Robika valamelyik év májusában jött a világra. Szép, egészséges kisfiú, gratulálunk anyuka. Robika feje tetején csak néhány világosbarna pihe lengedezett, a szemét néha-néha kinyitotta, de gyorsan össze is ragadtak újra. A könnyzáportól még kinyitni sem tudta rendesen, hogy körülnézhessen, hogy miért jár kézről kézre és mi ez a felhajtás körülötte. Zokogott, mint a többiek, amikor megérinti őket a levegő és amikor szemüket úgy szúrja az erős fény, mint a miénket, felnőttekét, amikor a sötét és nyirkos aluljáróból az utcára érkezünk. Az övéhez hasonló nyirkos arcok mindenütt. Megölelgetik, megmossák és leteszik valami kemény helyre, sok-sok textilbe burkolva. Szinte belefér az édesanyja egyetlen tenyerébe.

Kissé furcsállhatja, hogy hirtelen mit keres itt az óriások között, mint egy rossz mesében, amikor valaki messzire kerül a jól megszokott és szeretett otthonától és csupa félelmetes szörnyeteg közé kerül. Bár vele ismerősként bánnak, mindig ugyanazzal a furcsa, skandáláshoz hasonlatos szóval szólítgatják, és úgy pakolgatják ide-oda, mintha élettelen tárgy lenne, teljesen öntudatlan, cselekvőképtelen és kiszolgáltatott, hiába próbál ordítani, mindig valami gumival tömik be a száját, amitől valóban meg is nyugszik. Máskor ugyanilyen, ámde lyukas gumival közelítenek felé, valami színes, pépes szer folyik belőle, és azonnal elhallgattatja. Nyugtató lehet, tele tömik gyógyszerekkel, amitől teljesen elveszíti minden önállóságát. Nem tudta, hogy meddig mehet ez így és mi fog történni. Amikor próbálja ezt a gumis üveget megtartani, az mindig kiesik a szájából és szétfröcsögtetve a tejet a földre esik, néha még el is gurul a nem messze lévő szék lábáig, beleütközik és megáll. A felhabosodott tej buborékai ilyenkor egymás után pukkadnak ki, utána meg már az ő szájában teszik ugyanezt, mert a mama zsörtölődve felveszi, és kedvesen, játékosan megdorgálja Robikát, hogy ejnye-ejnye, inkább maradjon nyugton és igyon szépen, mert nem fog mindig ugrálni a fotel és a padló között, hogy a ledobott üveget felszedegesse.

Így teltek el az évek, Robikának nem nőtt sokkal több haja. Azóta hiába próbált annyiszor lábra állni, nem tudott. A szülei mindig utána rohantak, és leültették, ő pedig elkezdett üvölteni és kapálózni. Mintha azt akarta volna mondani, hogy hagyják békén, ne érjenek hozzá, igenis meg tudja csinálni. Ilyenkor Szandra mindig érdeklődve figyelte a sarokban lévő fotelben összekucorodva. Olyan volt, mint egy jóllakott cica. Persze néhányszor sikerült kicselezni őket, mert nem figyeltek oda. Akkor mindig hatalmasat esett és nagyon sírt, de nem bánta, mert a mamája nagyon gyengéden viselkedett vele ilyenkor. Ugyanezért egyszer a poharat dobta földre, ami darabokra tört, a tócsa közepén meg ott voltak a szilánkok. Megveregette a kezét, elég erősen, de hamar felkapta az ölébe, és rohant vele a lifthez, majd végigvitte az utcán, egyenesen a tőlük két sarokra lévő doktor nénihez. Ott hatalmas kötést tettek Robika fejére, szép fehér turbánt, olyan volt, mint egy basa. Amikor meglátta magát a tükörben, nevetésben tört ki. Több hétig kellett hordania, a végére azért már eléggé zavarta, amikor mindig a szemére csúszott, de az anyja a narancssárga bot illatú kezével mindig megigazgatta. Neki külön főzött, bár Robika nem tudta, hogy miért, hiszen a többiek ételének is finom illata volt. Próbált belemarkolni a tányérjába, amikor a nővérével foglalkozott és nem figyelt, és gyorsan a szájába tenni a zsákmányt, de akkor anyu eléggé dühös lett, és már csomagolta is szalvétába a nyálas masszát, aztán megmosta a kezét.

