Címke: Spiró György

Bejegyzések

Kérem szépen, nálunk gyors a rotáció!

3 hozzászólás

Old_people_dont_bite_by_ballaratSpiró György: Príma környék, Pécsi Harmadik Színház

 

Spiró György komédiája először Édes Otthon címmel jelent meg. Aztán később átalakította, átnevezte, így született meg a Príma környék. És mennyivel markánsabb az utóbbi cím. Tényleg príma környéken terül el – bővebben a csenderesben – Magyarország legkiválóbb öregotthona. Ez az otthon („édes otthon”), azonban igazán különleges. Itt minden nap levegőztetik őket a kertben, pontosabban a csenderesben. Ez lesz az öregek temetője. Ugyanis ez az édes otthon, ez a príma környék csak álca. Kőkemény üzlet folyik a háttérben, egy Deutschland reise. Az otthon egyik felében laknak az öregek, míg a másikban a vadászok. Utóbbiak nemes egyszerűséggel levadásszák a csenderesbe hajtott öregeket. Valójában, amit Spiró megmutat nekünk – társadalmi és szociális kritika – elgondolkoztató, tragikus, mégis a humor, az irónia eszközével szégyenkezve, néha elfeledkezve akarva-akaratlanul is elnevetjük magunkat. S milyen mélyről jövő, szánalmas nevetés is ez. Tudjuk, hogy igaza van Spirónak; mindenki meg akar szabadulni az öregektől. Erről szól ez a dráma. Tulajdonképpen, ha nagyon radikálisak akarunk lenni, egy koncentrációs tábor működik a hegyek között, csak kizárólagosan öregekre specializálódva. Itt nem valamiféle elv, vagy hatalom működik, hanem marketing, és a pénz a mozgatórugója a történéseknek. És mindez, ahogy elénk tárul meghökkentő.

 

Kissé botladozva indul az előadás. Kicsi mind a színházi, mind a színészi tér (a nézőtér  zsúfolásig tele, megfordul a fejemben; mennyire jobb lenne, ha csak nekem játszanának, de azt hiszem ezzel nem voltam egyedül). Minimális díszlet: csupán egy óriási ’80-’90-es évekbeli „Deuschland reise” feliratú, közhelyes faltapéta (három havas hegycsúcs, alatta a völgyben kristálytiszta tó), egy görgős irodai szék, s egy hozzátartozó asztal, egy ajtó, és néhány horgászszék. Ahhoz, hogy a minimális tér- és díszlethasználatot kompenzálják, vagy legalábbis egyensúlyban tartsák erőteljes színészi játékra van szükség. Ez többé-kevésbé sikerült. Számottevő olyan előadás van, ahol nem sikerül még az egyensúlyt sem megtartani, így az fokozatosan lekoppan a padlón. Azonban annak ellenére, hogy a Príma környék az elején lendületlenül indult, mégis sikerült az előadás végére kiteljesednie. Ez úgy tűnik, egy dramaturgiai fogása a Harmadik Színháznak, hiszen már az Alt Duette című előadás során is érezhető ez az pozitív ingadozás. Kevés olyan előadás van, amelyik a velejéig tud hatni, mégis a Pécsi Harmadik Színháznak/Pécsieknek Spiró György Príma környék előadásával sikerült. Mintha egy Spiró dráma olvasásának végére érnénk az előadás alatt, fokozatosan bontakozik ki a történet, majd a végére még egyszer utoljára arcul csap.

 

Az előadás szó kikérdezéssel kezdődik: Sunyi bá (Götz Attila) német vadász szavakat kérdez a hajtóktól (László Csaba, Cseporán Zsolt). Ezzel teremti meg az előadás hangulatát, ugyanis itt minden két oldalú lesz: az otthon-hotel, hazánk-nyugat, népviselet-német, orosz dalok. A világ elüzletesedett, ahogy Sunyi bá utal rá; Jolika az új igazgató külföldön dolgozott, ott tanult meg mindent. És most hasznosítja tudását itthon: üzletet csinál az öregségből, pontosabban a halálból. Ez a legjobb pénzforrás manapság, és mindenki belemegy a játékba, senki nem marad ki.

