A kis kavics. Kellően egyszerű és kellően filozofikus.

A könyv hátlapján található egy hatásvadász idézet – van itt egy náci kurva, egy reménytelenül szerelmes férfi, és egy ma is futó divatos tv-sorozat, érezzük magunkat érintve –, az elején pedig egy semmitmondó, Hitchcock-i hangulatot sugárzó kép, melytől az amúgy teljesen felesleges borítót eltávolítva sem szabadulhatunk. Igaz, ha így teszünk, lemaradunk a szintén filozofikus pózba merevedett írónő fényképéről és egy remek fülszövegről, melynek végén ez áll:

„Lovas Ildikó regénye filmszerűen pergő, rendkívül gazdag és az olvasót mindvégig feszültségben tartó olvasmány. Mint egy igazi krimi.”

Hát persze. Végül is a fülszöveg az utolsó hely, ahol még ámítani lehet az érdeklődőt, nem vehetjük rossz néven, ha a kiadó próbálkozik. Nem is szokás ezzel foglalkozni – úgy vélem, aki hitelt ad ezeknek a szövegeknek, igencsak tájékozatlan a könyvek világában –, ám esetünkben ennél pontosabban meg sem lehetne határozni, mi nem Lovas Ildikó regénye. Sokkal közelebb kerülhetünk a könyv hangulatához az alábbi, emblematikusnak tekinthető idézettel:

„Sokszor érzem, az élet egy gépezet, ami tele van szabálytalanságokkal. És én nem vagyok más, csak egy kis kavics ebben a gépezetben, ami folyton beakad a fogaskerekek közé, és pillanatokra megakasztja a haladást. A haladást, ami kiszámíthatatlan irányú, mert a szabálytalanságoknak nincs tanulsága. Iszonyú érzés.”

Kozma Léni, a harmincas éveinek végén járó, egyedülálló történelem-tanárnő, aki még mindig az anyjától hallgat életvezetési tanácsokat, és aki egy francia kockás füzetbe jegyez le bugyuta filmes idézeteket önmaga szórakoztatására, ez esetben (is) alaposan túlértékeli saját szerepét és helyzetét. Ő nem a fogaskerekek közé ragadt, hanem rátapadt valamelyik értelmetlenül forgó kerék oldalára és unalmában másokat bosszant fontoskodásával. A gond csak az, hogy a „mások” közé bizony az olvasó is beletartozik – legalábbis én mindenképpen.

„Ugyan kinek nem fáj a micsodája arra, mi történt az iskola padlásán azon a forró nyáron?”

A történet egy különös felfedezéssel kezdődik: az iskola padlásán egy ismeretlen férfi holttestére bukkannak. Úgy tűnik öngyilkos lett, ám a hatóságok nem tájékoztatnak senkit – miért is tennék? Hősnőnk, aki már feleslegesen sok bűnügyi sorozatot látott, rögtön gyanút fog, ám nyomozása csupán egy figyelemelterelés, egy kis epizód, talán épp csak arra elég, hogy a fülszövegben kriminek, pontosabban krimiszerűnek tüntethessék fel a könyvet. A könyv kétharmada valójában Kozma Léni értelmetlen, és helyenként idegtépően unalmas lelki vergődéséről szól. Élete alapvetően félresiklott, igaz, valójában nem is tett semmit azért, hogy ne így legyen. Sodródott az árral és most csodálkozik, hogy hova jutott. Figyelme elkalandozik, mindenbe belefog, de semmivel sem törődik igazán, nem is jut el sehova. Ez persze evidensnek tekinthető, ám amikor már a harmadik, több fejezeten át boncolgatott témával sem érünk révbe, gyanút foghatunk, hogy itt valamiféle átverés lappang. És valóban. Beszélhetnék arról, mi a szerepe a műben a sirokkónak, ki is az a Leni Riefenstahl, vagy éppen Danys Finch Hatton, ám semmi értelme nem lenne. Annak ellenére mondom ezt, hogy az első közel kétszáz oldal kulcsa ezzel a három fogalommal meg is adható! Mindaz a bonyolult utaláshálózat, amit Lovas Ildikó feltehetően nem kis munkával felépített – még ha ezek jó része témához illően a tv-műsorok és reklámok közül kerül is ki –, csupán arra szolgál, hogy megmutassa hősnőjének zilált, koncentrálni képtelen gondolatvilágát. Tucatnyi oldalt lehet átlapozni anélkül, hogy bármit is vesztenénk, vagy akár elakadnánk a történet szövedékében: egyszerűen semmi jelentősége nincs a leírtaknak. Egy oldalon egyszerre elmélkedik a kommunizmust kiszolgáló irodalmárokról, a középkori szerb állam megroppanásáról, arról, hogy saját neve mennyire összecseng Leni Riefenstahléval, valamint az utak szélén ismeretlenek által állított kőkrisztusokról. Kétségtelen, hogy olyan szépen szövi a szálakat, észre sem vesszük, hogy valójában fogalmunk sincs miről beszél. Ez tisztelendő lehet, ám az kevésbé, hogy az ember idejének rovására élvezkedik.

„Rájöttem arra, miközben az ágyamban heverésztem, hogy a nyomozás, a gonosz szándék, az elkövetett bűn leleplezése nem fontos, nem vagyok erre kijelölve. Lehet, hogy semmire sem vagyok kijelölve, úgy értem, talán azért nem lettem újságíró, pszichológus, főiskolai tanár, tudományos kutató.”

De mire megy ki a játék? Valóban nincs tanulság, nincs végkifejlet? Ez már csak azért is lenne iszonyú, mert bár olvasni öröm, és az idő sem mindig pénz, ahogy Kozma Léni, úgy mi sem leszünk már fiatalabbak. Megnyugodhat az olvasó, csupán 280 oldalt kell végigszenvedni egy alig több, mint 300 oldalas könyvből ahhoz, hogy rájöjjön, mit/miért is olvasott eddig. Igaz, erősen életkor és szemléletfüggő, hogy megérte-e, de hát ilyen az irodalom.

„Ezért sajnálom, hogy nem lettem pszichológus. Értenék, tudnék, megmagyaráznék mindent. Álmokból vagy Pavlovból, két irányzat és a cafrangok, nem bonyolult. És sokkal értelmesebb, mint amivel eddig foglalkoztam.”

A kis kavics valójában nem krimi, vagy legalábbis klasszikus értelemben nem nevezhető annak. Cselekménye ugyan van, ám valahol a háttérben és csak foszlányokban. Még a megoldás fényében is elég esetleges, hogy tulajdonítunk-e nekik jelentőséget és ha igen, mekkorát. Lovas Ildikó valóban egy lélek rezdüléseit tárja elénk, kérdés, hogy rá tudunk-e hangolódni, ugyanis ez teszi a könyvet értékessé, vagy éppen teljesen élvezhetetlenné. Negyven évesen már késő, harminc év alatt valószínű még korai próbálkozni vele. Mindenesetre érdekes kísérlet, talán csak a tesztalany hagy némi kívánni valót maga után. Talán öt év múlva újra előveszem.

Lovas Ildikó: A kis kavics, Pozsony, Kalligram – Budapest, Pesti Kalligram, 2010.

Első publikálás dátuma: 2011-05-14 17:27:57