Szandra, úgy tűnt, valamiért nem kedvelte. Egyszer megkérte az anyját, hadd vehesse ő is ölébe az öccsét, úgy szorította magához, hogy alig kapott levegőt. Testvéri szeretet. Máskor, amikor lefeküdt mellé játszani, a macis csörgőt nem csak a levegőbe lendítette, hanem a fejéhez is. Vagy amikor sírt valamiért, mondjuk mert sokszor fájt a hasa, akkor megcsipkedte. A karját, az oldalát, az arcát. Rengeteg düh volt azokban a hétéves ujjacskákban. Volt, hogy több piros folt is volt a testén, de Szandra szerencséjére hamar elmúltak. Szandra egyébként szép kislány volt, Robika szerette, ha a közelében van, még akkor is, ha ijesztően viselkedett, és fájdalmat okozott neki. Szeretett volna beszélni róla, már csak azért is, mert Szandrának igazán selymes hangja volt. Még ha hisztizett, akkor is telicsilingelte az egész házat. De Szandra sem beszélt hozzá. Valószínűleg nem hozzá nem szólt semmi fontosat, hanem az anyjához sem. Volt, amiről mélyen hallgatott, mintha nem is létezne. Most, hogy megtanult olvasni az iskolában, néha mesélt neki mesét, amit Robika érdeklődéssel hallgatott, de volt egy olyan érzése, hogy nem nevetve pufogó autókról szól és randevúzó Mickey egerekről, hanem egészen különös borzalmakról, és ki tudja, a kislány honnan hallotta őket.

Amikor Szandra már nagyon gyakran művelte azokat a szokatlan dolgokat, akkor Robika nagyra nyitotta a száját, hogy végre tisztázzon mindent. Még hang is jött a sötét barlangból, de akárhogy kerekítette az ajkait és nyújtogatta a nyelvét, a papája értetlenül nézett rá, és folyton visszakérdezett. Éhes vagy? Szomjas vagy? Meleged van? Ő pedig hevesen válaszolna, de minden mozdulata csak karrándítás vagy kacagás, amire azonnal összesereglik mindenki körülötte és vékony hangjukon beszélve az arcába hajolnak. Nyugalom, mindjárt hazaér anyád, és hozza a gyógyszert.

De Anya már egyre fáradtabb. A szeme alatt kis vízgyűjtők vannak. Könnyen megtelnek vízzel és kiöntenek. Anya nyugtalan. Pedig anya nem esett el soha a lépcsőn. Anya tépelődik. Anya nem tudja, hogy merre tovább. Anya felkeres sok nénit, tanácsokat kér. Megtelik az utazótáska kis ruhácskákkal. Hamarosan találkozunk, ölel magához, hamarosan újra itthon leszel.

 Tele volt a környék „Missing” lapokkal. Arra sétáltam a nyári melegben minden nap, hátha meglátok valakit, aki szorgosan olvasgatja, és le tudom támadni, hogy talán tud valamit? Látta valahol, csak nincs elég pénz a telefonján, hogy felhívja a számot, és elmondja nekem? Direkt kiírtam három nyelven, a magyaron kívül még angolul, németül és spanyolul is, de úgy gondoltam, hogy utóbbi jó lesz az olaszoknak és a portugáloknak is, sőt, talán még a franciák is elboldogulnak vele. Úgyis egy nyelvcsalád. Arra is volt példa, hogy meghívtam egy-egy nézelődőt egy fagyira, hátha egy kis ajándék ellenében jobban megelevenednek az emlékeik.

Ha valakit ott találtam – a három hét alatt volt néhány érdeklődő -, akkor elkezdtem nekik mesélni egy kicsit a dolog hátteréről, hátha jelent egy kis segítséget. Nem hitték el, hogy 18 évesem láttam először a Balatont. Az az év nagy fordulópont volt több szempontból is. Nem hatott meg az első találkozás, bár nagy vihar volt, és ezt nemcsak azért mondom, hogy szokás szerint túlozzak. A tó egésze egy nagy állkapoccsá sűrűsödött össze és nagy cápafogakként haraptak a vonat felé, amely zakatolt a célállomásra.

