? Késő van…
Mielőtt még a másik bármit is mondhatott volna, kissé kihajtotta dzsekijét, épp csak annyira, hogy megmutassa a belső zsebben nyugvó pisztolyt. A vendéglős néhány másodpercig farkasszemet nézett a szakállas férfivel, majd a fiókból elővette a kulcscsomót, a bejárathoz ment és bezárta az ajtót.
– A redőnyt is lehúzhatod.
Kelletlenül az utasítás szerint cselekedett.
– Most pedig ülj az asztalomhoz. Ti is – fordult a másik két vendég felé – csatlakozzatok hozzánk.
– Sajnálom, de nekem mennem kell – mondta a fekete öltözékes alak, kényszeredett mosolyt erőltetve csontos arcára.
– Kár…
– Igen.
– Lehet, hogy mégis meggondolod magad – ezzel a férfi előhúzta fegyverét.
A fiatalember nem mondott semmit, csupán akaratlan fejrángatózásai árulkodtak idegességéről. Kalapja alól jobbra-balra himbálóztak pajeszai.
A nő nem várta meg a felszólítást. Felhörpintette maradék teáját, fogta ridikülét és a fegyveres férfi mellé telepedett, szembe a másik vendéggel. A férfi csak most vette észre, mennyire szép. Szűk farmernadrágot és magas sarkú cipő viselt, felülről pedig egy vékony blúz volt rajta, amelyen keresztül halványan kirajzolódtak feszes mellei. Gyönyörű, ovális formájú arca volt, apró pisze orral és egy gödröcskével az állán, feltűnően kék szemét pedig még jobban kifejezésre juttatta hosszú szőke haja, amely dús loknikban hullott vállaira.
– Jó étvágyat!
– Köszönöm! – mosolyodott el a férfi a jókívánság hallatán, megigazította a nyaka köré tekert selyemsálat és nagyot harapott a kebabba.