 

Van itt minden mint a búcsúban. Spiró sok mindenről beszél a drámájában, ugyanakkor bizonyos dolgokra csak utal. Gondolok itt arra jelenetre az előadásból, amikor a táncosok népviseletben német és orosz dalokat énekelnek a vadászok szórakoztatására…és elhangzik a „noch einmal” usw. und so weiter. Már csak a külsőségek maradtak, ruhák konnotációk nélkül.

 

Nosztalgiázunk és aktualizálunk egyszerre. „Hol van nálunk akkora hegy? Volt, csak elvették!” Hangzik el az előadáson. Utalás a régi Magyarországra, ahol még voltak hegyek. Másodrészben aktualizál: „Apád, anyád ide jöjjön!” toposszá vált Sziget szlogennel, azzal, hogy minek irtani a parlagfüvet, hiszen olyan szép zöld stb. És még egy fontos dolog, a „dugi pénz”, a „zsé”, az a pénz, amikor három ujjadat összedörzsölve mutatod hozzátartozódnak, hogy segítse gyógyulásodat. Az, ami az orvos zsebében landol, csak hogy a papa „jó kezekben legyen”, befizetek sörre, meg pálinkára a papának stb. Jelen esetben ez a pénzforrás Sunyi bá vadászmellényébe kerül, akinek már a neve is beszédes.

 

A Sunyi bát alakító Götz Attilára mintha rászabták volna a szerepet, olyan könnyedén veszi ezt az életet,hogy néha el is feledkezünk arról, hogy mi is folyik tulajdonképpen a háttérben. Bacskó Tünde Jolikája határozott, igazi üzletasszony, ezzel szemben áll a gyanakvó Lány, Tamás Éva. Bánky Gábor alakította Férj jó társa Sunyi bának, Götz Attilának, kölcsönösen kiegészítik egymást. Az ő jeleneteikben feledkezünk meg erről az abszurd helyzetről. Dévényi Ildikó és Kozma Andrea naiv, néha aggódó néha, amikor a „valós” dolgokra (mi is lehet a csenderesben) utal Sunyi bá, mintha meg sem hallanák, vagy nem is akarják; Jó hely ez, ez a legjobb otthon, ez egy príma környék. Füsti Molnár Éva Anyájának makacsságával szemben áll Krum Ádám alakította Öreg menekülési vágya. A két hajtó László Csaba és Cseporán Zsolt játéka sem izzadságszagú, az ő karaktereik főforrása a humor, melyet sikerül visszaadniuk.

 

Összességében tényleg komédiának kell tekintenünk a Príma környéket? Valójában a humor még inkább elősegíti a tragédia kibontakozását. Hiszen egy abszurd szituációba ágyazódik bele a történet, sőt maga a szituáció abszurd: emberekre vadásznak emberek, és aztán pörkölt és galuska párosításában elfogyasztják őket. Mennyire morbid és brutális spirói világ ez, ahol mindez olyannyira természetesnek, elfogadottnak hat.

 

Színház: Pécsi Harmadik Színház

Szerző: Spiró György

Rendező: Vincze  János

Szereplők: Götz Attila (Sunyi bá), Bacskó Tünde (Jolika), Bánky Gábor (Férj), Dévényi Ildikó (Feleség), Kozma Andrea (Nő), Füsti Molnár Éva (Anya), Tamás Éva (Lány), Krum Ádám (Öreg), László Csaba (I. Hajtó), Cseporán Zsolt (II. Hajtó)

Bejegyzések

Rossz vért szül

Hozzászólás most!

Spiró György a 2009-ben napvilágot látott Feleségverseny című könyve után egy évvel ismét egy regénnyel, a Tavaszi Tárlattal jelentkezett.

 

Az író ezúttal a magyar történelemhez nyúlt, és bár ez a mű elmarad más regényeinek intenzitásától és nyelvi megformáltságától (például Az Ikszektől vagy a Fogságtól), az 1956-os forradalom és az azt követő időszak, a Kádár-korszak hajnala mint téma, rendkívül fontos.