Közben végig figyeltem az arcukat. Sokszor szoktam magam azon kapni, hogy valaki csak beszél hozzám szünet nélkül neki fontos, nekem érdektelen dologról, és én meghallgatom, mert úgy illik. De már oda sem figyelek, és elkezdek gondolkozni azon, hogy hogyan vágjak továbbra is érdeklődő fejet, és vajon látszik-e, hogy már nagyon eluntam az egészet és erőlködöm, és ezt miért nem érzi a másik is, hogy ideje lenne ezt már abbahagyni, mert mindenkinek elfogy egyszer a türelme, ha valaki feltűnési kórban szenved. Én ezt akartam elkerülni, így igyekeztem épp csak annyit beszélni, amit más még nem érez teljességgel érdektelennek, de azt sem akartam, hogy a tömörség rovására épp a legfontosabb dolgok maradjanak ki. Az egyensúly megtalálása nem olyan nehéz azt hiszem. Nem a legnehezebb.

Szóval meséltem, hogy nem gyakran jártunk nyaralni, vagy ha mégis, akkor nem mentünk el olyan messzire, mint a Balaton környéke, inkább csak megyén belül maradtunk. Keresem azt a kis tócsát valahol, ami az én első önálló nyaramat jelentette. Véletlenül kiöntöttem, de mire vissza akartam tömködni az üvegbe, hűlt helye volt, csak néhány cseppet sikerült megmentenem. És most égen-földön keresem, mert az az enyém, és senkinek nincs joga hozzá, hogy elrabolja tőlem. Ahogyan én sem engedtem a víznek, hogy valami fontosat elraboljon a világtól, bizonygattam egy idős néninek, a következő áldozatomnak, akit hirtelen elkaptam egy kávéra.

Amikor volt az a tábor, megismerkedtem a parton valakivel. Dél körül járhatott, hétágra sütött a nap, én pedig alig láttam valamit, mert otthon felejtettem a napszemüvegemet. Sokan voltak a parton, de a többség mégis a bódék körül állt a sorban, hogy szerezzenek valami ebédet, és megszárítsák redősre ázott bőrüket. És akkor ott állt valaki meztelenül a parton, a törülköző a lábánál hevert, úgy nézett ki, mint egy gyertya, ami maga mellé folyatta a faggyúját. Kicsit zavarba jöttem, mert mégiscsak mindenki ruhában járkált, ő pedig csak állt mereven és nézett valamit a távolban. Egyre közelebb lépkedtem hozzá, olyan óvatosan, hogy a papucsom telement homokkal, szinte már kúsztam, nem akartam hirtelen megijeszteni. Megálltam a háta mögött és gondolkoztam, hogy melyik oldalára álljak, odasettenkedtem a jobbhoz, majd gondoltam balról mégis jobb lenne, és amikor ismét a jobbat tartottam kényelmesebbnek, hirtelen megfordult és mogorván rám meredt. Legalábbis mintha én festenék szerencsétlenebbül a döntésképtelen mászkálásommal, holott őt nem takarta ruha. Nem vettem zokon, sőt megkérdeztem, hogy mit csinál itt egymagában a partnak ezen az elhagyatott részén, mire visszafordult és távolabb lépkedett, de azon nyomban követtem. Hé, mondtam, tekerd már magad köré – és nyújtottam a törülközőt, amit vittem utána, hiszen mégis elég furcsa ez a helyzet ebben a formában. Elvette tőlem, de csak azért, hogy azzal a lendülettel tovább is dobja, egyenesen be a tóba. Csóváltam a fejemet, hogy ez mekkora idióta. Fogalmam sem volt, hogy elölről kezdjem-e a beszélgetést, vagy folytassam ahonnan abbahagytuk, így megkérdeztem, hogy nem éhes-e, menjünk, kapjunk be valamit. Ismét hátra fordult, a szemét végigjáratta rajtam a lehető leghűvösebben és végre megszólalt. Annyit mondott csak, hogy húzzak innen, de jó messzire és lehetőleg azonnal, és hagyjam őt békén, mert mióta szokás az, hogy kötelező mindenféle erre tévedt vadidegennel leállni udvariaskodni. Szavainak már a kezével is nyomatékot adott, és ekkor láttam, hogy egy kólásüveget szorongat, lehetőleg úgy, hogy minél kevésbé legyen feltűnő, de nem a barna ital volt benne, hanem egy papír. Egy összehajtogatott papír, ha jó láttam, olyan palackpostaféle. Amikor észrevette, hogy rápillantottam, gyorsan maga elé kapta, és újra elindult. Mondhatni, hogy utána kocogtam, mert olyan gyorsan ment, és a válla után nyúltam. Tűzforró volt, ahogyan már én is a modorától meg a türelmetlenség okozta izgatottságtól; kevés dolgot utáltam jobban az időhúzásnál, ha egyszer gyorsan is le lehet zárni valamit. Gondoltam itt az ideje a taktikának, ez a tökfej úgyis csak a felét fogja felfogni annak, amit mondok, úgyhogy közöltem vele, hogy nem mindenféle jöttment vagyok, és egyébként ezt ki is kérem magamnak, csak láttam, hogy egyedül van, ráadásul mindenféle fürdőruha nélkül, így gondoltam odamegyek és felajánlom a segítségemet, hátha szükség van rá. Mellesleg én sem érzem túl jól magam, mert egy nagyon béna táborban vagyok, ahova nem akartam jönni, és legszívesebben elindulnék gyalog hazafelé. Mire hazaérnék, kb. a tábor is véget érne. Egész nap istenről meg a hitről papolnak, és hogy általa szebb lesz a holnap, na persze, szeretet, nekem az a szeretet, ha jó szorosan átölelnek, amikor szükségem van rá, és érzékszervekkel felfoghatóan szólnak hozzám, nem pedig az ezer oldalnyi nyomtatott betű. Valahogy úgy, mint ahogy most te és én állunk itt. Nekem ez az, ami jelent valamit. Egyszer még rosszabb jegyet is kaptam azért, mert a dolgozatomból kihagytam egy bibliai párhuzam elemzését, tehát sokszorosan elegem van belőle!