*

– Mielőtt még belekezdenénk a társalgásba, mindenki kapcsolja ki és tegye az asztalra a telefonját. Így… Azt akarom, hogy mindannyian meséljetek el magatokról egy kompromittáló történetet, olyat, ami miatt saját megítélésetek szerint rászolgáltatok a büntetésre.
Le nem véve tekintetét túszairól, a szakállas férfi megtörölte a szája szélét és cittegve kipiszkált egy húsdarabkát a fogai közül.
– Aki a legdurvábbat mondja el, azt elengedem!
A helyiségben néhány percig csend honolt, egyedül a pisztolycső ütemes kopogása hallatszott az asztallapon.
– Nekem van egy – szólalt meg alig hallhatóan a fekete kalapos, és megköszörülte a torkát. – Csak… – habozott – nagyon régen történt már, még gyerekkoromban…
– Az nem mentség, a gyerekek rengeteg undokságra képesek.
– Igen. Kettesben voltunk otthon az öcsémmel, s mivel a közös zenetanárunk úgy döntött, hogy őt viszi el egy külföldi hegedűversenyre, amelyre én is szerettem volna menni, azt találtam ki, hogy megetetek vele nem kóser ételt és beárulom a szüleinknek. Arra számítottam, hogy büntetésből majd nem mehet, és beugorhatom helyette, csakhogy az öcsém erősebbnek bizonyult, mint gondoltam volna. Egy istenért sem akart semmit a szájába venni, kiszaladt az udvarra, én meg utána. Amikor utolértem, úgy megütött, hogy nyomban eleredt az orrom. Dühömben felkaptam egy pálcát, és azzal kezdtem üldözni. Egy gyökérben felbukott, én meg pálcával föléje magasodva épp készültem lesújtani rá, amikor hirtelen elfordította a fejét. A fülét találtam el, mégpedig olyan szerencsétlenül, hogy tartós halláskárosodást szenvedett. Azóta is hallókészüléket használ…
– Elragadó történet! Ki gondolná, hogy mi mindenre képes egy ilyen visszafogottnak látszó fiatalember.
A pajeszes az asztalra könyökölt, és nehogy találkozzon a tekintete bárkiével is, felnézett a mennyezetre.
A túszejtő a pisztolycsővel megvakarta a szakállát, és a vele szemben ülő vendéglősre pillantott.
– A te történeted hogyan hangzik?
– Nekem nincs ilyen történetem.
– Mindenkinek van.
– Nekem nincs! És még ha lenne is, akkor sem tartozna egy hitetlenre.
– A körülményekhez képest meglehetősen nagy a pofád.
– Ilyen vagyok.
– Belevaló srác, aki soha semmi mocskosat nem követett el, soha senkit nem vert át, soha senkit nem ütött meg…
– De megütöttem, csak azt nem bánom!
– Értem. – Az asztalra könyökölve kissé előrehajolt. – Nehéz lehet téged szeretni. Sokkal könnyebb rokonszenvet érezni az efféle esendő lélek iránt – mutatott a feketeöltözékesre –, aki teli van bűntudattal. Az ilyenen könnyen megesik a szív. Az, aki nem bán semmit, még akkor is, ha tényleg nincs mit megbánnia, minimum gyanús, mintha vélt kifogástalanságával kérkedni szeretne… Felfuvalkodott teremtés. Tehát bűnös.
– Nem érdekel a dumád, a hitetlenekre jellemző csavaros eszmefuttatásod!
– Ha nem, akkor nem. Nem erőltetem. A pénzem, a hitetlen pénze ellenben érdekel! Jól mondom? Szerinted – fordult a nő felé – barátunk nem képmutató egy kicsit?
– Nem tudom, talán egy kicsit, de…
– De?
A nő megrázta a fejét.
– Mi a te nagy bűnöd?
– Rágyújthatok? – mutatott kistáskájára.
– Igen, de semmi trükk, mert azonnal lövök.
A nő elővette cigarettáját és öngyújtóját, remegve rágyújtott, és egy hatalmas füstkarikát fújt maga elé.
– Hónapokon keresztül viszonyom volt egy katolikus pappal.
– Csak volt?
– Igen. Csak volt. Áthelyezték egy faluba… Miattam. – Nagyot szívott a cigarettába. – Minden egyes alkalommal mielőtt magáévá tett volna, bepermetezte a testem szentelt vízzel és elmormolt egy imát, amikor pedig belém hatolt, mindig felkiáltott: Hozsanna a vaginádban!. Ha azt mondom, isteni volt, elhiszed?