Spiró olyan elbeszélői pozíciót és olyan időkeretet választ, amely nem a megszokott felfogáson vagy az olvasó lehetséges előfeltevésein alapul. Nem a forradalom hősei, nem a mártírok, nem Nagy Imre, és nem Kádár János azok, akik ennek a regénynek a főszereplői. Ez a regény a magánélet felé fordul. „A mindennapi életről nem sok írott forrás maradt fenn” – jegyzi meg Spiró könyvének fülszövegében. A Tavaszi Tárlat Fátray Gyula mindennapi életéről és megaláztatásáról szól, de Fátray Gyula csak egy a sok ember közül, szólhat ez a könyv – sajnos – sok más emberről is… Fátrayn és „barátain” kívül azonban történelmi személyek is szerepelnek a regényben, vagy elhangzik a nevük pl. Pogány Ödön Gábor, Marosán György, Kádár János és Rákosi Mátyás. A címben szereplő Tavaszi Tárlat is létező kiállítás volt, amely botrányba fulladt. Itt engedték be először a kommunista vezetés idején az absztrakt festők alkotásait a Műcsarnokba. Kati, Fátray felesége részt vesz ennek szervezésében és munkálataiban. A művészet tehát nem az irodalom, illetve alkotóik által van képviselve, hanem a képzőművészet és a film által.

A regény szerkezete viszonylag jól felépített, eltekintve Kalán Géza deus ex machinaként érzékelhető megoldásától: Fátray Gyula április 20-án találja meg a nevét a Magyar Ifjúság című hetilapban közölt cikkben, amelyben ellenforradalmi tevékenységgel vádolják, és május elsején már felszabadultan ünnepel. Nagyon kevés idő telik ez a két esemény között ahhoz, hogy az ilyen jellegű meghurcoltatások súlyát valóban hűen ábrázolja. A hitelességet a dátumok és események szinte már babonás fontossága próbálja érzékeltetni. A történet 1956. október közepén kezdődik és 1957. május elsején fejeződik be. Ez volt az a május elseje, amikor az állami vezetés „nem tette kötelezővé a részvételt” az ünnepségen, ennek ellenére annyian vonultak fel, hogy arra még a jelenlevők, de talán maguk Kádárék sem számítottak. Hitler születésnapján találja meg Fátray az újságban a nevét, a könyvben húsvét szombatján, a feltámadás ünnepén, ami nemcsak hátborzongató, hanem rendkívül ironikus is.

Ez az elbeszélőre jellemző ironikus hangvétel, amellyel a korszakhoz és annak különböző jelenségeihez viszonyul, a könyv egyik fő erénye: „Elhúzódó álvitát folytattak a lapokban, milyen előnyei és hátrányai lennének az ötnapos munkahétnek, az lett a döntés, hogy a hatnapos munkahét jobb.”(97.) „– Nagyon rendes fiú! – lelkendezett Vályi. – Kohuth Gyuszi, nem találkoztatok még? A nyáron lett az Ipari és Közlekedési Osztály munkatársa. Ősztől beíratták Miskolcra a kohómérnökire. Még négy év, és már diplomázik is!”(100.) Az elbeszélői irónia első számú célpontja azonban Fátray Gyula, akit „hősünknek” nevez, és aki az antihős tökéletes megtestesülése. Szatírába illő helyzet az, ahogy a forradalom dicsőséges napjai alatt kórházban fekszik aranyérműtéte után, és legfőbb problémája az első székeléssel járó fájdalom. Foglalkozására nézve gépészmérnök, de csak egy gyárban dolgozik. Felesége, – saját meglátása szerint – proli. Gyakran „idegen nőként” emlegeti, akivel nem oszthatja meg gondolatait, holott ez az a nő, akivel élete nagy részét töltötte. Kati megszállott kommunista, földhözragadt, sok helyzetben közönségesen viselkedő nő, ami még az olvasóban is visszatetszést, esetleg mélységes szánalmat kelthet. Gyerekük, Matyi borzasztóan ostoba, semmi nem érdekli, a regény végén is detektoros rádióért könyörög, amit már senki nem használ. Matyi alakja mintha az átlag mai gyerek paródiájaként is értelmezhető lenne, akit nem érdekel semmi, és felesleges dolgokkal tölti az idejét, például ül a televízió előtt sorozatokat nézve; aki kezébe nem vesz soha egyetlen könyvet sem, mert „unalmasnak” találja őket, vagy aki a számítógépes játékok rabjává válik és csak egy virtuális világban érzi jól magát.

