KITEKINTÉS
Érdekes, összetett kérdés a lírikusok vallási indíttatásait mérlegelni. Kosztolányi Dezső annak ellenére a legnagyobb elismeréssel írt a kereszténységről, hogy maga sosem volt hitvalló. Pilinszky János hitvalló volt, ám versei inkább a misztika fonák oldalát tükrözik, bár nem minden esetben. Heidegger megfogalmazása szerint a metafizika állítása vagy tagadása egyaránt metafizikai tény. Ebben a megközelítésben Pilinszky már-már negatív misztikája is a misztika sajátos fénytörésben színre kerülő változata. Érdekes még, és indokolt megemlítenünk Pierre Emmanuelt. Az ő költeményeit nem szövi át a hívő lélek megtapasztalt bizonyossága a szeretet időbe inkarnált jelenlétéről. Inkább a létezés agóniáját formálja verssé, a történelmen végig megtapasztalt, és folyamatos tapasztalással bíró golgotai eseményt Pünkösd nélkül. Emmanuel számára a fenti világ pusztán rögzített, kanonizált jellegű szövegekből írható le, ábrázolható, akár a térképek realitása. “Maga a világosság teljes száműzetésben”. A megbocsátás érdek fölötti áhítata nincs jelen az alkotói magatartásában. Igaz, Isten jelenvalóságát tapasztalati tényleírásban rögzítette, de ez önmagában még nem az önátadó szeretet megvalósultságából fakad. Az átértelmezett misztérium a szürrealista Reverdinél fel-felbukkan mint öntudatlan, ám megkérdőjelezhetetlen színvallás. Az imákhoz közelítő versbeszéd pedig ismert bármely korszak lírikusai közül a transzcendens által érintettek életművéből, Dantétól Ady Endréig és másokig, hosszasan sorolhatók a nevek. A macedon lírában kiemelkedő Ivan Csapovszki “Máté evangélista” című versének egyszerre mágikus és metafizikai szemlélete. ” Vajon arra az erdőre amelyből a te gyökered van/ csontvázzal vagy csillagképekkel fogok sújtani Máté evangélista?/ Féltésből hogy csak kéreg leszel/ adtam izzásomat világosságomat/ és így született… és így ütötte a sziklát/ ütötte a hullámot és elvette a világosságot./ Az aranyra először a lelket és a könyvet/ festették… “
A közeli múlt hazai lírikusait szemlélve elengedhetetlen Gyurkovics Tibort, Vidor Miklóst emlékezetünkben tartanunk, a jelen időszak két figyelmet érdemlő lírikusának, Bánki Évának, Kulin Borbálának alkotói attitűdjét hangsúlyosan kezelnünk. Fejeződjön be az áttekintés verseik teljes szövegével, az Isten felé nyitott költészetről írott gondolatok zárszavaként az emberi lélek küzdelméről, szorongásáról, az árulás dermesztő hideget vonzó esélytelenségéről, és arról, ami kimondatlanul benne rejlik az utolsó alkotásban. A hit Istene és a filozófiáé ellentmondásos viszonyban van. Kirkegaard bölcseleti megvilágításában Jézus magatartása racionálisan nézve őrültség, bolondság, ám szenvedéstörténete meghaladja a dráma fogalmi körét, egyszeri, megismételhetetlen misztérium.
Gyurkovics Tibor:
PÉNTEK
1.
Elvétem már a tárgyakat. A lényeg
elsikkad már a télből és a nyárból,
az azelőtt okosra nézett képek
hada most semlegesen vádol.
Az azelőtt fölépített varázshegy
most egycsapásra össze-vissza omlik,
s én így maradok véglegesen már egy
betört világban és sorsom csomóit
ki nem bogozva, ostobán, hanyatt,
csak azt érzem, arcomra folyik lényed,
akár a nap, a viasz és a lényeg,
s csak bámulom az üres tárgyakat.
2.
A látványt ölte meg bennem szemed.
Nem tudok látni, mióta rámnéztél,
csak azt, ami testedből föllebeg,
izgalmas fákkal lett tele a légtér,
de belső fákkal, mik úgy nőnek egy
hatalmas tájon, hogy az meg se látszik,
zsúfolásig tele vagyok veled
és nézlek, nézlek a megvakulásig.
Tapogatom az arcod. Ez az arc.
A végtelen. A minden arcok arca.
Nem látom már, csak amit te akarsz,
az ölelés zsákjába vagyok varrva,
ezer öltéssel a húsomba szúr
minden kis izmod, mint a tű.
Mi szorít össze veled ily vadul?
Szeretlek. Olyan egyszerű.
3.
Olyan közel vagy, hogy tested szöge
egész a szemgolyómat éri,
fordulnék, törnék kifele,
de arcod elől nem tudok kitérni,
el nem fordíthatom a fejemet,
a szemben-lét fáj, kínzó, gyáva helyzet,
az arcomat szorítja a kezed,
hogy ordítani tudnék – s csak szeretlek.
Üvölt a táj. Mert elhagytam teérted,
elhagytam árnyait és szögeit.