*

A szűkös helyiség hosszasan visszhangzott a szakállas férfi röhögésétől.
– Úgy tűnik, egy valódi vallásközi összejövetelre csöppentem – mondta, miután kissé alábbhagyott a nevetésgörcse. – Ezt kellene népszerűsíteni! Az EU-s alapoknál különféle projektumokra pályázni, például valóságshow-t szervezni, olyat, mint a Big Brother, a bennlakók különböző felekezetek képviselői lennének, a Nagy Testvér pedig maga az Isten. Különféle feladatokat osztana ki a résztvevőknek, provokatív kérdésekkel egymásnak ugratná, utána pedig egyenként gyóntatná őket. Mit szóltok hozzá? Jó, mi?! Oktató jellege lenne, a sok baromarcú tévénéző legalább megtanulna valamit! Szabadalmaztatni kéne! Lehetne olyan program például, hogy Szembesülés, a katolikus papnak kivetítenének sok-sok meztelen kisfiút, az imámnak az iszlamisták által lefejezett testeket, a rabbinak pedig a Gázai-övezetben nyomorgókat…
– Nekem elegem van ebből az agymenésből! – pattant fel a fekete öltözékes férfi, mire azonban bármit is tehetett volna, fogva tartója felugrott, egy villámgyors mozdulattal beverte fejét az asztalba és visszaültette székébe.
Az illetőnek azonmód eleredt az orra, és egy halvány vércsík szivárgott végig az arcán. A nő kérdezés nélkül előkapott a táskájából egy csomag papír zsebkendőt és feléje nyújtotta, majd az elégedetten mosolygó szakállas férfire pillantott.
– Állat vagy!
– A szabályokat be kell tartani, és ha még nem esett volna le, a szabályokat jelenleg én diktálom, úgyhogy pofa be!
– Miért csinálod ezt?
– Mit gondolsz?
– Nem tudom… és szeretném megérteni.
– Muszáj mindig mindent megérteni? Megindokolni, megmagyarázni, megtalálni az ok-okozati összefüggéseket? A determinizmus rabjaként viselkedni? Egyébként… meg lehet határozni bárminek is a valódi kezdetét? Például, mikor kezdődött ez a történet? Amikor beléptem az étterembe? Vagy amikor úgy döntöttél, hogy manna helyett ma este falafelt vacsorázol? Vagy amikor Saulnak leesett, hogy a környéken csak a halal kóser? Vagy amikor Hasszánék úgy határoztak, hogy elhagyják hazájukat? Vagy amikor spicces édesapámnak a diszkóban feltűnt fenekét rázó édesanyám? – Hátradőlt a székében. – Az is lehet, hogy még el sem kezdődött, és akkor kezdődik majd csak el, ha valaki közzéteszi valamelyik közösségi oldalon. A Teremtés könyve ma úgy kezdődne: Kezdetben volt a megosztás a Facebookon…
– Nem az a fontos, mikor és hogyan kezdődött, hanem mikor és hogyan fejeződik be.
A szakállas férfi a fehér pólós vendéglősre pillantott.
– Nézzenek oda, a szúfi mester is megszólalt. És szerinted, hogyan végződik majd?
Az illető megvonta a vállát.
– Bármi is történjék, az igazság végül mindig kitudódik – mondta még mindig az orrát törölgetve a pajeszes férfi.
– Gondolod?
A fekete kalapos bólintott.
– Tévedsz. A teljes igazság sosem derül ki. Egyáltalán, mi az igazság?
– Ami a valóságban játszódik.
– Például az, hogy te minket túszul ejtettél – szólt közbe a nő.
– Ez tény. A tény azonban önmagában még semmit sem jelent. A médiában töltött másfél évtized megtanított arra, hogy sokkal fontosabb az adott tény megítélése, és annak tálalása. Arról nem is beszélve, hogy alternatív tények és poszt-igazságok világában élünk. Ha úgy tetszik: meghekkelt valóságban… Sokan azt hitték, az internet demokratizmusa majd ellehetetleníti az értesülések elkendőzését, és majd mindenki übertájékozott lesz. Lófaszt! Mára egyértelművé vált: az emberek nem azért olvasnak híreket, hogy megtudjanak valamit a világból, hanem azért, hogy megerősítést nyerjenek a világról alkotott elképzelésükről! A nagy többségnek semmi igénye sincs az információszerzésre, uram bocsá’ a párbeszédre… Ebben a legkorszerűbb eszközök is a segítségükre vannak, a közösségi oldalak csak azokat az oldalakat és tartalmakat kínálják, amelyek iránt az ember valamiféle érdeklődést tanúsított: megnyitott, posztolt, lájkolt…
Előrehajolt és a többiekre emelte pisztolyát.
– Mit gondoltok, ha kinyírlak benneteket, azt hogyan fogja közvetíteni a közösségi média? Elárulom: egyesek egy elborult elméjű gyilkosnak fognak titulálni, egy közönséges szörnyetegnek; mások majd megpróbálnak magyarázatot keresni cselekedetemre, azt fogják mondani, hogy az emberek zöme semmiféle késztetést nem érez arra, hogy elszámoljon a lelkiismeretével, a legtöbbjüknek még a jogos büntetést is sikerül megúsznia, ezért én úgy gondoltam, hogy javítok egy kicsit ezen a lesújtó statisztikán, igazából a ti bűneiteket fogják froclizni; és olyanok is akadnak majd, akiknek ez kiváló alkalom lesz arra, hogy hadat üzenjenek az ateizmusnak… A lényeg: mindenki biztos lesz a saját igazában.

