Márvány menyasszony

 

– Én kakáltam ma már?

– Persze, háromszor is voltál, tegnap nem sikerült, de ma reggel adtam hashajtót, háromszor is voltál.

– Nem emlékszem – zörren a járókeret –, nem emlékszem a mozdulatra. Hogy kitörölném a fenekemet. Biztos, hogy én kakáltam ma már?

– Még ki is kellett mosni utána a gatyádat, nem emlékszel? Kétszer ki kellett mosni, harmadjára sikerült. 

 A Márvány menyasszony előtt fekete kupacok, csillogó autók, konténerbe hajigálnak sittes zsákokat. Porzik minden, ahogy bezuhan a sittes zsák, gomba alakú felhőben pöffen a por. Botjával koporászik, délután kettő, nem meri kinyitni a ridiküljét, úgy sandít ide az a két mészporos, izmos gyerek, mintha csak a sittes zsákokkal lennének elfoglalva, mindig idenéznek. Megáll a zöld kuka mellett, a taxis még mindig ott áll, a kocsiból pakol, papírfecniket gyűr össze, a termosz kupakját a kocsi tetejére teszi, miért nem megy az is a dolgára?

 A parkoló mellett betonkeverő, lefóliázott facsemete, itt már ki meri nyitni a ridikült, olyan remegés jön az ujjaira, alig bírja szétsutulni a papírfecnit, végre sikerül. A bejárat felé megy, a két mészporos gyerek most már nem csak odales, vigyorognak, hajigálják befelé a sittes zsákot, elmegy mellettük, elnéz az arcuk mellett, megy a Márvány menyasszonyba, a bejárat előtt árok, rajta széles palló.

 A nagyteremben felszedve a járólapok, csupasz villanykörtét hintáztat a huzat, drótvégek tekerednek a falból, biztos a teraszon vannak, vagy a kerthelyiségben, zörren a bot alatt a meszes takarófólia, a létrát arrébb tolja, betűz a nap a tompa alapozó felületre, pecsétszerű mészcsöppek a párkányon, már egészen a pultnál jár,

– Kiskezit csókolom, kit tetszik keresni? – zömök, kopaszodó férfi, kezében gumikalapács-

– A találkozóra jöttem, de biztos a kerthelyiségben lesznek ebben a dögmelegben.

 

A férfi hunyorog, néz ki az ablakon, biztos ő nem vette észre a decens öregasszonyokat a cementes zsákok, tetőlécek között, egy kereplőszerű hang az unokája allergiájáról magyaráz, csörömpölnek a porcelántálkák. A férfi megvakarássza a fejét, a pultra teszi a gumikalapácsot,

– Milyen címre tetszett jönni?

– Pántlika utca 18, Márvány menyasszony – megint olyan remegés fogja el az ujjait.

 

Most a halántékát vakarássza a férfi:

– Augusztus van, kétezer-tizenegy, ez a meghívó ezerkilencszázkilencvennyolcra szól.

A taxis időközben végzett a takarítással, rázogatja a termoszkupakba tapadt cseppeket.

Mire visszaér a bottal, retiküllel, beindítja a motort, besegíti a hátsó ülésre, elhajt vele a híd felé.

 

 

Székbe

 

Később a tolószékbe volt bekötve, a fogantyú az asztallábhoz rögzítve, pár centis mozgástér, a délelőtti órákban nyugodtan üldögélt, a kardigán szétfoszlott szálait rakosgatta, összefonta, szétbontotta, újra összefonta.  A gyógyszereit mozsárban zúzták össze, joghurtba, kefirbe keverték, kivéve egy narancsszínű, lekerekített bogyót, annak mindig megörült, azzal kezdték, azt adták be legelébb.

Délután jött az első áramlat, kihajigálta a fésűket, csatokat a hajából, szétdobálta az étkezőben, belecsimpaszkodott a kardigán foszló szélébe, szaggatta, hogy szétszakadna, de a foszlott szakasz fölött alig moccant a szövet, mintha a foszlott szakasz végén tényleges határba ütközött volna a szakítás energiája.

Az asztallábba kapaszkodva egyre gyorsuló ütemben ráncigálta a tolószéket, a lábtartótámaszt lerúgta, lefelé lógott a támasz, egyre mélyülő öblöcskéket karistolt a parkettbe.  A harmadik délután újra összeszedték körülötte a széthajigált csatokat, fésűket, a megtépázott kardigán helyett egy régi, iskolás köpenyt adtak rá, abból a megszikkadt ételmaradékot is könnyebb lesz kipucolni.

