A szobán nem volt se ajtó, se ablak – a szobából nem volt kilátás. A szobát a számtalan apró tükörrel díszített falak és a négyzet alakú padlózat képezték. A fiatal J. K. elképedve nézett a körülötte lévő tükrökbe, azon tűnődve, hogy a sok visszatükröződő kép közül vajon melyik az igazi valóság, kicsoda ő valójában, mit keres a szobában, és hogyan került oda, amikor a szobán nincs se ajtó, se ablak.
Lehetséges, hogy már ott is született, bent a szobában, vagy talán még pontosabb azt mondani, hogy ott keletkezett, mert őt aligha hozta a világra fájdalmak közepette egy anya, sokkal valószínűbb, hogy egyenesen a szobába teremtette őt magasztos teremtője. Az sem kizárt, hogy nem oda be, hanem azzal együtt alkotta meg őt a kifürkészhetetlen cselekedeteiről közismert mindenható. Ez esetben ő nem más, mint a szoba szerves része, de az is lehetséges, hogy ennek épp a fordítottja igaz, és a szoba képezi az ő szerves részét.
A tükrök sajátos módon tükrözték a képét, mind torzított, csalt, elvett vagy hozzátett valamit a látottakhoz. Így gondolta legalábbis J. K., azonban csakhamar felmerült benne a kérdés: mi van akkor, ha mindegyik tükör önmagához hűen viselkedik? Ha mindegyik pontosan azt ábrázolja, amit észlel? Valamennyi közülük más-más szemszögből tekint rám, így mindegyik valami mást észlel bennem, érthető, hogy valami mást is tükröz vissza belőlem. Ezek szerint én annyi ember vagyok, ahány tükör van a szobában, és ez a sok ismerős ismeretlen körülöttem, furcsa módon, mind én vagyok, én, és senki más?!
A hozzá legközelebb álló tükör elé lépett, lágyan végighúzta felületén ujjait, figyelmesen leemelte a falról, megvizsgálta benne önmagát, majd egy hirtelen mozdulattal a másik falon lógó sok-sok tükör egyikéhez vágta. A két tükör iszonyatos csörömpölés közepette ízzé-porrá tört. Mindnyájatokat ripityára törlek! – kiáltott fel J. K., dühösen a padlón heverő tükörmaradványokhoz ugrott, felkapta őket és valamennyi tükröt összeverte a szobában. A pusztítás végeztével zihálva a csupasz falnak dőlt. Az elé táruló látvány tudatosította benne, hogy immár még több alakmása lett, ezután még többen figyelik majd a mozdulatait, számtalan új entitása támadt, nem is akárhogyan, valamennyijüket ő maga hozta létre – s annak ellenére, hogy önmagában véve mindegyikük más-más egyéniség, ha úgy tetszik: külön kozmosz, mégis mind ő, ő, és senki más.
Nyomorúságában a fiatal J. K. a tükörszilánkok közé roskadt, és tenyerébe fektette arcát, hogy ne kelljen szembesülnie hasonmásainak seregével. Hosszan így maradt. Amikor felpillantott tenyeréből, félénken arca magasságába emelt egy tükördarabot. Megvizsgálta tükörképét, majd visszahelyezte a törmeléket a földre, felemelte a következőt, azután a harmadikat, a negyediket, és így tovább, rövidesen már teljes beleéléssel tanulmányozta a világot a szobában, amelyen nem volt se ajtó, se ablak – így minden kilátás befelé vezetett…
(Illusztráció: Jason Gringler)