Hidd el, ez Delhi! A cím lehetne az is, Hidd el, ez vagyok én! Tasnádi-Sáhy Péter naplója alapvetően egy útinapló, élménybeszámoló és az Én-keresés megejtően őszinte vallomásos formájának keveredése.
Arról a jelenségről gondolkozik, hogy mit tesz velem az út, hogy miként jár végig rajtam az út, miközben kívülről úgy tűnhet, én járom az utat. Erre persze ránt egyet az ember a vállán, hogy na és? Láttam már ilyent, meg én is utaztam, meg amúgy is a hideg kilel a bölcselkedő útleírásoktól. Különben is, mit foglalkozzak én Indiával, van én nekem elég bajom, kiskezitcsókolom.
Aztán mégis felütöm a könyvet, szellemes blogbejegyzések könyvalakban, bő kilenc hónap önkéntes angol tanítás Delhi egyik kétmilliós nyomortelepén. A stílus könnyed, néhol a húszas-harmincas évek bohózatjellegére rímelő, Jerome K. Jerome, P.G. Wodehouse lezser poéncsokrait idéző anyag. A szellemesség könnyedsége olykor átcsusszan a mesterkélt sportújságírói nyelv modoros szintjére, köhög a gépezet, aztán újra olajozottan gördül tovább.
A szöveg nem irodalom, bár a leírások tömörsége, sűrítéstechnikája néhol irodalmi érzékenységet és ambíciókat sejtet. Az egyik leírásban az 53. oldalon mintha kikapcsolt volna az állandó szellemességre, öniróniára hajlamos szövegalkotó, és egyszeriben puszta szemlélővé válik, csak néz. Nem lát, nem gondolkodik, nem reflektál. „Zsong a fejem a képektől. Egy tehén és egy kutya kötélhúzást játszik egy szemétből kiguberált rongydarabbal. Húsz ember guggol letolt nadrággal a nyomortelep melletti tisztáson. Egy vízhordó ember egy zöldségessel verekszik. Trágyakorongok száradnak glédába állítva az árokszélen. Meztelen férfi sétál békésen a felüljáró alatt. Egy szomorú arcú nő és a kisfia kifeszített lepel alatt koldulnak, a fiú nyakában lógó ormótlan hangszóróból vallásos zene üvölt.”
Mintha ezek a pillanatok kezdenének egyre mélyebbre vésődni szövegi és személyes szinten is, itt már nem a pusztán racionális, nyugati wannabe indiáner gondolkozik a kultúrák egymásra hatásáról, hanem egyszerűen hagyja, hogy megtörténjen benne India.
És India meg is történik benne, részletes leírásokat kapunk a különféle gyomorfertőzésekről, halálközeli élményről, belső változások felismeréséről. Talán ebben a legerősebb a szerző: a saját fizikai, mentális kudarcainak és gyógyulásainak lehengerlően őszinte és komikus ábrázolásában. Nem fél beszélni arról, hogy gyönge, sérülékeny, kiszolgáltatott, ugyanígy nem tart attól sem, hogy egy gondolatfolyam egyes szakaszai közhelyszámba mennének, reflektál is rá bőszen, ő leírja, mert hát most ez van. Ilyenkor a legszabadabb szöveg, nem próbálja magát pozicionálni, lenyom egy kis esszét, aztán megy tovább a következő napra. Szépen, kronologikusan, semmi fakszni.
A szöveg azért kibírt volna egy alaposabb szerkesztői munkát, itt-ott bosszantó kis hibák ütik fel fejüket, no meg jó dolog a kronologikusság, de mégsem működik állandó szövegszervező erőként. Mindezen hiányosságok aztán feledésbe merülnek, a szerző kíváncsiságának lendülete visz tovább szépen kiküszöbölve az apró csorbákat.
Fontos tapasztalat, ahogy a nyugati (vagy kelet-európai vagy mi) kultúra burkai felhasadnak, ott hever a kiszolgáltatott, szerencsétlen elbeszélő, és nézi, ahogy elveszít mindent, amit előtte olyan nélkülözhetetlennek tartott. Az egyik mobiltelefon elveszítésének leírása: „Az utolsó szál is elszakadt, ami a régi életemhez kötött, megszabadultam legalább kétszáz számtól, amit úgysem akarok többé hívni, annak a maximum húsznak, amit meg igen, könnyen utána lehet járni, a legfontosabb hármat meg úgyis tudom.” Itt sem a szöveg megformáltsága, egyénisége rendíti meg az olvasót, hanem a helyzet őszinte, totálisan egyszerű felismerése. Meglehet, nem is kéne így, idézőjelek közt kiragadnom, na de ez meg az én szabadságom.
Beleengedi magát a vesztes helyzetekbe, a nemtudás kiszolgáltatott állapotába, ettől lesz a szövegnek valami furcsa spirituális csillanása. Nem, nem explicit spiritualitás, csupán derengés. „Ezekkel a megállapításokkal (közhelybe hajló szólamokkal), még nem jutok messzire, viszont azt mindenképpen kimondhatjuk, hogy már teljesen biztos vagyok a feloldhatatlan, végleges bizonytalanságomban. Egyébként ebben nem látok semmi tragédiát, sőt kifejezetten élvezem, hogy csak bámulok és csodálkozom.”
Az önironikus, fizikailag kikészülésre hajlamos férfiszerephez képest csupa erős akaratú, örökmozgó nőalak vibrál a szövegben, szám szerint négy (most az operakalauz idevonatkozó passzusát idézem): egy anya, egy munkatársnő, egy barátnő, és maga India. A szöveg szerelmi nyelve leginkább az India nevű fiktív nőstényt írja körül, körültekintő alapossággal szól a szerelem fázisairól, az egyértelmű imádattól a lassú elhidegülésen át a házsártos csatározásokig. Látványos, katartikus szerelem tombol hát India és az elbeszélő között, a győztes (már ha beszélhetünk egyáltalán győzelemről, amikor a szerelemről szólunk) azonban a könyv végén repülővel érkező barátnő. India meg duzzoghat. A nemi szerepekről alkotott egyre szerteágazóbb és komplexebb kép egyik legérdekesebb összetevője egy helyi szervezet programjánál tett látogatás élménybeszámolója: a szervezet a helyi homoszexuálisok és hermafroditák egészségügyi tanácsadásával foglalkozik, az elbeszélő persze kíváncsi is meg viszolyog azért az egésztől, végül azonban szóba elegyedik az ott kószáló ürgékkel, és csak néz ki a fejéből, próbál megérteni valami megérthetetlent.
Hogy kinek érdemes elolvasnia Tasnádi-Sáhy Péter szövegét? Mindenkinek, akit érdekel a határterületek találkozása, a kultúrkörök nem éppen súrlódásmentes metszéspontja, aki kíváncsi arra, hogy mi a fészkes fenét keres egy fiatal közgazdász India egyik nyomortelepén!?
Tasnádi-Sáhy Péter: Hidd el, ez Delhi! – egy önkéntes naplója, Budapest, SanomaBudapest, 2010