A gyufa átadja lángját a gyertyának, s halk sercegéssel elalszik. Sötét van még, mert a gyertya alig-alig kap életre – az újszülöttek torkuk szakadtából felüvöltenek, a láng meg csak szemérmesen hajlong ide-oda fekete kormot lehelve körben az üveg szélére. Nem is baj, hogy így belep a sötétség, mert csak szavakkal akarok mondani, gesztusokkal nem. Nincs szükség arra, hogy többet gondolj mögém, mint amennyi bennem van. Azt hiszem, még nem is láttál világosban. Lehet, hogy világosban meg sem állnánk a helyünket egymás mellett. Világosban más emberek vagyunk. Most olyan, mintha egy vetítő lenne, kinagyítja a falra az árnyképeinket. Tátogok a falon, mint egy partra vetett hal. Nevessük ki magunkat ezen, a későbbiekben nem szeretném, ha emiatt terelődne el a figyelem.
Odamegyek a fiókhoz, és a színes szövegkiemelők alól előveszek egy négyrét hajtott papírt. Pontosan tudtam, hogy ott van, hiszen hányszor vettem már elő és tettem vissza rutinszerűen… Ez a versed, nekem írtad. Angol címet adtál neki, soha nem értettem meg hogy azt miért érzed kifejezőbbnek. Te is mosolyogsz, amikor hónapok óta most először elolvasod, már nem is emlékeztél mindenre. Nem vagy különösebben tehetséges, de mégis napokig félve merészkedtem a vers közelébe, mert olyan különös volt elolvasni. Még most is félek tőle, hogy egyszerre túl sok mindent juttat eszembe. Zavarba ejtő és nevetséges volt, hogy rám gondoltál, miközben ezeket papírra vetetted. Ezzel sikerült valóra váltanod egy vágyamat, amelyről azt hittem, hogy olyan, mint a többi: lányregénybe illő, és a tétlen várakozásom miatt örökre dobozban fog maradni, hogy majd mindig újra és újra elővehessem, és sírhassak, hogy ez is egy olyan dolog, amit nem sikerült elérni az életben. Amivel majd mindig ostorozhatom magam, ha a világ legszerencsétlenebb embere című önsajnálatot veszem elő.
Most megkóstoltatom a lánggal. Mohón harap bele, és egyre többet és többet fal belőle, majdnem leharapja az ujjamat is. Ropognak a fogai alatt a szavak. Egy évvel később már másnak írsz ugyanilyet, s én éppen ezért eldöntöttem, hogy nem fogok többet foglalkozni senkivel. Nem leszek senki rabja. A nagy beleszeretések és nagy kiszeretések mestere vagyok. Ha az agyamnak azt parancsolom, akkor bárkibe szerelmes leszek. Ha csalódásszagúra fordulna a dolog, akkor rögtön meggyűlölök akárkit. Ha kell, mindenkit a világon. Parancsszóra! Hiszem, hogy lehet irányítani, hogy nemcsak az autók vagy a számítógépek fölött lehet úr az ember, hanem saját magával is rendelkezhet. Ha addig imádtam a szép barna szemeidet, amelyekben annyi okos dolgot tudtam felfedezni időről időre, akkor észre tudom venni azt is, hogy milyen aránytalanul nagy az orrod és hogy valójában mennyi semmitmondó hülyeséget beszélsz megállás nélkül. Merthogy ez a vers is tele van baromságokkal, ne tagadjuk, nem lepne meg, ha megfeküdné a lángocska gyomrát és inkább betakarózna a viasszal, hogy kipihenhesse ez a szellemi erőpróbát.
Még ne menj, állj – rohanok, elállom az utadat és a mellkasodnál fogva tartalak vissza. A kulcsod alig hagyta abba a hintázást a zárban és még én sem fejeztem be. Azt hiszem, ezt hívják tiszteletnek. Ezt itt, amit most csinálok. Mindenkinél jobban tisztellek a világon, ugyanis még senkinek nem mondtam el soha, hogy nem akarom látni. Mindig csak az a kényelmetlen, feszengő érzés. De most könnyebb és szabadabb minden. Mégiscsak lehet benned valami különleges, ha te vagy az első. Úgy látom te ezt nem érzed, mert zavarodban a szőnyeget túrod az ujjaddal, mint valami kukac, ami egyre mélyebbre és mélyebbre hatol, hogy aztán elérhesse az alma közepét.
Menj, hagyj egyedül. Beledobom a fényképedet is az üvegbe, hagyom darabokra foszlani és összetöpörödni, aztán gyorsan elfújom a lángot, nehogy végső erejét összegyűjtve megmenekülhessen. A füst jó néhány másodpercig gőzölög a szobában, megnyálazom az ujjamat és eloltom az izzó kanócot; ablakot nyitni még így is muszáj. Most már menj és vigyél magaddal mindent.