Hatásosra sikeredett, mert valamivel kedvesebben utasított, hogy menjek, hagyjam magára, ha jót akarok, és tegyek úgy, mintha soha nem is láttam volna, mert most olyanra készül, amitől jobb távol tartanom magam. Legyintettem, hogy ugyan már, miről beszél, és nem megyek sehova, de ekkor megragadta a karomat erősen, az ujjai között felpúposodott a bőröm, és mondta, hogy nem viccel, takarodjak már végre, már rég túl lenne rajta, ha nem tartanám fel. Meghalok, mondta kifulladva. Az erek a nyakán szépen visszahúzódtak és a légzése lassan újra egyenletes lett. Ijedten nézhettem rá, mert elkezdett torkaszakadtából röhögni. De hát, de hát te miért akarsz meghalni, te? Az ember nem hal meg csak úgy. Talán beteg vagy? Az orvostól jössz? Hiszen olyan egészségesnek tűnsz, erősnek, ráadásul fiatal vagy, olyasmi, mint én, hát hogyan halhatnál meg? Lenézően fürkészte az arcomat. Hát te tényleg nem érted? Nem kell ahhoz halálos betegség, és még csak nyugdíjba se kell hozzá vonulni. Ott az a stég – mutatott a tőlünk pár méterre lévő tóba nyúló faszínpadra – azon fogok végigsétálni és a végén hopp, vízbe ugrok. Ma végre eldöntöttem, hogy nincs több kibúvó, nincs több gyávaság. Ez a legjobb, amit most tehetek. Mindig azt mondtam, hogy nem, most nem, várok holnapig, aztán a holnapok csak egyre rosszabbak voltak és megbántam minden egyes napot, amit megvártam. Vártam, hogy majd valaki talán jön… Az anyám hosszú évek óta csak dolgozik naphosszat a boltunkban még nyáron is, a nővérem meg kint van Amerikában a kopasz, pénzes pasijával, és néha beszél velem skype-on, hogy megmutassa, hogy milyen új ruhákkal bővült a „gárdróbja”, és mellesleg azt is meg szokta kérdezni, hogy mizu otthon, de aztán már rohannia is kell, én meg két egyetemi év között fagyit árulok vagy sört szolgálok fel a mulatozó turistáknak, hát igazán élvezetes. Az apámról még nem beszéltem, persze, nem véletlenül, mert az meg nincs is! Vagyis hát van valahol, csak éppen nem nekem, hanem valami idegen nő véletlenül megfogant kölykének. És most már tényleg elegem van, menj innen, hadd zárjam le ezt az ügyet!

