Spiró György a 2009-ben napvilágot látott Feleségverseny című könyve után egy évvel ismét egy regénnyel, a Tavaszi Tárlattal jelentkezett.

Az író ezúttal a magyar történelemhez nyúlt, és bár ez a mű elmarad más regényeinek intenzitásától és nyelvi megformáltságától (például Az Ikszektől vagy a Fogságtól), az 1956-os forradalom és az azt követő időszak, a Kádár-korszak hajnala mint téma, rendkívül fontos.

Spiró olyan elbeszélői pozíciót és olyan időkeretet választ, amely nem a megszokott felfogáson vagy az olvasó lehetséges előfeltevésein alapul. Nem a forradalom hősei, nem a mártírok, nem Nagy Imre, és nem Kádár János azok, akik ennek a regénynek a főszereplői. Ez a regény a magánélet felé fordul. „A mindennapi életről nem sok írott forrás maradt fenn” – jegyzi meg Spiró könyvének fülszövegében. A Tavaszi Tárlat Fátray Gyula mindennapi életéről és megaláztatásáról szól, de Fátray Gyula csak egy a sok ember közül, szólhat ez a könyv – sajnos – sok más emberről is… Fátrayn és „barátain” kívül azonban történelmi személyek is szerepelnek a regényben, vagy elhangzik a nevük pl. Pogány Ödön Gábor, Marosán György, Kádár János és Rákosi Mátyás. A címben szereplő Tavaszi Tárlat is létező kiállítás volt, amely botrányba fulladt. Itt engedték be először a kommunista vezetés idején az absztrakt festők alkotásait a Műcsarnokba. Kati, Fátray felesége részt vesz ennek szervezésében és munkálataiban. A művészet tehát nem az irodalom, illetve alkotóik által van képviselve, hanem a képzőművészet és a film által.

A regény szerkezete viszonylag jól felépített, eltekintve Kalán Géza deus ex machinaként érzékelhető megoldásától: Fátray Gyula április 20-án találja meg a nevét a Magyar Ifjúság című hetilapban közölt cikkben, amelyben ellenforradalmi tevékenységgel vádolják, és május elsején már felszabadultan ünnepel. Nagyon kevés idő telik ez a két esemény között ahhoz, hogy az ilyen jellegű meghurcoltatások súlyát valóban hűen ábrázolja. A hitelességet a dátumok és események szinte már babonás fontossága próbálja érzékeltetni. A történet 1956. október közepén kezdődik és 1957. május elsején fejeződik be. Ez volt az a május elseje, amikor az állami vezetés „nem tette kötelezővé a részvételt” az ünnepségen, ennek ellenére annyian vonultak fel, hogy arra még a jelenlevők, de talán maguk Kádárék sem számítottak. Hitler születésnapján találja meg Fátray az újságban a nevét, a könyvben húsvét szombatján, a feltámadás ünnepén, ami nemcsak hátborzongató, hanem rendkívül ironikus is.

Ez az elbeszélőre jellemző ironikus hangvétel, amellyel a korszakhoz és annak különböző jelenségeihez viszonyul, a könyv egyik fő erénye: „Elhúzódó álvitát folytattak a lapokban, milyen előnyei és hátrányai lennének az ötnapos munkahétnek, az lett a döntés, hogy a hatnapos munkahét jobb.”(97.) „– Nagyon rendes fiú! – lelkendezett Vályi. – Kohuth Gyuszi, nem találkoztatok még? A nyáron lett az Ipari és Közlekedési Osztály munkatársa. Ősztől beíratták Miskolcra a kohómérnökire. Még négy év, és már diplomázik is!”(100.) Az elbeszélői irónia első számú célpontja azonban Fátray Gyula, akit „hősünknek” nevez, és aki az antihős tökéletes megtestesülése. Szatírába illő helyzet az, ahogy a forradalom dicsőséges napjai alatt kórházban fekszik aranyérműtéte után, és legfőbb problémája az első székeléssel járó fájdalom. Foglalkozására nézve gépészmérnök, de csak egy gyárban dolgozik. Felesége, – saját meglátása szerint – proli. Gyakran „idegen nőként” emlegeti, akivel nem oszthatja meg gondolatait, holott ez az a nő, akivel élete nagy részét töltötte. Kati megszállott kommunista, földhözragadt, sok helyzetben közönségesen viselkedő nő, ami még az olvasóban is visszatetszést, esetleg mélységes szánalmat kelthet. Gyerekük, Matyi borzasztóan ostoba, semmi nem érdekli, a regény végén is detektoros rádióért könyörög, amit már senki nem használ. Matyi alakja mintha az átlag mai gyerek paródiájaként is értelmezhető lenne, akit nem érdekel semmi, és felesleges dolgokkal tölti az idejét, például ül a televízió előtt sorozatokat nézve; aki kezébe nem vesz soha egyetlen könyvet sem, mert „unalmasnak” találja őket, vagy aki a számítógépes játékok rabjává válik és csak egy virtuális világban érzi jól magát.