Gyakran tűnik úgy, hogy az elbeszélő már egy utólagos perspektívából beszél. Külön eszmefuttatás olvasható a „vicsor országáról”, amelyben az elbeszélő kifejti nézeteit a magyar történelemről és sorsról. Ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy nagyon sok kritika marasztalja el az írót az elbeszélő és a főszereplő szólamainak összemosása miatt, mivel a regényben sok helyen nem világos, hogy az elbeszélő gondolatmenetét olvashatjuk, vagy Fátrayét. Az említett „vicsor országáról” szóló betét pedig nem illeszkedik szervesen sem az elbeszélő, sem a főszereplő szólamába, annak ellenére, hogy valószínűsíthető, hogy Fátraytól nem várhatunk ilyen elmés gondolatokat.

A regény egyik fontos motívuma a névváltoztatás. Fátray eredetileg Klein Gyula volt, de a névváltoztatása sem sikerült. Valójában Tátrai szeretett volna lenni; csakis –i betűvel a neve végén, hogy elkerülje az arisztokrata –y végződést, de elírták, sőt a Tátraiból Fátray lett, mert a tinta elcsöppent. Az akkori felfogás szerint ráadásul irredenta vezetéknevet választott magának. Ez a motívum azonban túlteng a regényben: Fátraytól kezdve Szász Lalin át Kalánig mindenki nevet változtatott. Mindegyik magyarosított az eredeti zsidó vezetéknévből. „Ezek fasiszták, csak vörösök.”(232.) – állapítja meg Szász Lali, ez az a mondat, amellyel mindent elmond a zsidóság regénybeli helyzetéről. Fehérterror vagy vörösterror, fasizmus vagy kommunizmus – egyre megy, a zsidóság minden helyzetben kiszolgáltatott marad. Fátray tragikumát ebben láttatja a regény.

A mű szóhasználatában is törekszik a Kádár-korszak hajnalának légkörét megidézni – a szocialista szókészlet egész tárházát – mondhatjuk: tárlatát – felvonultatja: osztályidegen, osztályáruló, szabotázs, munkaverseny, hároméves terv és így tovább. A szereplők megszólalásai, megnyilatkozásai is jól tükrözik a korabeli szóhasználatot. A szocialista retorika szinte átszövi a művet. Ennek a retorikának és a bürokráciának útvesztőiben próbálja magát Fátray tisztázni – Josef K-t és hasonlóan kilátástalan sorsát látjuk viszont. Miután mindenki elárulja, hazugságokat terjeszt róla és vádakat kohol ellene, Fátray még mindig nem látja be helyzete lehetetlenségét, minden szálat megpróbál megmozgatni, valójában semmire sem jut, folyamatosan csak falakba ütközik. Szász Lalinál tett látogatása döbbenti rá arra, hogy mi is folyik tulajdonképpen körülötte. Ekkor mintha tisztán kezdene látni, de ez nem tart sokáig…

Ugyanis miután Kalán Géza „kisegíti” a bajból, elmegy a május elsejei felvonulásra, majd beül feleségével és fiával megnézni egy filmet a moziban. Hazafele bandukolva pedig még a rendszer dicsőítéséig is eljut: „Ha ilyen tömegesen támogatják a rendszert, akkor a vezetők soha többé nem követhetik el azokat a tragikus hibákat. Szép, hogy ennyi ember tett ma hitet a szocializmus mellett. Ezzel a tőkével, ezzel a bizalommal élni kell.”(286.)

