Ember a (média)gépben

Mások bizonyára a sztárkultusz illuzórikus voltáról elmélkedtek,

 miszerint a hírnév puszta díszlet, terméketlen hiábavalóság, és még

csak meg sem éri, hiszen lám, én is ide kerültem.

– Georges Coma

 

 

Az 1990-es években a bulvárvilág felfedezte: anélkül is sztárt faraghat valakiből, hogy az illető bármit letett volna az asztalra. Hála a különféle valóságshowknak, létrejött a sztárság egy új, alsó szintje, mely idővel a celeb elnevezést kapta, s amihez joggal tapad némi negatív felhang. Ezek a hírességek abból éltek, hogy megjelentek a képernyőn, s miközben lényegében semmit nem csináltak, nevük, arcuk ismertté vált. Úgy tűnt, az ember imádja nézni a másik nyomorát, miközben épp sajátját próbálja elfelejteni – ez pedig a kereskedelmi csatornák műsorszerkesztőinek igencsak kapóra jött, lévén névtelen, közönséges, ám valami furcsa, perverz módon mégis szórakoztató alakokat nem nehéz találni, csak legyen nagy a felhajtás. A közvélemény elítélte a változatlanul magas nézettséget produkáló jelenséget. Filmek és könyvek garmadája állított elé görbe tükröt (Truman Show, A menekülő ember, A.I. – Mesterséges értelem stb.), valamint a korábban igen csak hasonló módon képernyőre került hírességek tartottak kiselőadást ellene, talán saját pozíciójukat féltve. Hamar divatba jött a celebek mulatságosan meglepő tájékozottságot mutató szidalmazása, ám a hatalmasok elleni összefogás ősi vágya ezen is felülkerekedett: a műsorok kritizálását és becsmérlését felváltotta a médiáé, azé a névtelen uralkodóé, mely furmányos módon arra kényszerít embereket, hogy saját elmondásuk szerint borzalmas, undorító és nézhetetlen műsorok elé üljenek le esténként. Ennek a divatnak az irodalmi megtestesítője Serge Joncour A bálvány című műve. Ezúttal sem az ember kerül a kritka fókuszába, hanem az a „kozmikus hatalom”, mely saját kénye-kedve szerint emeli fel őt elképesztő magasságokba, hogy aztán minden lelkiismeretfurdalás nélkül lökje vissza, mondhatni a porba, ha már nincs szüksége rá. Az ember pedig tehetetlenül szenved, majd összeomlik – és mi sírunk. Sajnáljuk az ártatlan, kihasznált embert, akinek még véletlenül sincs köze ahhoz, hogy bohócot csinálnak belőle. Persze a regényben így is van, de hát sokkal egyszerűbb a dolgokat két dimenzióban szemlélni…

Georges Coma minden ok nélkül, egyik napról a másikra híres lesz. A járókelők rámosolyognak, a boltos autogrammot kér, a kávézó tulajdonosa elengedi a számlát, a tv-ben róla szólnak a hírek. Fogalma sincs, miért vagy hogyan, de ami még furcsább, rajongói sincsenek tisztában a válaszokkal – s ez nem is zavarja őket. Az alaphelyzet egyszerre abszurd és félelmetes, a kezdő sorok már-már A Per-t idézik, ám a könyv messze nem felel meg a felütés szülte várakozásoknak. Itt is két egyenlőtlen erő feszül egymásnak, ám Josef K.-val ellentétben Georges Coma nem átlagember, bármilyen kétségbeesetten is bizonygatja a szerző – legalábbis nem valószínű, hogy az átlag francia polgárt egy érettségizetlen, semmihez nem értő munkanélküli testesítené meg, aki „saját” bevallása szerint sem alkalmas társas kapcsolatok kiépítésére. Börleszkbe illően esetlen figurája egy hétköznapi környezetbe is nehezen illeszkedne be, egy fenekestül felfordult világban azonban csak tovább növeli a káoszt, amit a regény második felében felszaporodó, felvillanásszerű, szinte előzmény és kifejlet nélküli jelenetekkel a szerző is kihangsúlyoz. A részeg Coma saját nyomoráról való monologizálásának szaggatottsága még csak-csak érthető, az azonban már kevésbé, hogy az írói véleménnyilvánításon túl – miszerint mennyire sivár is az átlagember családi élete! –, milyen funkciót tölt be a történetben. Az utolsó két fejezet ráadásul szakít a történet folytonosságával és két álomszerű képben az író véget vet hőse eleve bukásra ítélt közszereplésének. A végső poén nem ül, hacsak nem ugrotta át az olvasó a könyv közepét, amire bár látok esélyt, nem valószerű. Maradnak hát a roppant filozófiai tartalmat sugárzó utolsó fejezetcímek, melyekből olyan bölcsességeket szűrhetünk le, mint „aszesz ahhoz tesz hasonlóvá, ami nem te vagy”, vagy „a mocskosat csak egy hajszál választja el a gusztusostól”.

Freud szerint az irodalmi művek hősei és a velük történő események mindig tükrözik alkotójuk gyermekkori vágyálmait, megrázkódtatásait. Bár a megállapítás hallatán sokan felvonhatják a szemöldöküket, az a sértettség, amelyet Serge Joncour hőse álcája mögül a világba kiált, s ahogy a hírességekről beszél, legalábbis figyelemfelkeltő. A történet elnagyolt, a környezet és a mellékszereplők sztereotip papírmasé-figurák, minden egy dologra lett kihegyezve: a szerzőnek a kizsákmányoló szórakoztatóiparról alkotott véleményére, melyet lépten-nyomon az olvasó képébe vág. Nem egyedi esettel állunk szemben, ám ez a vélemény – a média, az újságírók, a politikusok ostorozása – már 2004-ben is elcsépeltnek számított, 2010-re pedig (ekkor jelent meg ugyanis magyarul) nagyjából akkora újdonságértékkel bír, mint a hetvenkettedik Danielle Steel regény.

A mű 2005-ben elnyerte a Xavier Ferneret-ről elnevezett Fekete Humor Díjat. Hogy az azt odaítélő kritikusok a művet nem olvasták, vagy a humorról nem volt fogalmuk, az olvasóra bízom.

Serge Joncour, A bálvány, ford. Förköli Gábor, Budapest, Ráció, 2010.

Vélemény, hozzászólás?