*

A szakállas férfi kihúzott egy szál cigarettát a nő dobozából és rágyújtott. Néhány percig kínos csend honolt a helyiségben.
– Végiggondoltam történeteiteket – szólalt meg végül –, és úgy döntöttem, hogy döntetlen az eredmény, igazából mindhárman rászolgáltatok a halálra. Egyikőtök tönkretette a testvére életét, a másikat a kevélység és a pénzimádat hajtja, a harmadik pedig egy parázna szuka, aki még hivalkodik is kéjelgéseivel. Szép kis társaság! Ezért hosszabbításra van szükség. Ezúttal nem magatokról fogtok mesélni, hanem a másik kettőről mondotok véleményt. Aki a legleleplezőbbeket, egyben legdurvábbakat mondja a másik kettőről, azt elengedem!
Eltaposta a padlón a csikket és a nő felé fordult.
– Kapcsold be a telefonodat!
A nő mintha az első pillanatban nem értette volna, mit kér tőle az illető, néhány másodpercig bambán nézett rá, majd kézbe kapta az okostelefonját és bekapcsolta.
– Állítsd be élő közvetítésre a Facebookon.
– Rögtön.
– Megvan?
– Egy pillanat… Igen.
– Fordítsd a kamerát Saul barátunkra, és kezdődhet a műsor!
– Én… Azonnal mondjam? Róluk? Hát… Ő – mutatott a nőre – egy tipikus nyugati nő, akinek semmi sem szent, ő… bűnös kapcsolatokat ápol, semmi sem fűzi már az úrhoz, kizárólag a testi szükségleteinek a kielégítése foglalkoztatja… – Kalapja alatt beletúrt hajába, és a vendéglős felé fordult. – Ő viszont primitív… nem akarja elfogadni az itteni kultúrát, azt akarja, hogy az itteni őslakosok alkalmazkodjanak őhozzá… Erőszakos, hódító… nőivel teli akarja születni a világot…
Elcsuklott a hangja, és lesütötte a tekintetét.
– Nagyon jó – mondta a szakállas férfi –, meglátjuk majd mire lesz elég. Most pedig hadd halljuk, mit mond a vendéglátónk – utasította a nőt, hogy a fehér pólós férfi felé fordítsa a telefonkészüléket.
A vendéglős közömbösen a túszejtőre nézett.
– Mit szeretnél? Hogy felkiáltsak: Allah Akbar?! Attól lázba jöttök?! Rögtön van min csámcsogni. Vagy mondjam el azt, milyen szar emberek vagytok? Mert azok vagytok. Ti mindannyian! Ez a ribanc, ez az alakoskodó pojáca, akinek a fajtája testvéreim millióit sanyargatja, meg te is a felvilágosultnak hitt okoskodásaiddal együtt! Undorítóak vagytok mindahányan, akárcsak az értékeit vesztett, dekadens világotok! Bennem látjátok a veszélyt, a potenciális terroristát, holott ti vagytok a legnagyobb veszély mindenre! Magatokra és a világra nézve is! Testvérnyomorító, idegengyűlölő, gyilkos hitetlenek!
– Kellemesen megleptél. Azt hittem, egy szűkszavú turbános vagy, erre meg…
Elégedetten bólogatva a lány felé fordult, elvette tőle a telefonját, és rá irányította.
– Te maradtál.
– Igen…
– Hallgatunk.
– Ez itt velem szemben… egy senki, fajtája megölte urunkat, állandó önsajnálkozásban tetszeleg, hogy őt ennyi meg annyi igazságtalanság érte… Ha lenne egy kis önkritikája, az is felmerült volna már benne, hogy a csapásoknak hitt események lehet csupán Isten bosszúját jelentik az istentelen nép ellen… Ez az egyed sem különb, meddő testvérgyilkos, sikertelensége ellenére semmivel sem különb annál az elsőnél, az egész nép egy testvérgyilkos leszármazottja… Emez meg – emelte tekintetét a vendéglősre – egy abroszfejű nőgyűlölő! Maga a megtestesült gonosz! Ide eszi a fene, és ahelyett, hogy behúzná fülét-farkát, még ő akar a megmondó ember szerepében tetszelegni! Míg a mi urunk a szeretetet hirdette és szegénységben élt, addig az ő vallásának alapító prófétája gyilkosságokra buzdított és vagyont gyarapított. Ő is és a fajtája is ugyanezt teszi!
A lány homlokán gyöngyöző verejtékcseppek ütköztek ki.
– Elismerésem – hagyta meg a szakállas férfi –, közben a nézettség is meghaladta már az ezret – pillantott a telefonra. – Ti most híres emberek vagytok!