Mindezt szinte egy levegővel mondta el, nekem pedig könnyes lett a szemem, de úgy éreztem, hogy ebben a helyzetben furcsán nézne ki, ha elkezdenék zokogni, miközben neki több oka lenne rá. Várj, állj meg, nem megyek sehova! Nem-megyek-sehova! – törtem ki hisztérikusan. Ülj le és figyelj rám, te most nem mész sehova, itt maradsz velem, és nagyon köszönöm, hogy őszinte voltál, de ez még nem ok… az, hogy ilyen borzalmas… biztosan az, én nem tudom, mert én, de nézd, te mondtad, hogy vártad, hogy jöjjön valaki, és senki, de én itt most… itt vagyok, nem érdekes? Persze, nem ismerjük egymást, nem ám, pont ezért tovább is mehettem volna a dolgomra. De nem… odamentem, mert láttam, hogy oda kell, hogy most nem lehet tovább, és oda… persze nem hálálkodást várok, nem is azért mondtam, csak…

A fenébe, soha nem csináltam még ilyet, nem tudom, mit mondhatnék neki, hogy visszatartsam. Figyelj, ha már ennyi ideig vártál, akkor még várj egy kicsit. Nekem úgyis itt kell maradnom még néhány napig, járjunk össze, és nézzünk megoldás után. Szépen kérlek! Örülnék a társaságodnak. Nem lennénk egyedül. Gondold meg, milyen jó lenne. Ki tudja, hogyan alakul… Kérlek! Könyörgök neked, tudom, hogy már sokszor átgondoltad, de én elhamarkodottnak érzem ezt. Csak adj egy lehetőséget, kérlek, ne mondj nemet. Utána bárhogyan dönthetsz, de csakis utána! Addig meg kár lenne elszalasztani ezt a pár napot, nem? Ugye egyértelmű, hogy ez egy nagyon jó ötlet… Na? Ugye, az? Szeretnélek megismerni. Nem hagyhatod úgy itt a világot, hogy megfosztasz engem magadtól. Csak pár napig még. Azt mondják, hogy kedves vagyok. Légyszi. Veled is az leszek, nagyon kedves. Jó? Akkor megbeszéltük? Benne vagy? Na? Igen? Nem mondott semmit, én meg annyit kérdeztem, hogy nem tudtam, hogyan harcolhatnék még érte. Aztán bólintott, hogy legyen, és a megkönnyebbüléstől hirtelen minden vér kiment a végtagjaimból, legszívesebben bábuként dőltem volna a homokba a görcsös rimánkodás után.

Remek napok voltak. Szerettem volna azt hinni, hogy nemcsak nekem, hanem neki is új értelmet nyert az élete. Az öt nap végén kértem, hogy azt az üveget, amiben a búcsúlevél volt, és amit vagy a vízbe akart dobni vagy félig a homokba ásni, töltse tele vízzel. Menjünk a tóhoz, mártózzunk meg benne, hogy mi is összekeveredjünk a tó ezernyi alkotórészével. Fél liternyi folyadék hármunkból, amiben örökre benne lesz ez a nap, ez a mostani illékony állapot. Teletöltötte, aztán miután hazaértünk, áttöltöttük abba a macis üvegbe, amiben régen méz volt, és fel is címkéztük dátummal, hogy sok év múlva is legyen majd támpontunk.

Hát érti már, miért ilyen fontos? Kérdeztem a nénit, aki addigra csukott szemmel feküdt a széken, a fejét kissé a mellére ejtve. Megböktem kicsit, mire felriadt, és mondta, hogy persze, persze, világos, de nem tud semmit. Reménytelennek tűnt minden. Sokáig nem láttam őt sem, egyszer csak összecsomagolt, és mondta, hogy majd visszajön. Nem jött. Azt hittem, hogy a levelet azóta valaki már biztos elolvasta, és mindennap úgy mentem le a postáért, hogy talán ott egy példány belőle nekem is.

A gyufa átadja lángját a gyertyának, s halk sercegéssel elalszik. Sötét van még, mert a gyertya alig-alig kap életre – az újszülöttek torkuk szakadtából felüvöltenek, a láng meg csak szemérmesen hajlong ide-oda fekete kormot lehelve körben az üveg szélére. Nem is baj, hogy így belep a sötétség, mert csak szavakkal akarok mondani, gesztusokkal nem. Nincs szükség arra, hogy többet gondolj mögém, mint amennyi bennem van. Azt hiszem, még nem is láttál világosban. Lehet, hogy világosban meg sem állnánk a helyünket egymás mellett. Világosban más emberek vagyunk. Most olyan, mintha egy vetítő lenne, kinagyítja a falra az árnyképeinket. Tátogok a falon, mint egy partra vetett hal. Nevessük ki magunkat ezen, a későbbiekben nem szeretném, ha emiatt terelődne el a figyelem.