Gyakran tűnik úgy, hogy az elbeszélő már egy utólagos perspektívából beszél. Külön eszmefuttatás olvasható a „vicsor országáról”, amelyben az elbeszélő kifejti nézeteit a magyar történelemről és sorsról. Ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy nagyon sok kritika marasztalja el az írót az elbeszélő és a főszereplő szólamainak összemosása miatt, mivel a regényben sok helyen nem világos, hogy az elbeszélő gondolatmenetét olvashatjuk, vagy Fátrayét. Az említett „vicsor országáról” szóló betét pedig nem illeszkedik szervesen sem az elbeszélő, sem a főszereplő szólamába, annak ellenére, hogy valószínűsíthető, hogy Fátraytól nem várhatunk ilyen elmés gondolatokat.

A regény egyik fontos motívuma a névváltoztatás. Fátray eredetileg Klein Gyula volt, de a névváltoztatása sem sikerült. Valójában Tátrai szeretett volna lenni; csakis –i betűvel a neve végén, hogy elkerülje az arisztokrata –y végződést, de elírták, sőt a Tátraiból Fátray lett, mert a tinta elcsöppent. Az akkori felfogás szerint ráadásul irredenta vezetéknevet választott magának. Ez a motívum azonban túlteng a regényben: Fátraytól kezdve Szász Lalin át Kalánig mindenki nevet változtatott. Mindegyik magyarosított az eredeti zsidó vezetéknévből. „Ezek fasiszták, csak vörösök.”(232.) – állapítja meg Szász Lali, ez az a mondat, amellyel mindent elmond a zsidóság regénybeli helyzetéről. Fehérterror vagy vörösterror, fasizmus vagy kommunizmus – egyre megy, a zsidóság minden helyzetben kiszolgáltatott marad. Fátray tragikumát ebben láttatja a regény.

A mű szóhasználatában is törekszik a Kádár-korszak hajnalának légkörét megidézni – a szocialista szókészlet egész tárházát – mondhatjuk: tárlatát – felvonultatja: osztályidegen, osztályáruló, szabotázs, munkaverseny, hároméves terv és így tovább. A szereplők megszólalásai, megnyilatkozásai is jól tükrözik a korabeli szóhasználatot. A szocialista retorika szinte átszövi a művet. Ennek a retorikának és a bürokráciának útvesztőiben próbálja magát Fátray tisztázni – Josef K-t és hasonlóan kilátástalan sorsát látjuk viszont. Miután mindenki elárulja, hazugságokat terjeszt róla és vádakat kohol ellene, Fátray még mindig nem látja be helyzete lehetetlenségét, minden szálat megpróbál megmozgatni, valójában semmire sem jut, folyamatosan csak falakba ütközik. Szász Lalinál tett látogatása döbbenti rá arra, hogy mi is folyik tulajdonképpen körülötte. Ekkor mintha tisztán kezdene látni, de ez nem tart sokáig…

Ugyanis miután Kalán Géza „kisegíti” a bajból, elmegy a május elsejei felvonulásra, majd beül feleségével és fiával megnézni egy filmet a moziban. Hazafele bandukolva pedig még a rendszer dicsőítéséig is eljut: „Ha ilyen tömegesen támogatják a rendszert, akkor a vezetők soha többé nem követhetik el azokat a tragikus hibákat. Szép, hogy ennyi ember tett ma hitet a szocializmus mellett. Ezzel a tőkével, ezzel a bizalommal élni kell.”(286.)

Szomorú végkicsengés ez.

 

Spiró György, Tavaszi Tárlat, Budapest, Magvető, 2010.