*

Fékcsíkot rajzolva az úttestre, az étterem előtt két rendőrautó és egy rendőrkombi állt meg. Utóbbiból a különleges alakulat símaszkos tagjai rohantak ki és egyenként elfoglalták helyüket a gyorsétterem kirakatánál és bejárati ajtajánál.
– Megérkezett a rendőrség – jegyezte meg a vendéglős.
Az egyik autóból egy öltönyös nyomozó lépett ki, és megafonon keresztül szólt a támadóhoz.
– A rendőrkapitány beszél! A játszmának vége! Kérem dobja el a fegyverét, engedje szabadon a túszokat, és felemelt kézzel jöjjön ki! Az objektumot körülkerítettük, semmi esélye sincs a menekülésre. Kérem, ne nehezítse saját helyzetét!
A szakállas férfi rájuk szegezve fegyverét higgadtan végignézett a többieken.
– Ütött az óra! – mondta.
– Kérem, hagyjon békén bennünket – motyogta a pajeszes fiatalember egyenesen a rá szegezett pisztolycsőbe nézve.
Még mielőtt választ kaphatott volna, óriási csörömpölés közepette ripityára tört a kirakatüveg. A szakállas férfi hirtelen megfordult és egy-egy lövést adott le a kirakat és az ajtó irányába.
– Utolsó figyelmeztetés: dobja el a fegyverét és felemelt kézzel jöjjön ki! Ismétlem: utolsó figyelmeztetés!
– Ne tegyen semmi meggondolatlant – próbálta jobb belátásra bírni a nő túszejtőjét.
– Olyat sohasem tettem – mondta emez mosolyogva.
Felemelte a pisztolyt, és sorra célba vette mindannyiukat.
Az agóniának egy hatalmas fegyverdörrenés vetett véget. Egy fej az asztalra hanyatlott, a belőle kibuggyanó vér pedig végigspriccelt a másik három személy arcán.
– Találat! – hallatszott odakintről.
A következő pillanatban berontottak a helyiségbe a rohamrendőrök. Egyikük odafutott az asztalra borult alakhoz, kitapintotta a nyaki ütőeret, és hangosan konstatálta: – Eliminálva!
A rendőrkapitány a három túszhoz sietett.
– Jól vannak?
Mindhárman bólintottak.
– Mindenesetre kivizsgálják magukat. Nem kis stresszhelyzeten mehettek keresztül – mondta, és intett a rendőröknek. – Segítsenek nekik!
A rendőrök felsegítették a három személyt, plédeket terítettek rájuk és az éppen megérkezett mentőautóba kísérték őket.
A két férfi az egyik oldalra, a nő pedig a másik oldalra ült. Egyikük sem szólt egy szót sem. Perceken belül betolták közéjük a letakart holttestet, és rájuk csukták az ajtót. A jármű felbúgott és vijjogva elszáguldott az éjszakában.

Hogyan tovább? (Lessing: Három gyűrű)

Vélemény, hozzászólás?