Odamegyek a fiókhoz, és a színes szövegkiemelők alól előveszek egy négyrét hajtott papírt. Pontosan tudtam, hogy ott van, hiszen hányszor vettem már elő és tettem vissza rutinszerűen… Ez a versed, nekem írtad. Angol címet adtál neki, soha nem értettem meg hogy azt miért érzed kifejezőbbnek. Te is mosolyogsz, amikor hónapok óta most először elolvasod, már nem is emlékeztél mindenre. Nem vagy különösebben tehetséges, de mégis napokig félve merészkedtem a vers közelébe, mert olyan különös volt elolvasni. Még most is félek tőle, hogy egyszerre túl sok mindent juttat eszembe. Zavarba ejtő és nevetséges volt, hogy rám gondoltál, miközben ezeket papírra vetetted. Ezzel sikerült valóra váltanod egy vágyamat, amelyről azt hittem, hogy olyan, mint a többi: lányregénybe illő, és a tétlen várakozásom miatt örökre dobozban fog maradni, hogy majd mindig újra és újra elővehessem, és sírhassak, hogy ez is egy olyan dolog, amit nem sikerült elérni az életben. Amivel majd mindig ostorozhatom magam, ha a világ legszerencsétlenebb embere című önsajnálatot veszem elő.

Most megkóstoltatom a lánggal. Mohón harap bele, és egyre többet és többet fal belőle, majdnem leharapja az ujjamat is. Ropognak a fogai alatt a szavak. Egy évvel később már másnak írsz ugyanilyet, s én éppen ezért eldöntöttem, hogy nem fogok többet foglalkozni senkivel. Nem leszek senki rabja. A nagy beleszeretések és nagy kiszeretések mestere vagyok. Ha az agyamnak azt parancsolom, akkor bárkibe szerelmes leszek. Ha csalódásszagúra fordulna a dolog, akkor rögtön meggyűlölök akárkit. Ha kell, mindenkit a világon. Parancsszóra! Hiszem, hogy lehet irányítani, hogy nemcsak az autók vagy a számítógépek fölött lehet úr az ember, hanem saját magával is rendelkezhet. Ha addig imádtam a szép barna szemeidet, amelyekben annyi okos dolgot tudtam felfedezni időről időre, akkor észre tudom venni azt is, hogy milyen aránytalanul nagy az orrod és hogy valójában mennyi semmitmondó hülyeséget beszélsz megállás nélkül. Merthogy ez a vers is tele van baromságokkal, ne tagadjuk, nem lepne meg, ha megfeküdné a lángocska gyomrát és inkább betakarózna a viasszal, hogy kipihenhesse ez a szellemi erőpróbát.

Még ne menj, állj – rohanok, elállom az utadat és a mellkasodnál fogva tartalak vissza. A kulcsod alig hagyta abba a hintázást a zárban és még én sem fejeztem be. Azt hiszem, ezt hívják tiszteletnek. Ezt itt, amit most csinálok. Mindenkinél jobban tisztellek a világon, ugyanis még senkinek nem mondtam el soha, hogy nem akarom látni. Mindig csak az a kényelmetlen, feszengő érzés. De most könnyebb és szabadabb minden. Mégiscsak lehet benned valami különleges, ha te vagy az első. Úgy látom te ezt nem érzed, mert zavarodban a szőnyeget túrod az ujjaddal, mint valami kukac, ami egyre mélyebbre és mélyebbre hatol, hogy aztán elérhesse az alma közepét.

Menj, hagyj egyedül. Beledobom a fényképedet is az üvegbe, hagyom darabokra foszlani és összetöpörödni, aztán gyorsan elfújom a lángot, nehogy végső erejét összegyűjtve megmenekülhessen. A füst jó néhány másodpercig gőzölög a szobában, megnyálazom az ujjamat és eloltom az izzó kanócot; ablakot nyitni még így is muszáj. Most már menj és vigyél magaddal mindent.