---

Perrín és az álombeli nyelvek

Perrín de Buriz igen jó cimborám volt, Isten tartsa meg őt jó egészségben. Micsoda vadász és halász, még a gyógynövények titkát is ismerte! Mindig szeretett társalogni és az emberek kedvében járni. Egész életében nagy vándor volt, úgy ismerte a hegyeket, Cordat és Cadramónt, mint a tenyerét. Harmincnégy éves lehetett, mikor eltörte a lábát és egy hónapon keresztül nyomta az ágyat. Akkortájt kezdett el arról álmodni, hogy állatokkal beszélget, legfőképpen a kutyájával, Colónnal.

Micsoda viták voltak! Az állatok elmesélték Perrínek életük folyását, az ügyes-bajos dolgaikat, gondjaikat. Perrín sokszor álmodta, hogy elhagyja a házát, felmegy a hegyekbe, ahol összetalálkozik egy mezei nyúllal, aki már-már kiugrik a vackából és menekülőre fogná, de ő rákiált a nyulak titkos nyelvén, mire a nyúl megáll és elindul feléje farkát csóválva. Diskurálnak.  Perrínt olyankor azonban elfogta a vágy, hogy megölje a nyulat és elkészítse kapros mártással, de végül nem vitte rá a lélek. Árulás lett volna. Ilyenkor így szólt a nyúlhoz:

– Menekülj, mert a végén visszaváltozom vadásszá!

Erre a nyúl kereket oldott. De Perrín nem lőtt rá. De ha ennyit barátkozik az állatokkal, még a végén szögre kell akasztani a puskáját!

Ezek után már csak a halászat maradt. Egészen addig a napig, míg azt nem álmodta, hogy szóba elegyedett egy pisztránggal. Takaros kis özvegy volt.

– Perrín, öregem, egy özvegy pisztránggal?

            – Igen Uram, egy nagyon jó kedélyű kis özvegy pisztránggal! A férjét luarcai suhancok fogták ki! Isten nyugosztalja szegénykét!

            De mikor Perrín felébredt, egyetlen egy szóra sem emlékezett! Bosszús volt és azt kérdezte tőlem, vajon van-e valami megoldás arra, hogy ébredés után is emlékezzen eme titokzatos álombeli nyelvre. Azt válaszoltam neki, hogy soha nem hallottam olyan módszerről… Ami többé-kevésbé érintené ezt a kérdést, de azt javasoltam neki, hogy kezdetben ne az egész nyelvre próbáljon emlékezni, csak egy-két szóra… És így tovább addig, míg meg nem jegyez legalább egy tucatot. De még ez is kifogott rajta.

            Álmában mindig biztos volt benne, hogy azért sikerült két-három szót megjegyeznie, de ahogy felébredt, semmire se emlékezett. Egy reggel azonban mégiscsak eszébe jutott három szó:

            –Ta pura mikala… És most, mit kezdjek ezzel?

            –Várjuk ki, hogy holnap emlékszel-e még több szóra!

            De soha többé nem emlékezett több szóra; talán jobb is így, mert én magam nem tudtam kiverni a fejemből: ta pura mikala. Mondtam a kutyáknak, a tyúkoknak, a galamboknak, a ketrecben lévő nyulaknak, de semmi, még csak észre se vették, hogy hozzájuk beszélek. Lehetséges, hogy ha Perrín Buriz mondaná, akkor történne valami?!

            – Tudod mit, mondd Colónnak!

És megtette. Maga Perrín mesélte mi történt. A kutya meglepődve nézett vissza rá.

            – Ta pura mikala!

Háromszor is elismételte. A kutya összetörve, fülét farkát behúzva eliszkolt. Eloldalgott Moncin irányába.

– Ta pura mikala! Kiáltott Perrín a távolodó kutyára, miközben rájött, hogy elveszítette az ő szeretett barátját, fogolyvadász társát, Colónt.

            A kutya elment, Perrín soha többé nem látta őt. De még sokáig emlékezett Colónra, ahogy először csak meglepődve nézett rá, majd növekvő félelemmel.

            – Majdnem elsírta magát!

            Telt-múlt az idő, és két év elteltével Perrín újra vadászni ment a Nouceda hegyére. Már nem álmodta, hogy az állatokkal beszélget, de néha még eszébe jutott a kutyája, Colón.

            Bárcsak most is velem lenne! És láss csodát, egyszer csak a rekettyés mellett megjelent az ösvényen Colón. Felemelte a fejét, és rátekintett hajdani gazdájára.
– Colón! Kiskutyám!
– Ta pura mikala! Ta pura mikala!
A kutya tisztán és érthetően ejtette ki a mágikus szavakat. Perrínt kirázta a hideg. Colón harmadszorra is kimondta a rejtélyes mondatot.
– Ta pura mikala!

            Városi kiejtéssel beszélt. Perrín – aki még akkor is reszketett, amikor mindezt elmesélte – úgy érezte, ott kell hagynia a hegyet és visszatérnie a gontáni útra.        Egy láthatatlan erő letaszította.

            A hátában érezte Colón parancsoló tekintetét. És Perrín, mint egy kivert kutya -– ő mesélte így – megfordult, és nyomban hazaindult,engedelmeskedve a titkos parancsnak.

            Soha többet nem járt a hegyekben.
– Nem tudnék! Colón nem engedi!

                                                                                                                   Huszti Andrea fordítása