Szomorú végkicsengés ez.

 

Spiró György, Tavaszi Tárlat, Budapest, Magvető, 2010.

Bejegyzések

Spiró György: Fogság (Magvető, Budapest, 2005)

Hozzászólás most!
Borító
Fogság

Amikor Spiró György vaskos könyvének az olvasásához hozzáfogtam az volt az érzésem, hogy egy olyan bibliai kommentárt olvasok, melyben csak a kommentár jelenik meg, míg a magyarázott szöveg hiányziJézus története talán az egyik legtöbbet kommentált textusa a világirodalomnak. Maga a történet azonban – eredeti formájában – már helyreállíthatatlan. A kanonikus bibliai evangéliumok szintén csak egy eredeti történet rekonstrukciói; mindegyik mögött meglapul egy szerzői intenció, mely aztán a szövegben az olvasó számára Jézus alakjáról kapott intuícióvá válik. Azok a törekvések, melyek a történetkritika eszközeivel próbálták meg a történetet rekonstruálni – gondolok itt a XIX. század második felében megvalósított Jézus története kutatásra – önmaguk is csak egy interpretációvá váltak. Azóta már se szeri se száma a különböző irodalmi, történeti és filmadaptációknak. Bíztam benne, hogy Spiró könyve nem egy ilyen adaptáció lesz. Csalódnom kellett. Amikor Gerd Theissen megírta Az első keresztyének vallása című könyvét fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a szöveg a témával kapcsolatban lehetőleg a legminimálisabb mértékig utaljon saját – hitéből következő – elfogultságára. Az írói belső intenció a lehető legkisebb mértékben válhat az olvasó intuíciójává. Természetesen ez elsősorban a tudományos szövegekre igaz, de esetleg megengedhetünk magunknak egy olyan feltételezést, hogy Jézus történetének a mai kor számára is lehetséges egy autentikusnak nevezhető változata. A Fogság kritikáinak a legtöbbje például hivatkozik Jézus passiótörténetének néhány évvel ezelőtti megrázó filmadaptációjára a Passió-ra. Véleményem szerint azonban ez a film egyetlen egy ponton hozott komoly áttörést a korábbi adaptációkhoz képest: Jézus halálakor megjelenítette az Atya szenvedését. Spiró könyve azáltal válhatott volna egy autentikus evangéliumi adaptációvá, ha ténylegesen csak a bibliai szöveg kommentárját jeleníti meg, és nem vonja be Jézust, mint szereplőt. Így igaz csak a történet kontúrjait rajzolhatta volna meg, de ezáltal lehetővé vált volna egy olyan evangélium adaptáció, amely végre már nem akarja saját Kisztus – elképzelését lenyomni az olvasó torkán.

