1.
A buszmegálló
ma sem lesz otthonos.
A Szabadság-hídról a villamos
fordul le,
ringatja tavasz,
mögötte szobor, neonfényes alkony,
érchuzal dúdol lent a Duna-parton,
engedetlen
a sodró ár ellen.
2.
Hosszú tükröket
dobál a szél.
Szelek árnyéka, lekötött test,
hogy magányát feltörhesd,
nincs arra szó.
Dohog a moszat, hallgat a fenék,
iszap gyülemlik,
algás hely fénylik.
3.
S a part menti házban
majd két denevér fogad,
fürgén körbetáncolják árnyékodat.
Valaki rád szól:
férfi vagy, felnőtt,
lángolnak akkor a folyóban az erdők,
s falba fonódott férgek énekelnek:
íme,
hűvös határa életednek.
4.
És a szálkák
kiáltozni kezdenek.
Sebek,
természet árnyéka, zaj,
érintés vihara, húsmélyi moraj,
rettegsz,
hisz lesz
kenyér, bor, alvóhely, olaj,
mégis meghasadt
táblák közt kell élj.
Forróság, porvihar,
csillagok, idegek.
Chamsin, Chamsin!
Ne rettegj, ne félj!
5.
Mivé lesz a por,
mivé a vér?
Két karod, mint sűrű vadsövény,
mélyebb rejteket rejteget a test,
s az érintetlen ér,
már füst
és már parázs,
magával hozza önnön sivatagát.
Érintetlen ér,
áttört határ a gát.
Érintetlen ér:
a szél és a szomjúság.
6.
A buszmegálló hát
ma sem lesz otthonos.
Egy nonstop presszó, hol megáll a villamos,
kilőtt nyíl a fényét vesztett pohár.
Kezedben tartod még?
Kék fák közt röpül.
Agg állat arca
lett fél szemed,
te magad szakadék,
zegzugos rengeteg.
Üreggé vásott
testedben a szél.
Gömbvillám pásztáz
egy pusztaságot.