Svetislav Basara több mint három évtizede állandó párbeszédet folytat korának abszurditásaival, leleplező szándékkal gúnyolódva a körülötte levő világon. Olykor polemikus, máskor szarkasztikus, néha dühös, de mindig szellemes megnyilvánulásaiban különleges szűrőn keresztül láttatja a valóságot, nem ritkán groteszk torzításokkal összpontosítva a figyelmet a lényegre.
A nagy írói áttörést számára a szerb posztmodern irodalom gyöngyszeme, a Feljegyzések a biciklistákról (Fama o biciklistima) című regénye hozta meg, amely sok mindenben megváltoztatta a szerb irodalmat és irodalmi felfogást. Ahogyan pályatársa, David Albahari mondja: „A Feljegyzések a biciklistákról után a szerb próza már nem olyan volt, mint előtte, Basara sem volt már ugyanaz az író, és én sem voltam már ugyanaz az olvasó, mint korábban.”
A regény Basara számára olyan szövegtest, amely a már nem feltétlenül szükséges epikai cselekményszál mellett magában foglalja az íróember szellemiségének valamennyi megnyilvánulási formáját: tudományos jellegű értekezéseket, filozófiai és vallási ihletésű esszéket, naplószerű feljegyzéseket, novellákat, leveleket, újságcikkeket, (ön)interjúkat, fiktív enciklopédiákból, bedekkerekből és lexikonokból merített szövegrészleteket és idézeteket.
Az egyedi poétika révén kiszélesedett regénytérben átértékelődött irodalmi és publicisztikai műfajok fúziójaként épülnek fel az író legjelentősebb regényei: a Bognár Antal fordításában magyarul is megjelent Feljegyzések a biciklistákról és Parkinson-kór: a kezdet és a vég (Uspon i pad Parkinsonove bolesti), valamint a budapesti Napkút Kiadó gondozásában hamarosan megjelenő A föld szíve (Srce zemlje).
Basara legsikerültebb műveire a bátorság, a leszámolás a mítosszal, az igazsággal való szembesülés követelménye, továbbá a kísérletezési hajlam, a legkülönfélébb irodalmi műfajok elemeinek ötvözése, történelmi személyek beemelése a cselekménybe, a valóság és a fikció teljes egybemosása jellemzőek. Szerzői csavarjaival, első pillantásra öncélúnak tűnő játékosságával sok esetben lerántja a leplet a tabuként kezelt „nagy igazságokról”, a hagyományos értékek álarcai mögé rejtőzött romlottságról, a modern ember eltévelyedéséről és hipokríziséről. Folyamatos misztifikációival tulajdonképpen a maga abszurd módján demisztifikálja a világot, nem kevésbé magát az irodalmat és az irodalmi alkotást is, mindenestül elutasítva azt a beidegződést, miszerint jelentős témákról csak halálkomolyan lehet szólni.
A szerző szinte kivétel nélkül minden könyvében az emberi sorsot a közösségileg elfogadott hazugságon megalapozott politikai eszmék rendszerében tanulmányozza. A kollektív tudat mibenlétére keresve a választ, műveiben sokszor a rá jellemző sarkított formában mond társadalomkritikát, szellemes (kvázi)tudományossággal kérdőjelezve meg mind a hivatalos történelmet, mind a tudományos tételeket, mind az általánosan elfogadott értékeket. Visszájára fordítja világunkat, és ironikus naivitással mutat rá annak tévhiteire. Ars poeticája egy mondatba sűrítve a következőképpen hangzik: „Az a legbetegebb, aki betegnek hiszi magát, holott nem az.”
Basara műveiben az élet alapvetően metafizikai jelenség. Könyveiben a szerző újra meg újra feldolgozza az ontológiai kilátástalanság állapotát, általában régi misztikusok sajátosan értelmezett tanításainak tükrében érzékeltetve a jelenkor emberének érzelmi/értelmi hanyatlását. A valóság torz ábrázolásával az író arra igyekszik rámutatni, hogy egy teljesen vízió nélküli világban élünk, amely szellemi kiüresedését a haladó technológia modelljeinek gyors cserélődésével próbálja kompenzálni.