            Spiró könyve tulajdonképpen a zsidó vallás kulturális jelrendszerét mutatja be az első században egy fiatal római polgár nevelődési folyamatán keresztül. Azért egy vallási jelrendszert írtam, mivel a zsidóság társadalmát és kultúráját messzemenőkig meghatározza az izraelita vallás. A zsidóság kulturális jelrendszerének egy olyan szakaszát jeleníti meg a könyv írója, mely mind a zsidó nép történetén, mind pedig a világtörténelmen belül egyfajta határhelyzetet képez. A jelrendszeren belül ebben az időszakban született meg a kereszténység, valamint ez a korszak jelenti az ókori zsidó állam végét (K.u. 70-ben a rómaiak elfoglalják Jeruzsálemet, és lerombolják a templomot.) Spiró azt a folyamatot ábrázolja, ami végül ezekhez az eseményekhez vezetett. Főhőse Uri a római zsidó közösség küldöttségének a tagjaként a templom számára gyűjtött adót viszi Jeruzsálembe, majd innen Alexandriába kerül, ahol Philó tanítványává válik, míg végül az alexandriai zsidó pogrom után ismét Rómába tér vissza (A könyv tematikája tehát párhuzamba állítható Lukács evangélista történetírásával, mely szintén Rómából indul és az Apostolok cselekedetei végén Rómába tér vissza). Uri útjának a különböző állomásain a zsidóság kulturális jelrendszerének három különböző változatát ismerheti meg az olvasó: Rómában a latin hatás alatt álló diaszpórát, Júdeában az orthodoxokat, míg Alexandriában a hellenizálódott zsidóságot. Uri mindhárom változattal behatóan megismerkedik: személyiségébe mindegyik alternatíva beépül. A szöveg egyik bevallott kérdése, hogy lehetséges -e egyáltalán e kulturális jelrendszer egyes változatait, még egy egységes rendszer részeiként meghatározni, és ha lehetséges, akkor mi az az elem, ami összetartja őket. Kézenfekvő megoldásként a templom, a törvény, és Isten nevezhető meg. A templom azonban, maga is folyamatosan különböző politikai csoportok érdekeinek hálójában vergődik (ráadásul később le is rombolják), a törvényt minden egyes zsidó közösségben másként értelmezik, míg végül Isten a szövegben úgy mutatkozik meg, mint a mindenfajta immanenciát abszolút nélkülöző transzcendencia. Ha a kézenfekvő megoldások csak részlegesen jelentenek összetartó erőt, akkor mégis mi adhat e sokféleségnek egy közös egységet? Spiró válasza szerint ez az egység a fogság motívuma: Félálomban kutyákat észlelt, maga is kutya lett hát, hogy ne bántsák. Megszánta őket: kutyának lenni holtig tartó kutyafogság. Kővé kell válni, bár az se jó: örökké tartó kőfogság. A csillagok csillagéletük fogságában vergődve hunyorognak. Semmi sem bír más lenni, mint ami. El kell mondani. (492.o.) A fogság, mint a szöveg motívuma pontosan kijelöli a regény játékterének gyakran egymásra is cserélhető határpontjait a szabadságot és a sorsot. Paul Tillich Rendszeres teológiájában az emberi létezés határait az úgynevezett ontológiai elemek között jelöli ki. Ezek az elemek a következők: dinamika és forma, egyediesülés és részesedés, szabadság és sors. Utóbbiról a következőket írja: A sors nem egy idegen hatalom, amely meghatározza, hogy mi történjen velem. A sors én vagyok, ahogy adva vagyok, ahogy a természet, a történelem formált, és önmagam formáltam magamat. Az én sorsom a szabadság alapja; az én szabadságom részesedik sorsom alakításában. (157.o.) Szabadság és sors tehát összefüggnek, s jelen esetben azáltal is meghatározottak – egy újabb ontológiai elemet bevonva – hogy az egyén mennyiben és milyen módon akar és képes részesedni a közösség sorsában. Uri életének menete két lehetőséget vázol fel: a teljes elkülönülést, vagy a nép sorsában való teljes feloldódást, végül azonban egyiket sem képes megvalósítani. A fogság a sorsává válik és a szabadságává: Szabad embernek a teste is szabad, ő rendelkezik vele, tehát értéke sincs. Rabszolgának értékes a teste, mert nem az övé, és ha sérülés éri, a gazdájának jár a kártérítés. (687.o.) A fogság így mintegy értéket ad az ember életének. Jan Assmann A kulturális emlékezet című írásában úgy jellemzi Izrael vallását, mint egyfajta ellenállást a kulturális környezettel szemben. Mindennek kezdeteként a babiloni fogság időszakát jelöli meg, amikor a zsidó vallás központi motívumává vált a kizárólagos monoteizmus: A fölényben lévő – vagy valamiképp fenyegetőnek észlelt – kultúrával való ütközés kerítést emel a hagyomány és az identitás köré. Az ércfalak, amelyeket a zsidóság saját identitása köré emelt folyamatosan a fogság képzetét jelenítik meg. (A fal motívuma egyébként végigvonul az egész szövegen, mint például az alexandriai fejezet holocaust jelenetében, de legmegkapóbb használata mégis a Túlnan bemutatásában tárul fel, ahol a titokzatos falrendszer elválasztja és megvédi a zsidó diaszpórát a római kultúrkavalkádtól.) A regény azonban tovább megy ennél: a fogság motívuma az egész világ lényegévé válik. Alexandriában a zsidókat fallal körülzáró görögök szintén foglyokká válnak: saját előítéleteik foglyaivá. Uri szabadsága pont abban áll, hogy úgy tűnik mintha megválaszthatná azt a fogságot, amely később egész életét meghatározza: eldöntheti, hogy zsidóüldöző görög, vagy görögök által üldözött zsidóvá akar – e válni. Szabadásga azonban így is, csak a különböző fogságok közötti választási lehetőségként határozható meg.