A negyedik nap kigurították a kertbe, tüsire nyírták a haját egy villanyvágóval, a tolószék körül szimatoló vombatok sűrű prüszkölésbe kezdtek az orrlikukba tapadó ősz sörtéktől. Észrevették, hogy a kertben valahogy nyugodtabban tölt el egy-egy délutánt, a tolószéket még rögzíteni sem kellett, nézegette a csiharfa lombkoronájában üzekedő parasztokat, elmerengve vakarászta lábaközét, néha beletúrt frissen nyírt sörtéibe.   

 

 

Otthon

 

Töttössy néni jött az ebédlőn át:

– Átöltözött már?

– Hová? – Évike a járókeretbe kapaszkodott, laposan nézett föl.

– Átöltözött már? – Töttössy néni előrehajolt, orrát fintorgatta.

– Ki? – pendült vissza Évike néni.

– Hát maga, végigszarta az egész folyosót, átöltözött már?

– Ki?

– Egy egész sávban van végigszarva a folyosó, nővérke szóljon már neki, tegye már tisztába kérem…

– Na mutassa, álljon fel, mutassa!

– Hát én csak azt látom, ott ül, aszt érzem a szagot.

– Kinek?

– Hát magának, nézze meg a széket is, még az asztalláb is olyan lett.

– Na, jöjjön, menjen a mosdó irányába, majd megyek maga után.

  

Nem akarták beengedni, mocskos volt, a hátán csővázas, penészes katonai zsák, két kezében sárga vödör, rojtos szatyor. Arcát sutulja, a portás halkan telefonál, odapislog rá, az meg áll, csizmába tűrt öltönynadrág, a kucsma még mindig a fején, pedig meg lehet itt dögleni. A portás most kinyit egy ablakot, újra csöng a telefon-

– Tessék akkor fölmenni, 67-es szoba, tessék csak itt hagyni a táskát, meg a többi holmit, majd vigyázok rá. – Nézte a portás arcát, hogy mit hülyéskedik itt vele, aztán vödröstül, batyustul nekiindult a lépcsőknek.

Még mindig kucsmában állt a 67-es szobában, sovány öregasszony kalimpált eres karjaival,

– A fiam, látják, a fiam, itt van eljött, ülj ide te!

A többi néni fölkönyökölt, nézték a kucsmás cele-cula embert, inkább az ura lehetne ennek az Évikének, nem a fia morogta Töttössy néni, valaki ablakot nyitott.

– Na hát, ülj ide, hol laktok, jaj de régen, nézd, nézd még a fényképed megvan ám, itt tartom – drótkezével belecsimpaszkodott az éjjeli szekrény fiókjába, cibálta, cibálta.

– Hát beragadt, mindjárt, csak még beragadt – végre sikerült, a fiókban egy fél papucs, vécépapírok, fásli, narancssárga meg kék pirulák, filctoll kupak nélkül.

Nézte a képet, valami Szűz Mária volt rajta, a Fatimai Miasszonyunk, ez volt ráírva, a miasszonyunk arcán piros tinta pöttyök. Töttössy néni lépett oda,

– Évike ez nem az, ezt tedd el szépen. Azt a képet már két éve sem találtad, tudod Évike, mikor átköltöztél a 42-esből, na, maga üljön ide, vegye már le azt a nagy zsákot, hát, meg a kucsmát is, meg lehet itt fulladni, olyan hőség van.

Végre leült, térdére tette a kucsmát, zavartan simogatta kevés kóchaját. A kis öregasszony közelebb húzódott, most a kezébe kapaszkodott, hangosan suttogott:

– Autóval jöttél, ugye, mindjárt, mindjárt összecsomagolok, ott abban a sárga szekrényben, jobbról a második az az én polcom, na, segítsz összepakolni, vagy addig vidd le a másik táskámat, tedd be a kocsiba, jó, autóval jöttél, ugye, egy perc csak, már mindent elintéztél, kedves volt az igazgató úr, ugye? Te, még a főnővér, attól elbúcsúzom, mert az illik, hoztál neki is borítékot, ugye, az illik azért.

A vödörből elővett két almát, egyiket az öregasszony kezébe nyomta, a másikat az éjjeliszekrényre tette, a vödörből még előkerült egy kis üveg, rajta fehér cédulán ribiszkeszörp felirat, Évi néni büszkén ült, egyik kezében az alma, másikban a celofándarabkával lezárt szörp.

Kutatott a vödörben, aztán zavartan szedelődzködni kezdett.