Állatokkal beszélő

 

Perrín de Buriz jó cimborám, Isten tartsa meg egészségben. Vadász, halász, s ért a gyógyfüvekhez. Szívélyes, mosolygós természet, és örömmel jár az emberek kedvében. Sokat vándorol, így jó ismerője az erdőknek, a Cordának, sőt a Cadramónnak is.

Úgy a harmincnegyedik évében járhatott, mikor eltörte a lábát, s ezért az ágyat nyomta egy egész hónapig. Akkoriban kezdődött, hogy álmában állatokkal diskurált, különösképpen kutyájával, Colónnal. Hosszú beszélgetések voltak ezek, melyekben az állatok egész életük folyását, és ügyes-bajos gondjaikat is elmesélték.

Perrín álmában útnak eredt, fel a hegyre, ahol látott egy nyulat, ki már-már otthagyta fészkét, menekülésre készen. Ám Perrín ekkor rákiáltott a nyulak titkos nyelvén, mire az megállt, s meghunyászkodva közelebb jött. Hősünket olykor elfogta a vágy, hogy ekapja, megölje és kapormártással megegye, de nem vitte rá a lélek. Árulás lett volna. Így ezt mondta a nyúlnak:

– Fuss, mert puskavégre kaplak!

A nyúl eliszkolt, Perrín pedig nem lőtt utána.

Úgy tűnt, fel kell hagynia a vadászattal az állatok miatt, akikkel a hegyen beszélgetett. Így már csak a halászat maradt. Ám egy nap egy pisztránggal találkozott álmában. Egy csinos kis özveggyel.

– Odasüss Perrín komám, egy özvegy pisztráng!

– Igen, egy özvegy és jó kedélyű pisztráng, uram. Néhány luarcai legény fogta ki szegény urát, Isten nyugosztalja!

Mikor Perrín felébredt, elfelejtette az állatok nyelvét. Hőbörgött és azt kérdezte vajon van-e rá mód, hogy ébren is emlékezzen az álmában beszélt szavakra. Azt feleltem sajnos semmit nem olvastam ezzel kapcsolatban… de kezdetnek ahelyett, hogy a misztikus nyelv egészére koncentrálna, talán csak egy-két szóra próbáljon meg emlékezni, apránként, míg végül nem tud már vagy két tucatot. De még ez is kifogott rajta. Úgy tűnt egész jól megy 2-3 szó, aztán felébredt és mind eltűnt. Semmi nem maradt.

Aztán egy nap emlékezett három szóra:

– Ta pura mikala… na, most mihez kezdünk?

– Lássuk, holnap menni fog-e újabb három!

De soha többet nem emlékezett semmi másra – s talán jobb is így, mert én viszont nem bírtam kiverni a fejemből azt a bizonyos ta pura mikala-t. Mondogattam a kutyáknak, a tyúkoknak, a galamboknak, a nyulaknak a ketrecben, de semmi. Fel se tűnt nekik, hogy hozzájuk beszélek. De talán, ha Perrín de Buriz mondja, történik valami!

– Mondd Colónnak!

Így tett. A kutya pedig dermedten bámult rá –  ezt maga Perrín mesélte.

–Ta pura mikala!

Háromszor is elismételte, mire kutyája szomorúan behúzta fülét-farkát, s elmenekült. Eloldalgott a moncíni úton.

– Ta pura mikala! – kiáltotta Perrín miközben nézte, ahogy távolodik az ő fogolyvadász Colónja, jóbarátja és szeretett társa.

A kutya eliszkolt, s úgy tűnt Perrín soha többé nem látja. Colón gazdájára nézett, előbb meglepetten majd növekvő félelemmel. Mintha sírt volna.

Eltelt két év és Perrín Noucedába ment vadászni. Többé nem álmodott arról, hogy beszél az állatokkal viszont gyakran eszébe jutott kutyája, Colón. Bárcsak egy reggel visszatérne! S láss csodát, egyszer csak feltűnt Colón egy ösvényen egy rekettyés mellett. Felemelte fejét, s tekintetét egykori gazdájára szegezte.

– Colón! Kiskutyám!

– Ta pura mikala! Ta pura mikala! – mondta tökéletes kiejtéssel.

Perrínt elfogta a rémület, a kutya pedig harmadszor is kimondta a híres mondatot.

–Ta pura mikala!

Városi akcentusa volt. Perrín – akit még akkor is átjárt a félelem, mikor nekem mesélte – ott kellett hagynia a hegyet, s visszatérni a gontáni ösvényre. Egy láthatatlan erő taszította le. A kutya parancsoló tekintettel nézett. Perrín pedig, mint egy kivert kutya, hogy a szavaival éljek, szót fogadott a titkos parancsnak: meghátrált és hazament. Soha többet nem tért vissza a hegyre.

– Nem tudom megtenni! Colón nem engedi.

Széll Nóra fordítása