            Ahhoz, hogy a Fogság tulajdonképpen egy újabb aparegény nem férhet kétség. Ez az apa-fiú viszony azonban nemcsak önmagáért van jelen, hanem a zsidóság kulturális tradíciójának jellegzetes elemeként. Ha meg akarjuk határozni, hogy Uri, milyen módon képes részesedni a zsidóság közösségéből, akkor az egyetlen biztos válasz az, hogy apja által. Az apák és a fiúk közötti kapcsolat mindig adott a hagyományban. Uri esetében ez kétszeresen is igaz: egyrészt családi tradíciója a zsidóságot közvetíti felé, másrészt saját élete úgy határozható meg, mint a család felemelkedésének a csúcspontja (nagyapja még rabszolga, apja szabad ember, míg ő már római polgár). Urinak az apjával való kapcsolata még annak halálával sem szakad meg, mivel miden cselekedetét aszerint hajtja végre, hogy apja mit tett volna az adott helyzetben. Az aparegényeknek azt a sajátosságát is megfigyelhetjük, hogy az apák időnként saját apjuk utóképévé, valamint saját gyermekük előképévé válnak. Az előbbi eset fordul elő Agrippa látogatásakor, amikor a király az apjának nézi Urit (607.o.), később pedig ő válik saját fiának az előképévé (Uri úgy élt, mint egy herélt, és a külseje is olyanná vált: meghízott, a lába fájt; egyre többet evett [648.o.]), akiből – miután apja kénytelen eladni rabszolgának – egy herélt lesz (A kappanhangú beljebb lépett a boltba, Uri ránézett. Fiatal, kövér ember volt, rengő hasú, a heréltek puhaságával mozgott, a puffadt, szőrtelen képéből vakítóan kéklett ki a szűk nyílású szeme.[721.o.]) Uri úgy tekintett első fiára, mint a családi tradíció továbbvivőjére; a kasztráció azonban ennek a lehetőségnek a végét jelenti. Másik fia Marcellus nem kapja meg Uritól ezt a hagyományt, s végül kiszakadva a zsidóság kultúrköréből kereszténnyé lesz, de úgy hogy nem képes integrálódni ebbe az új közösségbe. A Fogság így szintén egy családregény végét jelenti.

            A könyvvel kapcsolatban még egy érdekes jelenséget meg kell említenem. 2006-ban megjelent a Fogság széljegyzetei a szerző hatvanadik születésnapja alkalmából (Spiró György: Fogság, Széljegyzetek, Magvető, Budapest, 2006.) A mintegy 100 oldalas füzetke egy interjút tartalmaz a szerzővel, egy esszét a szerzőtől, egy kritikát a szerző regényéről, a szerző által a könyv megírásához felhasznált irodalom jegyzékét, valamint a szerző könyvéről megjelent kritikák bibliográfiáját. Nekem leginkább a képek tetszettek. Minden kész tehát, hogy valaki Spiró György könyvéről egy hosszabb tanulmányt írjon. Egy ilyen dolgozatnak azonban nem feltétlenül a könyv – kissé bulvárosan túllihegett – irodalomtörténeti jelentősége miatt van létjogosultsága, hanem sokkal inkább azért, mert a szöveg önmagában lehetővé tesz egy olyan tudományos párbeszédet, mely végül képes kijelölni helyét a kortárs irodalom kánonában.

 

Kránicz Gábor