A boldogságot. Holnap jön a péntek
és testemet testedre szögezik.
Már lélegezni sem tudok. Merev
pupillámat az egekre szögeztem,
belémfúródtál, mint hegyes üveg,
s én csüngök csak ezen az egy kereszten.
Következik a végső Golgota.
A kicsike, a helyi, az egyéni,
mert kinek-kinek meg kell halnia
ahhoz, hogy e világon tudjon élni
Következik az önfeláldozás.
A látványtalan és őrült alázat,
míg fölhasítja bőrödet a nyárs,
a test pedig vergődik, mint az állat.
És megreped a hegy. Csorog a vérünk,
az üres éjben elhasad karunk.
Csak az válthat meg, aki meghal értünk,
s csak azt váltjuk meg, kiért meghalunk.
Vidor Miklós:
GETSEMÁNÉ
Immár a teljesülés felé sietnek a percek
e borzongó olajliget mélyén minden lélegzetemmel
közelítek az éjszaka legmélyebb pillanatához
és szédülök akár a kútkáva fölé hajoló
mert odalenn a víztükörben a tulajdon arcom néz reám
s többé nem ismerem meg
Uram megtanítasz tehát mielőtt ama végső lehellet
arcomba csap ( nem barmoké többé s jámbor szamáré
amint anyám elmondta annyiszor) megtanítasz tehát
hogy ilyen éjszakák teremnek csillagaid alatt
s e föld mikor az iszonyat reánkszakad
az ősi rend jegyében forog akkor is
Itt várakozom hát könyörgőn s engedelmesen
hogy betölthessem a törvényt
Növekszik a veszély
csak ők a mit sem sejtők takaróznak
mind mélyebben az álom pokrócaiba
Aludjanak is – mindaz mi jön értem jön el
rájuk csak akkor tartozik majd midőn múlttá cöveklett
Rám szabtad s én itt várakozom pihenve még csillagaid alatt
melyek lámpások lesznek hogy megvilágítsák az utat
s idevezessék őket kiknek kezébe adatom
Jaj csak időt még!
Feszítsd szét méhét másodperceimnek
hogy beleférjen a rémület légűrébe az élet a mögöttem maradó
s megnyíljék odabenn hogy befogadjon a kút
A veríték elönt Ó nem gyávaság ez Atyám
de egyetlen életet adtál nékem is és a próba iszonyú
megállom-é?
Te már tudod csak nékem kell a bizonyosság
nékem aki elvégzem mi rámbízatott s aztán semmit sem tehet többé
Kezedben minden
enyém a vágy csupán
s e gyönge akarat
hogy méltó maradhassak akkor is
Most is midőn föltűnnek a szövétnekek
s fényüknél az alakok kirajzolódnak
a fegyver megkoccan csörrenve hűvösen
Bánki Éva:
HÚSVÉT, HIDEG
Kutya hideg.
Ilyenkor minden százszor jobban fáj.
A gyulladt fog, a feltört sarok, a beütött térd,
az éles szél, ami megvágja az arcod
(oda is kapsz, vérzik-e).
De van ennél is rosszabb.
A csonthideg,
mikor már dideregni sem érdemes.
De milyen a szégyen,
a hideg rettegés,
ami szívedből tör fel?
Húsvét táján szerelemillatú,
langy szelek szálldosnak. És ez a virágillat!
Megostromolja egész Jeruzsálemet!
A kamráik mélyén csak a betegek dideregnek.
A halottak és a morc öregek.
És fáznak az árulók is. A szívük hidege,
a dac megdermeszti őket. Fáznak
a palota sokat látott, mohos kövei,
melyek közt halálra ítélik az Egyetlent.
Dideregnek a Getsemáne-kert
halhatatlan olajfái, a tavaszi szélben
reszketnek
a friss rügyek.
És fázik az eleven tűz is
ahova Péter, az áruló húzódik.
Csak, csak, csak.
(Ha én elveszek,
vesszen mindenki.)
Ó Jeruzsálem!
Nem találok örökifjú fénylő
palotáid között meleget.
Kulin Borbála:
VALAMIT A SZERETETRŐL
Azt tanulod éppen, hogy nem lesz jutalom
a lemondásért cserébe.
Tartod a tempót és futsz, kitartóan, céltalanul.
Kilégzés.
Most segíts meg, Mester!
– hogy is volt, mikor eszedbe jutott a vacsoráról
a reggel, a reggelről
a kakasszó, a kakasszóról
az árulás,
és hirtelen emlékeztél mindenre, ami azután következik?
Mondd, te meddig bíztál?
Hol volt az a pont, mikor végleg veszni hagytad magad?
S ha addig futnál, hogy már nem érted,
mit sző ellened a világ?
Mint célszalagot szakítod át
a hálókat, miket megannyi keresztes feszít eléd
az ösvény fölé behajló ágakon.
Visszanézel: útszélen kosárnyi őzláb,
elsírhatod magad, hogy sose nősz nagyobbra,
verjen bár az eső, te csak, mint a gomba,
minden ősszel gyönyörűen megbolondulsz.